Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 7. This is Radio Luxembourg, your Station of the Stars

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

7. This is Radio Luxembourg, your Station of the Stars
(A Radio Luxembourg történte)

A második világháborút követően Angliában, akárcsak az Egyesült Államokban a rádió jelenti a fő otthoni szórakozási forrást. A rádió szolgáltatja a híreket a világról és olyan szórakozási lehetőséget kínál, ami korábban teljesen ismeretlen volt. Csakhogy amíg az Egyesült Államokban számos kis magán rádióállomás létezik, amelyek szabadon játsszák a legfrissebb fekete előadók és zenészek által készített dalokat, amit az amerikai tinédzserek a fülüket odatapasztva, vagy az autójukban hallgatnak, addig az angol tinédzsereknek nem jut más hazai forrás, mint az angol közszolgálati rádió, a BBC. Márpedig BBC igyekszik a társadalmi elvárásoknak megfelelni és ezért nem sugároz olyan zenét, ami a társadalom felsőbb köreinek a nemtetszését váltaná ki.

A BBC-nek egyetlen könnyűzenei műsora van a második világháború óta mind a mai napig, amit minden társadalmi osztály megbotránkozás nélkül hallgathat, és ez az „Easy listening” elnevezésű program. A műsorban főleg a szving korszak nagyzenekarai hallhatók, és azok ötvenes, hatvanas évekbeli utódjai és a széphangú „croonerek”, Frank Sinatra, Bing Crosby, Dean Martin, az angol énekesek közül is a bariton hangúak, és bizony ezek az előadók nem hozzák lázba az ötvenes évek angol tinédzsereit.

Nem kell azonban sokáig várni, a fiatalok felfedeznek önmaguk számára egy másik rádióállomást, amely az ő kedvenc zenéjüket sugározza: a Radio Luxembourgot!

Mivel a rádióállomás az ötvenes évek magyar kamaszainak kedvence is volt, és a magyar zenerajongók is igyekeztek befogni világvevő készülékeiken, hogy szombat esténként elkapják a hitlistán szereplő vadonatúj felvételeket, ezért érdemes ezzel a rádióval közelebbről is megismerkedni.
1924-ben François Anen rádiótechnikus egy 100 wattos adót épít otthonában, a Luxemburgi Nagyhercegségben. A luxemburgi kormány igen büszke állampolgárára és megállapodik a technikussal, hogy a rádióállomás zenei koncerteket közvetít majd katonáknak, valamint luxemburgi nyelven előadott színdarabokat tűz műsorára.

Kiderül, hogy a nagyhercegség központi fekvése ideális helyszín számos országba, köztük az Egyesült Királyságba történő közvetítésekhez. Egy katonatiszt, Anent Plugge kapitány az, aki rájön, hogy a földrajzi elhelyezkedést ki lehetne használni profitszerzésre, úgy gondolta, hogy az adómentes Luxembourgban a reklámszakemberek óriási lehetőséget látnak majd, és a rádióval szép nyereséget lehet zsebre tenni, ha engedélyt szereznek más országokba való sugárzásra. A luxembourgi kormány segít a sugárzási engedélyek beszerzésében, így aztán a Radio Luxembourg már a húszas évek végén elkezd angol nyelvű rádióműsorokat sugározni Nagy-Britanniába és Írországba, amely országok kormányai nem engedélyezik a helyi kereskedelmi műsorszórást.

1932-től az állomás már három nyelven sugároz műsort, németül, angolul és francia nyelven. A brit kormány ellenségesen reagál, mivel a sugárzáshoz használt hosszúhullámú sáv olyan jelet közvetít, ami messze felülmúlja mindazt, amit korábban az országon kívülről fogtak. A brit kormány egyenesen azzal vádolja a Radio Luxembourgot, hogy „kalózkodik” a különböző hullámhosszokon.

1934. január 1-jén egy új nemzetközi egyezmény lép életbe, az úgynevezett Luzerni Egyezmény, más néven Európai Hullámhossz Terv, amit a luxemburgi kormány nem hajlandó aláírni, ugyanis ez megszabta volna, hogy milyen hullámhosszon sugározhatnak és azzal nem érték volna el Nagy Britanniát. (Az angol kormánynak pedig pont ez a célja)

Ezzel a Radio Luxemburg kalózállomássá válik, de nem zavartatja magát, sőt! 1934 februárjától 200 kW-os adóval a hosszúhullámú sáv 230 kHz-es (1304 méteres) frekvenciáján folytatta a francia és az angol nyelvű adásait.

