Az igazi Elvis 67. rész. Anita Marie Wood Brewer története

Barcs Endre “Az igazi ELVIS” c. regénye folytatásokban közölve.

Az igazi Elvis 67. rész.

Anita Marie Wood Brewer története

Június 8
Befejeződik a Girls! Girls! Girls! film forgatása. Egy incidens is történik. A Coppertone cég egy olyan napfény elleni kenőcsöt dob piacra, amit a Ladies Home Journal női magazin júniusi kiadásában, a Girls! Girls! Girls! filmre utalva reklámoznak, és Elvis nevét is megemlítik. Parker ezredes felhívja Hal Wallist, hogy azonnal állítsa le a reklámot, ami meg is történik.

Június 17

Priscilla két hetet tölt Elvis barátjánál, George Barrisnál. Pricillát csak az követően engedik el az USA-ba a szülei, miután Elvisszel ezerszer is megígértetik, hogy megfelelő tisztelettel fog bánni a lányukkal. Ezt Elvis megígéri, és alig várja a viszontlátást.

Június 19

Priscilla mindössze két napot tölt Barrisnál, ezt követően beköltözik Elvis Los Angelesben, a Bellagio Drive-on lévő házába.

Június 20

Elvis, Priscilla, a Memphis Maffia tagjai Las Vegasba mennek szórakozni. A Sahara Hotelben szállnak meg.

Július 1

Priscilla szomorúan, de kötelességtudóan visszatér Nyugat-Németországba. A nagyvilági hölgyből, aki belekóstol a gazdagok szórakozással teli életébe, ismét kötelességtudó kislány lesz a szülei mellett. Priscilla igen nehezen dolgozza fel ezt a gyors „visszaváltozást”, és alig várja, hogy ismét Elvis mellett lehessen.

Július 12

Elvis részletre földet vásárol a Highway 51 túloldalán, szemben Gracelanddel, és magát Gracelandet ajánlja fel biztosítékként.

Július 17

A boltokba kerül She’s not you/Just tell her Jim said hello kétszámos kislemeze. Katalógusszáma: RCA 47-8041. A felvételek 1962. március 19-én készülnek Nashville-ben, az RCA B stúdiójában.

Az A oldali She’s not you a No.5. helyet éri el a Billboard 100-as kislemez listán, és No.13. a RandB listán. A dal, amelynek tulajdonosa a Gladys Music, Nagy Britanniában a listavezető, No.1. pozíciót foglalja el három héten át. A dal szerzője Doc Pomus, aki a Leiber/Stoller szerzőpárossal együttműködve írja a dalt. A felvétel érdekessége, hogy Elvis ezt a dalt F-dúrban énekli (ez eltér a mollban énekelt dalaitól).

Mára aranylemez.

Augusztus

Következő filmjének beharangozásaként a boltokba kerül Kid Galahad hatszámos középlemeze. Katalógusszáma: RCA EPA 4371. A felvételek 1961 október 26-án és 27-én készülnek Hollywoodban, a Radio Recorders stúdióban.

A korongon a következő hat dal található:

A oldal: King Of The Whole Wide World/This Is Living/Riding The Rainbow

B oldal: Home Is Where The Heart Is/I Got Lucky/Whistling Tune

A korong No.30. lesz a Billboard 100-as kislemez listán, ezzel szemben Nagy Britanniában listavezető No.1. tizenhét héten át. A lemez 1992. március 27-én lesz arany.

Augusztus 6

Anita Wood – aki Gracelandben lakik azóta, hogy Elvis hazatért Németországból – elkap egy beszélgetést Elvis és az apja között. Elvis arról beszél Vernonnak, hogy nem tud választani Anita és Priscilla között. Megsértődve azonnal hazautazik szülővárosába, Jacksonba, majd azt nyilatkozza a Memphis Press-Scimitar c. lapnak, hogy Elvis még nem áll készen arra, hogy elkötelezze magát egy nő mellett.

Anita Marie Wood Brewer, akit Elvis a No.1. barátnőjének nevez 1957 és 1962 között tölti be a barátnő szerepét Elvis mellett. 1958-ban az Andy Williams televíziós showban szerepel, és színészi szerződést kap a Paramount Picturestől, de ezt a szerződést Elvis kérésére felbontja. Ugyanakkor Elvis ajánlására Sam Phillips felveszi a SUN lemezkiadóhoz. 1959-ben háttér énekes az Andy Williams által lemezre vett The Hawaiian Wedding Song (Ke Kali Nei Au) c. dalban.

