Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 9. Megjelenik a színen Sir Thomas Hicks, azaz Tommy Steele

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

9. Megjelenik a színen Sir Thomas Hicks, azaz Tommy Steele

Természetesen már az első, igazi angol rock sztár is a munkásosztályból érkezik. A beteges kis Thomas Hicks a londoni Bermondsey-ben látja meg a napvilágot 1936. december 17-én. Édesapja, Thomas Walter Hicks autóverseny fogadóirodában dolgozik, édesanyja, Elizabeth „Betty” Ellen Bennett pedig egy gyárban fizikai munkás, a pár 1933-ban házasodik össze.

Gyermekként Steele porfíria miatt kórházban tölt hosszú hónapokat. A porfiria tipikus tünetei között szerepel a hasi fájdalom és a bőr súlyos fényérzékenysége. A legtöbb porfiria örökletes, ezért csak tünetileg kezelhető. A kisgyerek mérhetetlenül unatkozik a kórházi ágyon, arról álmodozik, hogy sztárszínész lesz. Az egyik ápolónő gitárt vesz neki, hogy azzal kösse le magát. A kis Tommy amatőr módon kezd gyakorolni, és lassan már élvezettel hallgatják az orvosok és ápolók a gitárjátékát és az énekét.

Gyógyulása után, 1952-ben, 15 évesen belép a kereskedelmi haditengerészethez, inkább konyhai kisegítőként dolgozik a hajón, katonának alkalmatlan, mert kardiomiopátiát diagnosztizálnak nála.

A hajón a matrózok szórakoztatására gitározik és énekel, elkezd country és calypso zenét játszani, miután az egyik matróznak a kabinjában felfedez néhány Hank Williams kislemezt, mit nem győz újra és újra leforgatni a lemezjátszón.

Tommy Steele-lel vigyázni kell az életrajzírónak, mert ő azok közé a sztárok közé tartozik, akik a saját népszerűségük érdekében hajlamosak olyant mesélni, ami soha nem történt meg. Az egyik ilyen mese, hogy a hajó, amelyen szolgált, kikötött az amerikai Virginia államban, Norfolkban, volt idejük partra szállni és látta Buddy Holly fellépését. Ennek köszönhető, hogy beleszeretett a Rock&Rollba. A történet ellentmond Holly ismert koncert előadásainak, így lehetetlennek tűnik, hogy az az általa elmeséltek szerint történt. A másik ilyen történet, hogy egy egész éjszakát együtt töltött titokban Elvis Presley-vel Londonban, de erről majd később.

Buddy Holly

Zenei karrierje tényleg egy hajókikötés követő szabadság idején indul, de ez Londonban történik, és hol másutt, mint a Sohoban, ahol egy zenei bárban összefut Lionel Bart íróval és Mike Pratt színésszel, akiknek előadja a Buddy Holly sztorit, amivel rögtön tekintélyt szerez magának. A trió elkezd együtt zenét írni, és megalkotják a Cavemen zenekart. Steele otthagyja a hajózást és a Cavemen-nel a Soho különböző kávézóiban és bárjaiban lép fel. A tinédzserek felfigyelnek rájuk, mert repertoárjukon a country dalok mellett a „Blue Suede Shoes” és a „Heartbreak Hotel” is szerepel.

A nagy áttörés akkor történik meg, amikor egy este – hol máshol – a 2i’s Coffee bárban a Vipers Skiffle Group tagjainak támogatásával tartanak koncertet, ahol éppen jelen van egy fotós reklámszakember, John Kennedy, aki meglátja bennük a tehetséget és szerződést ígér nekik. A szavát be is tartja, Steele és a Cavemen két héten belül szerződést ír alá a Deccával. (A Vipers Skiffle Groupról, később, itt elég legyen annyi, hogy az együttes tagjai sorában ott van George Martin és a későbbi Shadows több tagja is.)

George Martin

Első kislemeze, a „Rock with the Caveman” az első brit Rock&Roll sláger, ami felkerül az angol hit listára, 1956 novemberében a No.13. helyet éri el a kislemezlistán.

A Decca a kislemezt televíziós szerepléssel népszerűsíti, Jack Payne zenekarvezető „Off the Record” című BBC-sorozatában, ami igen gyorsan országos tinibálvánnyá teszi Steele-t. A sikernek köszönhetően „Britannia Elvisének” nevezik, bár vonzereje jóval gyengébb, mint Presleyé. Egy 1957-es koncertkritika a Picture Postban a szemére is veti Steelenek, hogy miközben Elvis játéka izzik a szexualitástól, addig Steele koncertjein

nyoma sincs a szexnek, sem valósnak, sem burkoltnak, színpadi viselkedése inkább játszótéri ugrálás, semmint fülledt hálószobai ölelkezés.

A kritika ellenére élő fellépéseit a tizenéves közönség őrjöngése jellemezi. Ezt a hangulatot igyekszik visszaadni első albuma, a „Tommy Steele Stage Show” amit 1957 márciusában adnak ki.

A „Tommy Steele Stage Show” album dalai:

Második kislemeze a „Doomsday Rock” nem kelt feltűnést, fel sem kerül a listákra, ezzel szemben harmadik kislemeze, a „Singing the Blues” 1957 januárjában elérte a No.1. első helyet, és egy hétig megelőzi a listákon Guy Mitchell felvételét.

A reklámipar hamar rájön, hogy egy Rock&Roll sztárral népszerűvé lehet tenni olyan tárgyakat, amelyeket a fiatalok mindennap használnak, nyakkendőt, pulóvert, cipőt, gitárt és ki tudja, mi mindent még.