Az 1933 és 1939 közötti években a Luxemburgi Rádió angol nyelvű szolgáltatása az Egyesült Királyságban és más európai országokban is nagy hallgatottságra tesz szert, vasárnaponként déltől éjfélig, a hét többi napján pedig különböző időpontokban szponzorált műsorokat sugároznak. A britek mintegy 11%-a hallgatja hét közben a BBC helyett a luxemburgi könnyűzenei és varietéműsorokat.

A BBC egyenesen dührohamot kap a konkurenciától, ahogy az egymást követő brit kormányok is ellenzik a versenyt, arra hivatkozva, hogy a Radio Luxembourg nem engedélyezett frekvenciát használ. A Luxembourg Rádió vezetősége visszautasítja azt az ajánlatot is, hogy a General Post Office telefonvonalait használva Londonból sugározzon. Ennek ellenére a rádió munkatársai számos műsort Londonban rögzítenek, ám a felvételekkel Luxemburgba repülnek és a Londonban felvett anyag onnan kerül adásba.

Az angol kormány tiltása ellenére 1938-ra számos brit cég hirdet a Radio Luxembourgban és annak a Radio Normandy nevű európai társadójában. Vagyis ez a két állomás britek millióival és a brit vállalatokkal ismerteti meg a kereskedelmi műsorszórást, ami hozzájárul a kereskedelmi ITV létrehozásához az 1950-es években.

Az angol kormány annyira haragszik a rádióadóra, hogy a II. világháború végén a szövetséges fegyveres erők az angol kormány parancsára teljesen kiürítik a Radio Luxembourg épületét, azonban a rend helyreálltával a luxembourgi kormány már nem engedi, hogy az angolok megpróbálják az adót ellehetetleníteni, így az angol nyelvű műsorszórás újraindul az Egyesült Királyságba, mint teljes munkaidős kereskedelmi rádióállomás az európai hosszúhullámú sávban, Stephen Williams igazgató vezetésével.

Mivel a háború után Anglia teljesen ki van éhezve, elmaradnak az angol nyelvű reklámok, ezért a hosszúhullámú reggeli műsorok gyorsan eltűnnek, és helyet adnak a francia nyelvű műsoroknak. Ezt további megszorítások követik, és ez a reggeli, délutáni és esti angol nyelvű műsorok nagyobb részének csökkentéséhez vezet.

Igen kevésen múlik, hogy a Radio Luxembourg ne húzza le a redőnyöket és beszüntesse adásait, a luxembourgi kormány azonban kisegíti őket közpénzzel. Ebben az időben még magáncéget tilos állami pénzből kisegíteni, de nincs még Európai Unió, hogy a kormány dolgába beleszóljon. Ahogy arra számítani lehet, az 1950-es évek elejére az angol középosztály ismét megerősödik, az angol nyelvű szolgáltatás szponzorálása ismét növekedni kezd, és míg kezdetben az angol nyelvű műsorok egy része a Radio Luxembourg I hosszúhullámon keresztül folytatódik, egy második, de kevésbé erős hullámhosszon, a Radio Luxembourg II, a középhullámon kezd el sugározni.

A Radio Luxembourg angol nyelvű műsorai 1951. július 2-án a hosszúhullámról a 208 méteres (1439 kHz) középhullámú frekvenciára kerülnek át. Az állomás műsorszórási frekvenciáival kapcsolatos vitáját az 1948-as koppenhágai törvény oldja meg, amit ezúttal a luxemburgi kormány is aláír. Az új törvény két nagy teljesítményű frekvenciát osztott ki az országnak, az egyiket hosszúhullámon, a másikat középhullámon. Végül az összes angol nyelvű program a középhullámra kerül, a hosszúhullámot a francia nyelvű műsoroknak szentelik, míg a német, holland és más nyelvek ugyancsak a középhullámot használják napközben.
A Luxemburgi Rádió 1948 őszén indítja el a Top Twenty c. lista műsorát ( a 1293 m hosszúhullámon). A műsort 1962. április 8-tól kezdve minden vasárnap este tizenegy és éjfél között sugározzák a műsorvezető 1958-tól 1966-ig Barry Alldis. Érdekes módon mindig az első számmal kezdi a műsort, a szponzorok így akarják.