Anita Marie Wood Brewer története

„1957-ben találkoztunk. Abban az időben a Top 10 Dance Party rádió shownak a műsorvezetője voltam a memphisi WHPQ rádió és televízió állomásnál. Ez az igen népszerű műsor minden szombat délután élőben jelentkezett. Elvis nagyon szerette ezt a műsort és amikor csak tehette, megnézte. Egy alkalommal felhívott, hogy szeretne találkozni velem aznap este. Mivel aznapra már volt megbeszélt randevúm, a kérést visszautasítottam. Elvis dühösen lecsapta a kagylót. Ekkor azt mondtam magamnak:

Bolond vagy? Ez maga Elvis volt, lehet, hogy most soha többé nem hallasz felőle!

Az igaz, hogy nem voltam valami nagy Elvis rajongó abban az időben. Azután úgy két hét múlva újra felhívott. Ekkor már igent mondtam. Lamar Fike-ot küldte értem, de Ms. Patty, akinél akkor laktam nagyon vigyázott rám. Tudja, akkoriban még jóval szigorúbban fogták a fiatal lányokat. Ms. Patty úgy védett engem, mint egy oroszlán. Azt mondta Fike-nak, ha Elvis akar randevúra vinni, akkor személyesen jöjjön értem.

Egy kis idő múlva megjelent Elvis, a maga vezette hosszú, fekete Cadillacjével. Vele volt George Klein is, aki odajött az ajtóhoz, és közölte, hogy Anitáért jött.

Ó, nem – mondta Ms. Patty – ha Elvis látni akarja Anitát, ő jöjjön be érte.

Ekkor bejött Elvis és udvariasan bemutatkozott.

És megfelelő időben hozza nekem vissza -intette őt Ms. Patty, aki az igen udvarias Elvis látására megenyhült.

A kocsiban még ott ült Cliff Gleaves és még valaki, akinek a nevére már nem emlékezem. A randevú abból állt, hogy Elvis körbe, körbe autózott Memphisben és a kocsiban beszélgettünk. A Crystals-nal megálltunk hamburgert enni. A kocsiból ekkor sem szálltunk ki. Elvis legalább egy tucat hamburgert rendelt. A fiúk gyorsan bedobták, és autóztunk tovább. Elvis hirtelen megszólalt:

Nem akarsz eljönni Gracelandbe?

Nem gondoltam semmi rosszra, hogy Elvisnek hátsó szándékai lennének. Elvis igen vonzó volt a vörös bársony zakójában, a fekete nadrágjában, hosszú gallérú ingében, mintha a Loving you c. filmből lépett volna elő. Mindehhez egy motoros sapkát viselt. Elvis volt a legjobb megjelenésű férfi, akit csak az életben ismertem. E mellett végtelenül szórakoztató volt, tele humorral, jókedvvel, nevetéssel.

Egyszóval elmentünk Gracelandbe. Megmutatta a hozzá tartozó birtokot és magát a házat, és még egy Teddy mackót is kaptam tőle ajándékba ezen az éjszakán az ebédlőben, vacsora után. Bemutatott édesanyjának, az apjának ás nagymamájának is. Mindannyian ott voltak velünk. Vacsora után zenét hallgattunk, és Elvis leült a zongorához.

Azután felpattant és azt mondta:

Gyere, megmutatom az irodámat, és hogy milyen szobák vannak odafent.

Én igent mondtam. Persze nyomban a hálószobájába vitt, ahol sötét volt, sötétkék függönyök és egy olyan hatalmas ágy, amilyent még soha életemben nem láttam. És tükrök mindenfelé. Megmutatta a hozzá kapcsolódó fürdőszobát is, és a hatalmas ruhásszekrényét, ahol a csodálatos öltönyeit tartotta. Soha nem vette fel ugyanazt az öltönyt két alkalommal. A dolgozó szobája a háló mellett volt. Azt is megmutatta. Miközben beszélt, lehúzott maga mellé az egyik fotelbe és megcsókolt. Abban az időben nem volt szokásos, hogy már az első randevú alkalmával csókolózzanak a fiatalok. Ezért kissé megsértődtem. Nem érdekelt, hogy ki ő, így szóltam hozzá:

Ó, nem! Ez nem fog működni. Szépen vigyél most rögtön haza.