Természetesen a filmipar is felfigyel rá. Alig néhány hónappal az első listás szereplése után már forgatja is az élettörténetét, a „The Tommy Steele Story” (1957) „ c. életrajzi zenés filmet, ami tizenkét új dalt tartalmaz, több kitűnő Rock&Roll dalt és néhány calypso dalt, amit Steele, Bart és Pratt írt sietve a filmhez, és amelyek egyáltalán nem illenek oda. A film zenéjét tartalmazó album az első brit No.1. Rock&Roll listavezető album. Dől a pénz, 1957 végére Steele egy négy-hálószobás házat vásárol munkásosztálybeli szüleinek Dél-Londonban. A rossz nyelvek szerint ekkor többet keres, mint Harold Macmillan brit miniszterelnök.

Több alkalommal is szerepel a BBC Six-Five Special (1957-58) című műsorában, bár Ian Bevan ügynök korlátozza az énekes fellépését, mivel úgy véli, hogy a televízió „hajlamos egy ilyen jellegű művészt olcsóvá tenni”. 1957 áprilisában a BBC harmadik éves tánczenei fesztiváljának részeként fellép a Royal Albert Hallban.

1958 szeptemberében szerepel az Oh Boy! című, Jack Good által készített ITV-sorozat első epizódjában, amelyben több új brit Rock&Roll sztár is fellép, köztük Cliff Richard és Marty Wilde.

1959 augusztusában háromnapos koncertlátogatásra utazik Moszkvába, ahol a mozik – csodák csodája – bemutatják a „The Tommy Steele Story” című filmjét, ami felkelti az orosz fiatalok érdeklődését. E látogatásnak köszönhetjük mi, magyarok, hogy a Magyar Televízió is a műsorára tűzi a filmet, talán 1962-ben, két alkalommal is. Emlékszem, hogy az adás előtt futótűzként terjedt a híre köztünk lemezgyűjtő fiatalok között, és mindenki ott szorongott a képernyő előtt. Ez egy egyszeri csoda volt, az az időszak nem kényeztetett el bennünket az állami rádióból vagy televízióból érkező nyugati zenével.

Steele ezt követően hátat fordít a Rock&Rollnak, és a jóval jövedelmezőbb Broadway stílusnak kötelezi el magát. Csillagzata magasra fut, de a zenetörténet számára már érdektelen.

Említettem, hogy gyakran meséli találkozását Elvis Presley-vel, amit most az ő saját szájából ide idézek. A történet elég komoly „karriert” futott be, ugyanis olyan lapok foglalkoztak vele, mint pl. a New Musical Express. Az újságok szerint Elvis Presley és Tommy Steele egy hihetetlenül titkos éjszakát töltöttek együtt Londonban, amelyre csak 2008-ban derült fény. Elmondja az újságoknak, hogy nem akarta kikotyogni a titkot, amit már megbánt:

„Megesküdtem Elvisnek, hogy soha nem árulom el, mi történt. Csak remélni tudom, hogy meg tud nekem bocsátani”. A történet így hangzik: „1958-ban történt, egyedül üldögélek otthon a szobámban, amikor megcsörrent a telefon. Arra gondoltam, hogy a menedzserem hív egy újabb koncert fellépést ajánlatával. Azonban a kagylóban egy hang azt kérdezte: „Tommy? Hogy vagy? MI van veled?” „Ki az?” -kérdezek vissza. Ugyan, Tommy, ki lennék. Elvis” – mondja a hang. „Ne szórakozz velem, telefonbetyár” -válaszolom. „Ugyan már, Tommy, kinek van olyan hangja, mint nekem? Tudod, hogy olyan jónak tartalak, mint magamat” – mondja Elvis. „Tudod, mit? Gyere át titokban Londonba, csapunk egy görbe estét.” Elvis ekkor Németországban teljesített katonai szolgálatot. Azt ígérte, átjön. Így kezdődött barátság, ami egy őrült éjszakában csúcsosodott ki, ami potenciálisan megváltoztatott mindent, amit eddig a világ a Királyról tudott. Vonattal jött át, kimentem érte a pályaudvarra és az autómmal titokban bebarangoltuk a várost. A spontán első telefonhívásból barátság lett. Elvis csak egy évvel volt idősebb, de már akkor is soha nem látott hírnévvel küzdött, és élvezte, hogy beszélgethet valakivel, aki hasonlót élt át.”

Kedves történet, de semmi nem bizonyítja, hogy Elvis valaha is Londonban járt volna. Főleg azért hihetetlen a történet, mert Elvis soha sehová nem utazott egyedül, baráti köre midig vele tartott, és az is elképzelhetetlen, hogy valamelyik szórakozóhelyen ne ismerték volna fel. Azt kell mondanom, hogy Steele ezt csak kitalálta vagy álmodta és maga is elhitte.

Érdemes megemlíteni, hogy Steele kitűnő szobrász. Az „Eleanor Rigby” szobrát, amit Liverpool városának adományozott a Beatles tiszteletére készítette. A szobor a liverpooli Stanley Streeten áll, nem messze a Cavern Clubtól.

Eleanor Rigby

Amikor Steele a surrey-i Petershamben, a Montrose House-ban lakott, a bejárati ajtaja előtt állt Charlie Chaplint, mint csavargót ábrázoló életnagyságú szobra, amit a Royal Academy-ben is kiállított.

Amikor e sorokat írom, Steele 88 évesen még itt van közöttünk és mesélhet a régi időkről.

(Folyt. köv)