Barry Alldis

Az éjfél előtti műsorok többségét a Radio Luxembourg londoni stúdiójában veszik fel, a Hertford Street 38, W1-ben. Az itt dolgozó DJ-k a következők: Jimmy Savile , Jimmy Young, Tony Hall, Alan Freeman Jack Jackson, Don Moss, Keith Fordyce, Peter Murray, Peter Aldersley, Ray Orchard, Muriel Young, Pete Brady, Brian Matthew, Sam Costa, David Jacobs, Kenny Everett, Keith Skues, Johnny Moran, Simon Dee, Barry O’ Dee, Hughie Green, Doug Stanley, Alan Dell, David Gell, Katie Boyle, Carol Deene és Ernie Williams. A rezidens DJ-k: (D.J. B.A.) Barry Alldis , Paul Hollingdale, (This Boy) Don Wardell, Stuart Grundy, Chris Denning, (TV on Radio) Tommy Vance, Tony Brandon, Colin Nichol.

Radio Luxembourg londoni stúdiója, Hertford Street 38, W1

A legtöbb műsort a lemezkiadó cégek szponzorálják, természetesen a lemezeladás előnyeiért. Hogy fél óra alatt a lehető legtöbb lemezt játsszák le, csak a lemez első két percét játsszák le a különféle zenei műsorokban. Néhány ilyen felvett műsor: Top pops, Pops till midnight, Sam Costa’s Corner, Teen and Twenty Disc Club, David Jacobs Show, The Peter Murray Show, Brian Matthew’s Pop parade, Simon’s Scene, valamint a „The Friday Spectacular” (EMI records); minden pénteken 22 és 23 óra között.

A felvett műsorok között a műsort vezető lemezlovas közli:

„Ez itt a Radio Luxembourg, az Ön Sztárjainak Állomása”,

és megnyomja a gombot, hogy megszólaljon a (híres) gong. 1963. április 1-től „Zene az éjszakában” címmel egészen zárásig, hajnali három óráig zenés összeállítás megy, amit e sorok írója az ágyban hallgatott mindig, míg a zene álomba nem ringatta. Sokszor mondogattam magamban, „na ezt a számot még meghallgatom, aztán alszom”, de a következő szám is érdekes volt, meg a rá következő.

Ami a könnyűzenét illeti innentől kezdve a Radio Luxembourg egyeduralkodóvá válik, olyannyira, hogy menedékként szolgál az olyan angol sztárok számára, akikkel a BBC valamilyen okból kifolyólag összevész. 1951-ben a BBC azt akarta, hogy Vera Lynn, az egyik legnagyobb énekes sztár, a hagyományos repertoárjánál pörgősebb anyagokat adjon elő, ő ezt visszautasítja, ezért felmondanak neki. Lynn nem keseredik el, 42 műsor felvételére leszerződik a Radio Luxemburghoz – amely, mint mondja, jobban is fizetett. Hasonlóképpen, a Much-Binding-in-the-Marsh című vígjátéksorozat, amelyet a BBC hat év után megszüntet, 1950-51-ben egy időre átkerül a Radio Luxembourghoz, aztán a BBC megenyhül és újra indítja a műsort.

Természetesen megjelenik az amerikai szál is. 1956. április 7-én a Billboard magazin arról számol be, hogy a WINS Radio szerződést kötött Harry Alan Towers-szel, a londoni Towers of London tulajdonosával, hogy Alan Freed DJ egy különleges, magnószalagra rögzített félórás Rock&Roll lemezműsort készítsen, amit szombat esténként a Radio Luxembourgon keresztül Nyugat-Európa legtöbb országába sugároznak.

„Ha a nácik megnyerték volna a háborút, nemcsak a Rock&Roll nem jöhetett volna létre, de a Radio Luxembourg sem állt volna rendelkezésre, hogy világszerte népszerűvé tegye azt.” (Tony Barrell)

A Radio Luxdembourg angol fiatalokra gyakorolt hatásáról a neves angol újságíró és zenei szakíró, Tony Barrell a következőket írja:

„Ha egy bizonyos korosztályhoz tartozó zenerajongónak megemlíted a „Radio Luxembourg” szót, szeme a nosztalgia aranyködbe burkolózik. Számtalan brit tinédzser kapott először ízelítőt a Rock&Rollból, amikor késő este bekapcsolta ezt a távoli rádióállomást, amely a világ egyik legkisebb és legkevésbé ismerős országában található. Amit a legtöbb hallgató nem tudott, amikor ágyban fekve, fülhallgatójukkal a Franciaország, Németország és Belgium között fekvő országból közvetítették a hangokat, az az volt, hogy a hallgatott műsorok nagy részét itt, Londonban vették fel.