Csak annyit mondott:

Rendben.

Levezetett a lépcsőn és hazavitt. Igazi úriember módján viselkedett. Nem volt megsértve, annak ellenére, hogy nem érte el a célját.

De nem adta fel, jött és elkért újabb és újabb randevúkra, még mielőtt bevonult volna katonának. Legtöbbször a Memphian moziba mentünk filmet nézni. Mindig késő éjjel bérelte ki, és rengeteg embert meghívott a vetítésre. Számos rajongója is bejutott. Gyakran elmentünk Gracelandbe, tévét néztünk, zenét hallgattunk. Néha felhívott néhány rajongó lányt a kapu elől, akik majd megőrültek, hogy bemehetnek Elvishez. Bár elvileg velem járt, ezek a lányok rámásztak a nyakára és ájuldoztak a jelenlétében. Sokszor éjjeli vizes bulit rendezett a medencében, vagy volt olyan is, hogy egyedül szeretett volna maradni és szó nélkül a tévét bámulta reggelig, miközben én ott ültem mellette.

„Kicsi”-nek becézett, mert sovány és apró termetű voltam.

Kicsi, hozz már nekem egy szendvicset mogyorók krémmel, vagy lekvárral.

A mogyorókrémes szendvicsbe banánt szeletelt, úgy ette. Csak fehér kenyeres szendvicset evett, és mindig Pepsi kólát ivott hozzá. Rajongott a Pepsiért.

Volt egy szökőkútja a földszinten. Néha ezt töltötte fel Pepsivel. Jó móka volt. Sokat jártunk a Channel étterembe, ahol hátul volt egy szeparé, külön kijárattal, így senki nem tudta, hogy ott vagyunk. És Elvis rendelt mindent, amihez csak kedve volt, igen ínyenc volt, ha ételről volt szó. Volt néhány étel, amit az ő kedvéért készítettek, mert már tudták, hogy szereti.

Többször előfordult, hogy Elvis kibérelte Memphisben az egyik fedett korcsolya pályát és egész reggelig korcsolyáztunk, meghívott vendégekkel körülvéve. Eleinte csak mentünk körbe körbe, azután Elvis kergetőzni kezdett a fiúkkal, meg azt játszották, hogy egymásnak rohannak, ki tudja felborítani a másikat. Elvis ezt a játékot rendkívüli módon élvezte. Máskor meg kibérelt egy egész vidámparkot, és álló éjjel ugráltunk, hintáztunk, pörögtünk. Elvis ilyenkor a fél várost meghívta, mindenki jött velünk, barátok, rokonok, és rajongók a kapu elől. Remek móka volt. Reggelre mindannyian halálosan fáradtak voltunk.

Megint más alkalmakkor Elvisnek motorozni támadt kedve, akkor mindenkinek motorra kellett pattannia, de volt olyan is, hogy csak kettesben mentünk Elvisszel. Ő vezetett, míg én hátul ültem kétségbeesetten kapaszkodva belé. Ezeket a motorozásokat nagyon szerettem, mert kettesben lehettem vele. Elvis megvásárolta magának azt a teherautót, amit a Crown Electric vállalatnál vezetett. Néha ezzel mentünk ki a városba, és senki nem hitte volna, hogy Elvis ül abban a szakadt teherautóban. Mindenki arra várt, mikor jelenik meg a Cadillac limuzinja. Közben Elvis meg én, ott kocsiztunk közöttük egy lerobban teherautón. Az emberek fel se néztek. Igen élvezte, hogy ilyen egyszerűen el tud bújni az emberek elől. Ilyenkor elvitt a Lauderdale Courtsba, ahol Memphisbe érkezésük után élt a szüleivel szegénységben, és nagyon sokat mesélt nekem azokról az időkről. Gyakran elvitt Tupeloba is, és megmutatta a szülőházat és az egész kis várost. Magyarázta, ki hol lakott, ki volt az iskolatársa, a barátja, szinte újra élte azokat az éveket ilyenkor.

