Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 6. A skiffle térhódítása Angliában

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

6. A skiffle térhódítása Angliában

A skiffle az amerikai népzene, a blues, a country, a bluegrass és a jazz hatását mutató népzenei műfaj, amelyet általában gyártott és házi készítésű hangszerek keverékével adnak elő. A skiffle eredete homályos, de általában úgy gondolják, hogy a 20. század eleji afroamerikai zenei kultúrában gyökerezik. Gyakran mondják, hogy a skiffle a New Orleans-i jazzből fejlődött ki, de ezt az állítást sokan kétségbe vonják. A bluest és a jazzt játszó improvizatív jug bandák a 20. század első évtizedeiben terjedtek el az amerikai délen. Olyan hangszereket használtak, mint a mosódeszka, a korsó, a mosókád basszus, a szivardoboz hegedű, a hangfűrész és a fésűs-papír kazoo, valamint olyan hagyományosabb hangszereket, mint az akusztikus gitár és a bendzsó.

The Memphis Jug Band

Maga a skiffle szó eredete ismeretlen. A nyugat-angliai nyelvjárásban azonban 1873-tól szerepel a „to make a skiffle” kifejezés, ami azt jelenti, hogy bármilyen ügyet elbaltázni. A 20. század eleji Amerikában a skiffle kifejezés egyike volt a sok szlengkifejezésnek, amelyek a kis összegű társadalmi eseményt jelentették. A szó használatát először az 1920-as években Chicagóban jegyezték fel, és talán az északi ipari városokba irányuló afroamerikai migráció részeként kerülhetett oda.

A kifejezés első, zenei stílusra vonatkozó feljegyzett használata 1925-ben történt és Jimmy O’Bryant és a Chicago Skifflers nevéhez fűződik. Leggyakrabban a vidéki blues zenei felvételek leírására használták, amelyek közé tartozott a „Hometown Skiffle” (1929) és a „Skiffle Blues” (1946) című szerzemény Dan Burley & his Skiffle Boys-tól. Ma Rainey (1886-1939) használta a vidéki közönségnek szóló repertoárjának leírására. A skiffle kifejezés az 1940-es években azonban teljesen eltűnt az amerikai zenéből. Viszont felbukkant Nagy Britanniában.

A skiffle talán már régen feledésbe is merült volna, ha az 1950-es években az Egyesült Királyságban nem éled újjá, és nem lett volna oly mértékben sikeres a fő képviselője, Lonnie Donegan. A brit skiffle a háború utáni brit jazz-színtér fejlődéséből nőtt ki, amely a szving zenétől a tradicionális amerikai jazz irányába mozdult el. Az angol skiffle zenekarok közé tartozott a Bill Bailey Skiffle Group és a Chris Barber által alapított Ken Colyer’s Jazzmen. Lonnie Donegan bendzsózott a Jazzmenben, és szünetekben skiffle zenét is játszott. Énekelt és gitározott két másik tag kíséretével, akik általában mosódeszkán és teásbőgőn játszottak.

Lonnie Donegan

Ezek a zenekarok különféle amerikai folk és blues dalokat játszottak, különösen azokat, amelyek Lead Belly felvételeiből származtak, az amerikai jug bandákat utánzó, élénk stílusban. Ezeket a dalokat a plakátokon „skiffle” breakként tüntették fel, ezt az elnevezést Ken Colyer bátyja, Bill javasolta, miután létrehozta a Dan Burley Skiffle Groupot. Hamarosan a breakek ( a szünetekben játszott skiffle dalok) ugyanolyan népszerűek lettek, mint a hagyományos jazz. 1954-ben nézeteltérések után Colyer elhagyta a zenekart, hogy új formációt alapítson, és a zenekarból Chris Barber’s Jazz Band lett.

Az első brit skiffle felvételeket 1954-ben Colyer új zenekara készítette, de a Decca kiadónál a Barber’s Jazz Band is két skiffle számot jelentetett meg „Lonnie Donegan Skiffle Group” néven, ami 1955 végén végleg megváltoztatta a skiffle sorsát.

1956-ban Donegan elkészítette gyors tempójú változatát Lead Belly „Rock Island Line” című dalának, amelyben mosódeszka (de teásbőgő nem) szerepelt, míg a „John Henry” kapott helyett a B-oldalon. A kislemez nyolc hónapot töltött a Top 20-ban, és a 6. helyig futott fel (No. 8. helyen szerepelt az USA-ban. Ez volt az első skiffle lemez, amely aranylemez lett Nagy-Britanniában, és világszerte több mint egymillió példányban kelt el.

Donegan „Rock Island Line„-jának sikere, valamint a drága hangszerek és a magas szintű zenei tudás hiánya indította el a brit skiffle-őrületet. A skiffle-őrületben néhány együttes listasikert aratott, köztük a Chas McDevitt Skiffle Group („Freight Train„), valamint Johnny Duncan and the Bluegrass Boys és a Vipers, de a skiffle fő hatása alulról jövő amatőr mozgalomként jelentkezett, amely különösen a munkásosztálybeli férfiak körében volt népszerű, akik olcsón tudtak hangszert vásárolni, vagy saját maguk építeni, és akik ezt a zenét a háború utáni Nagy-Britannia szürke szigorával szembeni forradalomnak tekintették.

Az őrület valószínűleg a BBC televízió Six-Five Special című műsorának 1957-es sugárzásával érte el tetőpontját. Ez volt az első brit ifjúsági zenei műsor, amely egy skiffle-dalt használt címzeneként, és számos skiffle-előadást mutatott be.

Becslések szerint az 1950-es évek végén 30–50 ezer skiffle együttes működött Nagy-Britanniában. A gitárok eladása gyorsan nőtt, és más zenészek házilag késíztett basszusgitáron és ütőhangszereken játszhattak olyan helyszíneken, mint a templomok és kávézók, valamint a londoni Soho virágzó kávézói, mint a 2i’s Coffee Bar, a Cat’s Whisker és olyan szórakozóhelyek, mint a Coconut Grove és a Churchill’s, anélkül, hogy zenei tökéletességre vagy virtuozitásra kellett volna törekedniük.

Nem lenne illendő általánosítani, hiszen ezek között a skiffle zenészek között olyan tehetségek is voltak, mint az északír zenész, Van Morrison és a brit blues úttörője, Alexis Korner, valamint Ronnie Wood, Alex Harvey és Mick Jagger; a népzenészek közül Martin Carthy, John Renbourn és Ashley Hutchings; a rockzenészek közül Roger Daltrey, Jimmy Page, Ritchie Blackmore, Robin Trower és David Gilmour; valamint a beatzene népszerű zenészei, Graham Nash és Allan Clarke a Holliesből.

A Beatles is John Lennon 1957-es skiffle-csoportjából, a Quarrymenből alakult ki. Ahogyan az 1958-ban megszületett a Bee Gees együttes Barry Gibb The Rattlesnakes nevű skiffle-csoportjából alakult ki.

(Folyt. köv.)