1952-től a Radio Luxembourgnak a Mayfair 38 Hertford Street-en voltak stúdiói és irodái, ahol egy jellegtelen külsejű épületben a műsorvezetők egész műsorokat rögzítettek. A szalagokat aztán a Luxemburgi Nagyhercegségbe repítették, ahol az éterben játszották le őket az éjszakai brit hallgatóknak. Ez az abszurd eljárás a rádiózás reklámozását tiltó brit törvény megkerülésére szolgált, és a BBC-nek a brit rádiózás terén korábban fennálló monopóliumának megtörésére. A luxemburgi rádió mindenféle terméket reklámozott, a sampontól a cigarettáig.

A Radio Luxembourg kereskedelmi adó volt, amely a zene és a beszélgetés között fizetett reklámokat vetett ki a hallgatókra. Nemcsak a sampontól a cigarettáig mindenféle terméket reklámoztak, hanem a lemezkiadók is fizettek azért, hogy lemezeiket a Radio Luxembourgon játsszák. A csatorna olyannyira pénzéhes volt, hogy a DJ-k gyakran alig játszottak többet egy-egy lemez felénél. De egy perc vagy kevesebb is elég volt ahhoz, hogy a londoni, basingstoke-i vagy stockton-on-tees-i tinédzserek rákattanjanak Elvis Presley, Little Richard vagy Jerry Lee Lewis legújabb lemezére. A hordozható kazettás magnók és a Spotify előtti korban a középhullámú sáv 208-ra hangoltak, és várakoztak Luxemburgra, „a csillagok állomására”, hogy kedvenc dalaikat újra lejátsszák. Ez a hang hűségét tekintve nem volt egy élmény: hírhedten ismert volt, hogy a jel gyakran elhalványult, és furcsa zúgó és fázishangokat kelletta hallagtónak elviselnie.

A londoni stúdióban a műsorok felvételére a jövő nagy nevei – Alan Freeman, Pete Murray, Brian Matthew, David Jacobs és Jimmy Young – is eljöttek a műsorvezetők közé. És a fiatal férfiak tömege között egy ritka női lemezlovas is volt, a mesésen jól beszélő Muriel Young, aki a fiatal hallgatók randizással, sminkkel és frizurával kapcsolatos kérdéseire válaszolt.
Nem minden luxemburgi műsort vettek fel a Hertford Street-en: az EMI által szponzorált műsorokat a cég saját londoni főhadiszállásán, a Manchester Square-en rögzítették. 1964 márciusában a Rolling Stones a Regent Sound Studiosba ment, hogy egy hosszú felvételt készítsen az állomás számára. Az 1960-as évektől kezdve az állomás olyan DJ-ket alkalmazott, akik a luxemburgi stúdiókból is élőben közvetítettek.

Cliff Richard nem tudta, hogy Luxemburg egy ország. Azt hitte, hogy az csak néhány szoba DJ-kkel.
Hallgatók ezrei találták meg Luxemburgot a térképen, de mások boldog tudatlanságban voltak, és azt képzelték, hogy ez csak egy rádióállomás fantázianeve. A fiatal Harry Webb, akiből később Cliff Richard lett, az utóbbi csoportba tartozott. „Amikor gyerek voltam az iskolában, fogalmam sem volt arról, hogy Luxemburg egy kis ország” – vallotta be egyszer. „Csak sokkal, de sokkal később… Úgy értem, azt hiszem, talán már elkezdtem lemezeket készíteni, amikor hirtelen rájöttem, hogy Luxemburg nem csak egy rádióállomás… hanem egy hely! Én csak azt hittem, hogy az egy pár szoba DJ-kkel.”

1959-ben Cliff Richard már a Hertford Streeten rögzítette saját élő előadásait a rádió számára.