És akkor elutazott New Orleansba a King Creole film forgatására. Folyamatosan hívott, hogy menjek utána, és én meg is látogattam. De amikor bevonult katonának, az egészen más volt. Rendkívüli módon hiányzott neki az otthona, mindig hazavágyott Gracelandbe. Ugyanez volt, amikor Hollywoodban dolgozott. Ott sem szeretett igazán lakni. Onnan is mindig hazavágyott. Emlékszem, amikor első ízben meglátogattam Hollywoodban, akkor éppen a Beverly Wilshire hotelben lakott. Ricky Nelson és néhány barátja volt nála éppen látogatóban. Valamennyien a szállodában laktunk, csak később bérelt házat ott. Kaliforniában is folyton autózott, ide, oda, amikor ott voltam vele. Nagyon magányosnak érezte magát és elhagyatottnak Hollywoodban. Sokat mesélt nekem ekkor arról, hogy szeretne megállapodni, családot alapítani, és azt szeretné, ha a családja és a barátai mindig ott lennének vele. Idegennek érezte magát Kaliforniában, Memphis volt az igazi otthona. Gracelandet a világon mindennél jobban szerette.

Sorra készítette a filmjeit, én meg az idő nagy részében otthon ültem Gracelandben, és rá vártam, mert nem szívesen zavartam őt forgatás közben. Észrevettem, hogy lassan minden megváltozik. Nem akarta, hogy fotó készüljön kettőnkről. Ha együtt voltunk, és őt fotózták, akkor elhízódott tőlem, vagy nekem kellett elfordulnom, hogy ne lássák az arcomat. Amikor kérdeztem, miért van ez így, azt felelte, Parker miatt. Ő nem akarja, hogy szoros kötődés alakuljon ki kettőnk között. Parker azt szeretné, ha csak egy barátnő lennék a sok közül. Ilyenkor nyomban hozzátette:

De, Kicsi, tudod, hogy az egész csak a reklám miatt van, nekem nincsenek igazi barátnőim, számomra csak te létezel, számomra csak te vagy az igazi. Csak te számítasz nekem!

És úgy tudott viselkedni, hogy képtelen voltam kétségbe vonni a szavait. De nagyon bántott, hogy sorra jelentek meg cikkek és fotók, amelyekben másról sem lehetett olvasni, csak arról, hogy Elvis most ezzel jár, most meg azzal, Elvis most ezzel mulat, most meg azzal tölti az idejét. Nekem ez nagyon fájt.
Szerettem Elvis humorát. Az ugratásait is, bár volt közöttük néhány durva is, ami rosszul érintett, de erről nem szeretnék beszélni, mert egyik, másik tényleg annyira szörnyű volt, hogy jobb nem is beszélni róla. Egy alkalommal a Cadillacjén mentünk haza, haverjai ott ültek a hátsó ülésen, és én valami butaságot találta mondani, mire Elvis úgy elkezdett nevetni, hogy a Pepsi a kezében felrázódott és az egész autó csupa Pepsi lett, a hátsó ülésen is úgy röhögtek a haverjai, majd meghaltak a röhögéstől, az egész autó rázkódott. Az igazat megvallva szexuális kérdésekben igen naiv voltam. A szüleim még a széltől is óvtak, amikor gyerek voltam, és soha egyetlen disznó szó nem hagyta el a szájukat. Persze, sok disznó kifejezést ismertem, de nem mindent. Így könnyű volt rajtam nevetni. Szóval, az ilyen estek, amikor rajtam csattant az ostor, nem estek jól. De Elvisnek ilyen volt a humora. Néha igen bántó.
Hollywoodban megnyertem egy tehetségkutató versenyt és hétéves szerződést kaptam a Paramount-tól. Úgy volt, hogy Hollywoodba kell mennem forgatni. Éppen akkor, amikor Elvis is ott forgatott. Éppen elkezdtem dolgozni, amikor Elvis befejezte a forgatást és hazatért Gracelandbe. Nyomban hívott telefonon:

Kicsi, annyira hiányzol, azt akarom, hogy hagyd ott az egészet és gyere haza!

Nem tudtam neki nemet mondani. Fogtam magam és otthagytam az egészet. Elvis nagyon boldog volt. Ott várt a repülőtéren. Nem bánta, hogy lefényképeznek bennünket együtt. Nem fájt, hogy ott kellett hagyni a filmezést, nem igazán jelentett sokat nekem.

