Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 8. Az angolokat is majdnem megfertőzi a Rock&Roll őrület

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

8. Az angolokat is majdnem megfertőzi a Rock&Roll őrület

Az ötvenes évek közepén az Egyesült Államokat magával ragadja a Rock&Roll láz, és mindenki úgy gondolja, nem lesz ez másként Nagy Britanniával sem. Hiszen minden adott. A fiataloknak már meg van a megfelelő pénze a lemezek megvásárlására, közös a nyelv, az amerikai csapatok állomásoztatása révén a katonai rádióból ömlő zenén keresztül megismerkedhetnek az amerikai kultúrával, és bár nem élvezik ugyanazt a gazdasági jólétet, mint az Egyesült Államok kamaszai, számos hasonló társadalmi fejlemény volt tapasztalható, amelyek közül nem utolsósorban a fiatalok különálló szabadidős tevékenységeinek és szubkultúráinak kialakulása a legfigyelemreméltóbb, ami arra utal, hogy az angol fiatalok készen állnak az amerikai Rock&Roll-ra.

1953 körül megjelennek a Teddy Boys-ok, az angol „jampik”. Csakhogy amíg a magyar jampira a csőnadrág, a magas talpú cipő volt a jellemző, addig a londoni munkásosztálybeli fiatalok a nagyapáik generációjának Edward-korabeli stílusát választják, a felsőbb osztályok kigúnyolása érdekében. Bár náluk is a vastagtalpú cipő játszotta a főszerepet, a nadrág nem volt cső, hanem farmer vagy divatos szövet, a hosszított zakó vagy kabát jelenti a különbséget, míg a hajviselet – mint miden jampinál – az Elvis féle kacsa frizura, kötelező pajesszel!

A Teddy Boy szubkultúra az 1950-es évek elején kezdődik a londoni tinédzserek körében, majd gyorsan elterjed az Egyesült Királyságban, mivel erősen kötődik az amerikai Rock&Roll zenéhez. A Teddy Boys az első ifjúsági csoport Nagy-Britanniában, amely tinédzserekként megkülönbözteti magát a felnőttek társadalmától és a magasabb társadalmi osztályoktól, ami nagyban segít megteremteni az ifjúsági piacot.

Nagy Britanniába a Rock&Roll a filmen keresztül tör be. 1955-ben a londoni mozik bemutatják a „Blackboard Jungle” című filmet, amiben Billy Haley és a Comets előadja a „Rock around the clock” c. örökéletű Rock&Roll dalt. A film bemutatója ugyanolyan hatást kelt az angolok körében, mint keltett odahaza, az Egyesült Államokban. Pedig a hatóságok óvatosak és az eldugott dél-londoni Elephant and Castle moziban vetítik a filmet, aminek az amerikai fogadtatása nem ismeretlen az angol Teddy fiúk előtt sem, hiszen a zenei újságok tele voltak vele. így aztán a bemutatón a mozi tömve van Rock&Rollra éhes angol tinédzserrel.

A közönség lélegzet-visszafojtva várja Bill Haleyt és zenekarát feltűnni a vásznon, és amikor a dal megszólal, kitőrt az őrület. A fiatalok szétszaggatják az üléseket és táncolnak a székek tetején, a mozi folyosóin azok, akiknek már nem jutott jegy. Ezt követően további lázadások zajlanak szerte az országban mindenfelé, ahol a filmet vetítik.

A moziforgalmazók örülnek a hatalmas bevételnek, az angol kormány a fejét fogja, fogalma sincs, hogyan kezelje az angol társadalomban addig ismeretlen zendülést, ami az alacsonyabb osztályok felől érkezve veszélyeztette a jól felépített társadalmi rendszert. Ekkor a filmesek rátesznek még egy lapáttal és megvásárolják a „Rock around the Clock” c. filmet is, ahol Bill Haley és csapata ugyancsak előadja híres dalát. Nem véletlen, hogy a dal 1955-ben és 1956-ban is felkerül az angol hitlista élére, a No.1. pozícióba.

Az angol zeneipar azonnal kutatni kezd angol Rock&Roll sztárok után és Wee Willie Harrisben vélik megtalálni, így hivatalosan őt kell tekinteni az első angol Rock&Roll előadónak. Talán sokak számára ismeretlen ő, ami nem csoda, hiszen Harris, akinek az eredeti neve Charles Williams Harris nem a lemez stúdiókban, hanem az élő televíziós show-kban jeleskedik igazán, ezek pedig eleinte élőben zajlottak és nem is rögzítik őket. Harris zongoristaként kereste a kenyerét – és itt máris van egy kapcsolódás témánkhoz, ugyanis a londoni Sohoban lévő The 2i’s Coffee bárban ő volt a házi zongorista. Olyan előadókat kísért zongorán, mint Tommy Steele, Adam Faith vagy Screaming Lord Sutch.

Wee Willie Harris

Sztár azért sem lehetett, mert nagyon alacsony volt és nagyon csúnya, a vörösre festett hajával úgy nézett ki, mint egy bohóc. Sokan őt tekintették az angol Little Richardnak.

1957 novemberében Jack Good televíziós producer kiválasztja őt a BBC Six-Five Special című televíziós műsorába. A műsorban való szereplése miatt a médiában igen kemény kritikák érik a BBC-t, mert a kritikusok szerint

tinédzserek dekadenciáját népszerűsíti.

Wee Willy Harrisnek 1957 decemberében a Decca kiadónál megjelenik debütáló kislemeze, ami saját szerzemény és életrajzi jellegű, a címe is mutatja „Rockin’ at the 2 I’s”, amely kislemezt több másik is követett, bár egyik sem jut fel a brit kislemezlistákra. Ennek ellenére, állítólag Paul McCartney és John Lennon sorban áll az autogramjáért, amikor 1958-ban Liverpoolban fellép.

Harris szerint az ötlet, hogy rózsaszínre fesse a haját, eredetileg menedzserétől, a korábbi profi birkózó Paul Lincolntól származott, akit az amerikai pankrátor, Gorgeous George inspirált.

Harris 1960 májusában csatlakozik egy brit turnéhoz, amelyen Conway Twitty, Freddy Cannon és Johnny Preston is fellép. 1960-ban tovább folytatja a lemezfelvételeket a His Master’s Voice, a Polydor és a Parlophone lemezkiadóknál, és továbbra is fellép az Egyesült Királyságban, valamint Izraelben, Spanyolországban és különféle tengerjáró hajókon.

Wee Willie Harris 2023. április 27-én hal meg, 90 éves korában.

(Folyt. köv.)