Sok más, zenei jövő előtt álló fiatalt is lenyűgözött a Radio Luxembourg zenéje. A tizenéves John Lennon éjszakánként hallgatta a rádiót Mimi nénikéje liverpooli házában. A Surreyben élő gitáros, Jeff Beck a legújabb rock’n’roll, Motown és Stax kiadványokat hallgatta. Robert Plant, a Led Zeppelin későbbi énekese olyan felvételek bűvölték el, mint a New Orleans-i R&B énekes, Chris Kenner „I Like It Like That” című felvétele. A producer Alan Parsons kisfiúként saját rádiót épített, hogy Luxemburgot hallgathassa.

Az állomás gyakran rendezett vetélkedőket és osztott ki díjakat, 1957-ben pedig a tizenéves korban lévő Bryan Ferry nyert egy versenyt, és kapott egy ingyenes lemezt, valamint jegyeket az első sorba a Bill Haley and His Comets inspiráló sunderlandi koncertjére. Miután Ferry a hetvenes évek elején megalakította a Roxy Musicot, a zenekar izgatottan hallgatta volna a korai felvételeiket, amelyeket Kid Jensen játszott a Luxembourgon. És a Luxembourgon hallotta először a Doors zenéjét Ian Astbury, aki később a Cult frontembere lett. Évtizedekkel később, 2002-ben Astbury Jim Morrison bőrébe bújik, és egy Doors-felújító zenekarban lép fel az eredeti csapat két tagjával.

Nem csak a luxemburgi zene volt hatással a popkultúrára. Az egyik hirdető az állomáson Horace Batchelor volt, aki azt állította, hogy sikeres módszere van a totó megnyerésére. Gyakran ismétlődő hirdetései során megadta postafiókjának címét, aprólékosan leírva Bristol egyik külvárosának, Keynshamnek (ejtsd: Cane-sham) a nevét. A reklámok hamar paródiák célpontjává váltak, és a Bonzo Dog Doo-Dah együttes 1969-ben Keynshamot választotta egyik albumának címéül.
David Bowie itt vette fel a Ziggy Stardust demófelvételeit.

A Radio Luxembourgnak volt egy sikeres magazinja, a „Fab 208”, és saját diszkóestjei Londonban. A rádió Mayfair-i stúdióit pedig magánemberek bérelhették ki, akik olcsón akartak felvételeket készíteni saját maguk számára, a korszerűtől távol álló berendezésekkel.

David Bowie 1971-ben járt itt, hogy alapvető demókat készítsen azokról a számokról, amelyek később az áttörést jelentő The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albumán jelentek meg. A „Ziggy Stardust” című dal Hertford Street-i változatában Bowie a saját, durván pengetett, kissé elhangolt, 12 húros gitárjára énekel. Ugyanebben az időszakban Bowie rövid életű zenekara, az Arnold Corns a Luxembourg stúdióban vette fel a „Moonage Daydream” című kislemezt, valamint annak B-oldalát, a „Hang onto Yourself”-et. Mindkét dal felkerült a Ziggy Stardust albumra is, amelyet sokkal hatásosabban rögzítettek a Trident stúdióban, a Soho St Anne’s Courtban.

A Monty Python csapata 1972 októberében érkezett a Luxembourg stúdióba, hogy felvegyék harmadik albumukat, a Monty Python’s Previous Recordot, amely tartalmazta Eric Idle fergeteges kritikáját az ausztrál borokról, a „Fish Licence” szkeccset és a „Eric the Half-a-Bee” című filozofikus kislemezt, amelyet Idle és John Cleese közösen írt. A Monty Python Matching Tie and Handkerchief című későbbi LP-jük egy részét szintén itt vették fel.

A Luxemburgi Rádió 1991-ben adta utolsó adását. A történelem szerencsés véletlenje volt, hogy a popzenei ipar népszerűsítésének ilyen hatékony eszközévé vált. A rádió nem látta előre a Rock&Rollt, és a legtöbb Rock&Rollos kezdetben nem is tudott az állomás létezéséről. A rádió 1933-ban kezdett el hosszúhullámon sugározni, és amikor a második világháborúban Németország megszállta a nagyhercegséget, Adolf Hitler csatlósai lefoglalták, és fasiszta propaganda közvetítésére használták – a leghírhedtebbek Lord Haw-Haw, alias William Joyce áruló szónoklatai voltak. Ha a nácik megnyerték volna a háborút, nemcsak a Rock&Roll nem jöhetett volna létre, de a Radio Luxembourg sem állt volna rendelkezésre, hogy világszerte népszerűvé tegye azt.”

(Folyt.köv)