A szüleim mindig azt szerették volna, hogy előadó művész legyen belőlem, mert szerintük Isten olyan jó hangot adott nekem, szépen tudtam énekelni és táncolni. Szerettem is nagyon énekelni és táncolni, de igazából a vágyam csak annyi volt, hogy férjhez menjek, és gyerekeket szüljek. Szürke kis hétköznapi ember szerettem volna maradni, tökéletesen hidegen hagyott a hírnév, ami után annyian vágynak.

Elvis mellett nem lehetett normális hétköznapi életet élni. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Semmi nem állt tőle távolabb, mint a normalitás, vele semmi nem volt normális, de nem igazán törődtem vele, amíg igazán szeretett. Ha hívott, hogy legyek mellette, már röpültem is. Képes voltam minden eldobni érte. Mindent feladni érte. Csakhogy ott legyek vele.

Elvis rajongott az édesanyjáért. És Gladys is rajongott a fiáért. Talán több is volt ez, mint rajongás. Folyamatosan rettegett, hogy Elvist valami éri, ezért folyamatosan szomorú volt. Elvis és édesanyja nagyon közel álltak egymáshoz. Megvolt a maguk „baba” nyelve. Csodálatos volt, hogy Elvis velem ugyanígy bánt, ugyanolyan érzéssel, mint, ahogy anyjával, nekünk is megvolt a magunk titkos „baba” nyelve. Néha úgy bánt velem, mintha baba lennék.
Ma is magam előtt látom, ahogy Elvist behívják katonának és elutazik Fort Hoodba, a laktanyába. Mindannyian elkísértük a busz megállóig, és az édesanyja olyan, de olyan szomorú volt, Vernon támogatta őt haza. A szíve majdnem megszakadt a fiáért. Éppen csak visszatértünk Gracelandbe, amikor Elvis telefonált, hogy elintézte, hogy a szülei ott lehessenek a közelében a laktanya mellett, egy mozgó lakókocsiban, amit ő vett meg.

Egy alkalommal New Yorkban forgattam az Andy Williams Summer Show-ban. A Paramount Theatersszel voltam akkor szerződésben. Elvis hívott telefonon, hogy azonnal látni akar. Minden hétvégén el kellett repülnöm a texasi Killeenbe, ahol már várt rám Lamar, aki autón elvitt a Fort Hood laktanya mellé, ahol a mozgó lakókocsiban ott voltak a szülei, a nagymamája és a barátai. Gladys nagyon nem szerette a lakókocsit. Kényelmetlennek találta. Ugyanakkor az egészsége is rohamosan romlott. Nehéz volt neki, és Vernonnak ekkor ott a lakókocsiban, de nem volt más választásuk, ha Elvis közelében szerettek volna maradni. Végül Gladys olyan beteg lett, hogy haza kellett menniük Gracelandbe.

Elvisnek igen jót tett a katonaság. Normális férfit faragott belőle. Nem kellett festenie a haját, a csizmában nem viselhetett emelőt, olyan lett, mint bármelyik fiú. Folyton ott lógtam Elvis mellett, amíg a katona idejét az USA-ban töltötte. Sokat beszélgettünk, amikor kimaradása volt, tervezgettük a közös jövőt, hogy összeházasodunk, és ilyeneket.

Mielőtt édesanyja meghalt volna, rendkívül ragaszkodó volt. Szinte kapaszkodott belém. Ezek voltak a legszebb napok vele. Ő katona volt és én voltam az otthoni barátnője. Pont úgy, mint a többi fiú esetében. Teljesen normális és hétköznapi volt a kapcsolatunk, amit nagyon élveztem.
Amikor édesanyja meghalt, Elvis gyökeresen megváltozott. Mindent kitalált, hogy elfoglalja magát, barátokkal vette körbe magát, hogy egy pillanatra se legyen egyedül. Killeenben bérelt akkor házat a laktanya mellett, ami folyton tele volt barátokkal, rajongó klubok tagjaival, még Chicagoból is jöttek. Mozdulni sem lehetett tőlük, annyian voltak. Mindenféle figurák, teljesen idegenek, akiket soha nem láttam azelőtt. Elvis nem volt önmaga ebben az időben. Néha váratlanul leült a zongorához, és körülnézett:

Kicsi, itt vagy valahol?

Mindig engem keresett a szemével, akárhányan is voltak a lakásban, mindig azt akarta, hogy ott legyek mellette. Elvis nagyon sokat evett eben az időben, és azt akarta, hogy egyek vele. Néha a fél éjszakán át csak ettünk. Egész éjjel fent volt, és nappal aludt. Teljesen felborult az élete.
Én teljesen elköteleztem magam Elvis mellett, úgy gondoltam, akárhogy is alakul, én leszek a felesége. Édesanyja, nem nagyon szerette a lányokat Elvis körül, de bennem megbízott.

Tudod, édesem, te vagy a neki való lány. Te igazán törődsz vele, te igazán megérted őt. – szokta volt mondogatni.

Pedig eleinte engem sem kedvelt. Azt hiszem, szerette volna ő jóváhagyni, hogy végül a fia ki mellett kötelezi el magát.

Elvis már Németországban volt, és én folyton azt számoltam, mennyit kell még várni rá, hogy hazatérjen. Karácsonykor Diskin, aki Parker ezredesnek dolgozott, megjelent a lakásomban, Jacksonban. Egy gitárt hozott és egy levelet, amit arany betűkkel írtak. A címzés így szólt:

„Kicsinek EP-től”.

Persze, nem tudtam gitározni, és nem is akartam megtanulni. Egy hatalmas, igen drága gitár volt. Gitártokban, és szépen becsomagolva. Ez volt a karácsonyi ajándék tőle abban az évben. Sokáig megtartottam, aztán elajándékoztam Larry Worthy-nak, aki megígérte, hogy átadja egy múzeumnak. Nem tudom, hogy megtartotta e a szavát…

Amikor Elvis visszatért Németországból, nagyon megváltozott. Sokkal vadabb lett. Sokat voltunk Gracelandben, ahol tűzijátékharc lett a kedvence. Borzasztóan veszélyes játék volt a meggyújtott petárdákat egymás felé kilőni. De ő nem félt. Bátor volt és elszánt ezekben a harcokban. Egészen beleélte magát a barátaival folytatott harcba. A másik kedvenc időtöltése a go-kartozás lett. Száguldoztunk fel és alá, igen vadul. Máskor meg a medencében úsztunk. Elvis nem volt valami jó úszó.

Az őrült órákat gyakran a csend váltotta fel. Ezt szerettem a leginkább, Elvisszel lenni kettesben Gracelandben a zongora szobában.
Volt egy hatalmas fehér zongoránk egy külön szobában és Elvis képes volt órákon át ott ülni a zongora mögött és énekelni mindenfélét, miközben a zongorán kísérte magát. Az Unchained Melody volt a kedvencem, és minden egyes romantikus ballada, amit elénekelt. Voltak dalok szép számmal, amiket közösen adtunk elő. Ilyen volt például az I Can’t Help It If I’m Still In Love With You.

Csak ott ültünk a zongoránál egymás mellett és énekeltünk órákon át. Amikor Németországban volt katona, küldött nekem egy levelet, amiben azt írta, hogy szeretné, ha megtanulnám Tommy Edwards dalát, amelynek címe Please Love Me Forever, mert most ez lett a kedvenc dala, és ha hazatér, szeretné velem közösen énekelni.

Ettől kezdve ez lett a mi közös, titkos dalunk. Elvisnek egészen különleges zenei tehetsége volt. Engem is úgy tanított zongorázni, ahogyan ő zongorázott, csupán hallás után az akkordokat, és az akkord felbontásokat.

A zene mellett a film érdekelte a legjobban. Hihetetlenül jártas volt a film világában. Emlékszem, hogy első találkozásunk alkalmával a Malco moziba vitt, a város északi felében. Fényes nappal az emeleti részen ültünk. Lamar, és néhány más fiú vett körül bennünket, hogy távol tudják tartani a rajongókat. Valami vadnyugati filmet néztünk meg, az igazat megvallva én végtelenül untam. De ott ültem mellette egész álló délután, és néztem vele ugyanazt a filmet, többször egymás után. Azt vártam, hogy végre vége legyen és menjünk már valamerre. Aztán végigmentünk a főutcán és egyenesen be Dewey Phillipshez a rádióba. Phillips igazi nagymenő műsorvezető volt. Elvis igen kedvelte, gyakorta beugrottunk hozzá, csak úgy.

Az igazán szép idők véget értek, azzal, hogy Elvis bevonult. Emlékszem, édesanyja, édesapja, Judy Spreckles, Patsy és néhány fiú volt ott velünk a búcsúzásnál. Mindenkitől elbúcsúzott, legvégén megölelte az édesanyját, majd engem.

„Kicsi, tudod, hogy szeretlek, és azt akarom, hogy várj meg, míg visszatérek.” – mondta és én megígértem neki, hogy meg fogom várni.

Igyekeztem nem sírni, mert nem akartam, hogy sírva lásson a búcsúzásnál. De nagyon nehéz volt visszatartanom a könnyeimet, a szívem majdnem megszakadt, hiszen Elvis volt életem első szerelme. Láttam, hogy Vernon és Gladys hogy zokog, igyekeztem tartani magam.

Szorosan tartottuk a kapcsolatot, mialatt Németországban volt, gyakran hívott telefonon anyám házában, mert visszaköltöztem hozzá, amikor Elvis bevonult. Csodálatos szerelmes leveleket írt, azt írta, ha visszatér, összeházasodunk, és kért, maradjak hűséges hozzá és várjam meg, míg visszatér. A leveléből kiérződik, hogy mennyire féltékeny. El sem tudom képzelni, hogy miért hitte azt, hogy elhagyom, hogy mással kezdek járni, amíg ő távol van. Nem tudom, miért nem bízott magában. Miért hitte azt, hogy ő érte nem lehet ennyit megtenni.

Emlékszem egy esetre. Azt akarta, hogy utazzam el hozzá Németországba, és kérte intézzem el az útlevelemet. Már teljesen el voltam szánva az útra, megtettem a szükséges előkészületeket, amikor Parker ezredes leállította az egészet. Azt mondta, ha odamegyek, Elvis nem fog tudni nekem ellenállni és nyomban eljegyez vagy feleségül vesz, és ő a háta közepére sem kíván egy ilyen reklámot Elvisnek. Tehát megkért, hogy maradjak a fenekemen. És én szót fogadtam. Így aztán megismerkedett Priscillával, és a dolgok más irányt vettek.

Persze, a lapok tele voltak azzal, hogy Elvis Priscillával jár, folyton rákérdeztem, hogy mi a helyzet, de mindig azt válaszolta:

Kicsi, ne nyugtalankodj. Priscilla csak egy gyerek.

Ám ahogy sorra jelentek meg a cikkek, egyre dühösebb lettem. Az utolsó levél, amit Elvis Németországból írt nekem, igen kegyetlen. Azt hitte, van valakim, amiért nekem esett. Természetesen hű maradtam hozzá, azért is bosszantott az egész ügy Priscillával. Annyira kétségbeestem, hogy nem tudtam, mit csináljak.
Amikor leszerelt, és hazatért, nyomban áthívott Patsy Presley házába, mert éppen ott tartózkodott, én rohantam hozzá, de megváratott. Mint kiderült, azt akarta, hogy kettesben találkozzunk, amikor senki más nincs már a házban. Előbb a családját akarta magához ölelni, megértem. Azután kinyitotta az ajtót és ott állt az ajtóban. Csak annyit mondott: „Kicsi” és én már fejvesztve rohantam a karjaiba és öleltük, öleltük egymást vég nélkül. És akkor egy ideig megint ugyanolyan lett minden, mint azelőtt. Igen örültünk egymásnak. Boldog idők voltak.

Elkezdett filmezni, és én gyakran meglátogattam a forgatások idején. Ekkor már a katonaságnál szerzett barátai vették körül. Joe és Charlie, meg a többiek. Elvis soha nem volt egyedül, mindig több barátja vette körül, de ez már más volt. Hivatalosan már ők álltak hozzá a legközelebb, így szinte lehetetlen volt, hogy nyugodtan totálisan kettesben maradhassunk. Ők folyton ott voltak vele mindenhol. Ugrottak minden egyes szavára, igyekeztek a kedvébe járni. És nemcsak a fiúk, nők is voltak körülötte, szinte megállás nélkül. Folyton egy csapat ember vette körül, férfiak és nők. Sokat jelentettek neki ezek az emberek, így rám kevesebb ideje és figyelme maradt.

Nehezen birkóztam meg ezzel az új helyzettel. Aztán egy szép napon, éppen Hollywoodban voltunk, és egy könyvben, amit éppen olvasott, és ami ott volt az ágya mellett, megtaláltam Priscilla levelét. Amikor aznap hazajött a forgatásról az orra alá dugtam a levelet.

Ez az a kislány, akiről meséltél? Hányadán állsz vele? – szegeztem neki a kérdést.

Rettenetes dühbe gurult, egészen nekinyomott a ruhásszekrénynek. Őrjöngött, hogy elolvastam azt a levelet. Még aznap este visszarepültem Memphisbe, egyenesen Gracelandbe mentem, hogy Elvis nagymamájával beszéljek, aki ott volt Elvisszel Németországban. Már a szobája felé tartottam amikor megszólalt a telefon. Persze, ő volt. Egész este folyamatosan hívott, alig várta, hogy felvegyem a kagylót.

„Kicsi, kérlek, a levélről ne beszélj senkinek. Hidd el, a lány nem jelent nekem semmit, hiszen még egészen gyerek. Ha bárkinek is beszélsz a levélről, nagy bajba kerülök. Kicsi, Kicsi, kérlek, ne beszélj róla senkinek!” – mondta.

Megígértem neki, hogy nem szólok a levélről senkinek, és végre megnyugodott.

Igyekeztem megfeledkezni a levélről, igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de kettőnk között ettől kezdve már semmi nem volt ugyanolyan. Azzal nyugtatgattam magam, az a lány csak 14 éves. Mihez kezd egy 14 éves lánnyal? Csak nem akarja áthozatni magához az USA-ba? Abból irgalmatlan nagy botrány lenne. Azután 1962 év elején egy este Gracelandben felmentem az emeletre, hogy lefekszem. Elvis és az apja lent maradt a konyhában, ott ültek a bárnál a magas bárszékeken. Hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy nem fekszem le, lemegyek hozzájuk, hogy velük legyek. Ahogy jöttem lefelé, hallom, hogy Elvis ezt mondja:

„Rettenetes nehéz döntenem kettőjük között. Priscilla bevallotta, mennyire oda van értem, és én hiszek neki. Olyan ártatlan. De még túl fiatal.”

Nos, amikor meghallottam, hogy Elvis nem tud dönteni kettőnk között, nyomban fellázadt bennem a női büszkeség. Kihúztam magam és büszkén lesétáltam a lépcsőn. Mielőtt megszólalhattam volna, Elvis betuszkolt az ebédlőbe. Leültünk az ebédlői székekre. Csak annyit mondtam:

Minden szavadat hallottam. Döntöttem. Elmegyek.

Elkezdtem sírni. Nagyon nehezemre esett ezeket a szavakat kimondanom. Majdnem belehaltam. Ez volt életem legnehezebb döntése. Öt éve jártam Elvisszel, és most ennek hirtelen vége. De tudtam, hogy nincs visszaút.

Elvis néma maradt, így felhívtam Andy-t, a bátyámat és megkértem, hogy jöjjön értem. Emlékszem, hogy Vernon milyen zavarban volt:

Tudod, Anita, az emberek hol elválnak, hol összejönnek megint. Biztos te is vissza fogsz jönni egyszer. -mondta.

Nem szándékozom. – válaszoltam neki.

Annyira megbántva éreztem magam, hogy csak azt mondtam magamnak, „menni , menni, csak el innen!” Mint barátnő, nem is mentem vissza soha többé. Csak Elvis halála után mentem vissza Gracelandbe, hogy részvétet nyilvánítsak az apjának. De ezért jelenthettem Elvis számra valamit, hiszen én is ott vagyok a lánya nevében. Amikor azt tervezgettük, hogy gyerekünk lesz, akkor azt mondtuk, ha fiúnk lesz, akkor Elvis Aron Presley Junior-nak fogjuk hívni, ha lányunk, akkor Alisa Marie-nek. Az én teljes nevem ugyanis Anita Marie Wood. Ugye, senki sem gondolja, hogy a Lisa Marie név csupán véletlen egybeesés.”

(Folyt köv.)