Dion DiMucci

Dion DiMucci

Dion Francis DiMucci (született 1939. július 18-án), ismertebb nevén Dion, amerikai énekes és dalszerző. Zenéje a doo-wop, a pop, a rock, az R&B, a folk és a blues elemeit tartalmazza.

Dion eredetileg a Dion and the Belmonts énekegyüttes frontembere volt, majd szólókarrierbe kezdett, és a brit invázió előtti korszak egyik legjelentősebb rock and roll előadója volt. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején szólóelőadóként, illetve a Belmonts és a Del-Satins zenekarral 39, Top 40-es slágert ért el, Leginkább a „Runaround Sue„, a „The Wanderer„, a „Ruby Baby” és a „Lovers Who Wander” című jellegzetes slágerei miatt emlékeznek rá, többek között.

Dion népszerűsége a hatvanas évek közepén csökkent, és az évtized vége felé stílusát érettebb és elgondolkodtatóbb dalokkal változtatta meg, mint például az „Abraham, Martin és John„.

Bár már nem volt sztár, folytatta a zenélést. Az 1980-as években Dion több keresztény albumot is készített, 1984-ben GMA Dove-díjat nyert az I Put Away My Idols című albumáért. Az 1980-as évek végén visszatért a világi zenéhez a Yo Frankie (1989) című albummal. A 2000-es évek közepe és 2021 között Dion hat listavezető blues albumot adott ki. A kritikusok, akik elutasították korai munkásságát, tinibálványnak bélyegezve őt, dicsérték későbbi munkásságát, és megjegyezték a más zenészekre gyakorolt hatását.

A Grammy-jelölt művész Dion több mint 40 albumot adott ki, és tizenegy Top 10-es slágert ért el (többek között a Belmontokkal) az amerikai Billboard Hot 100-as listáján. 1989-ben felvették a Rock and Roll Hall of Fame-be. 2002-ben Diont a „Runaround Sue„-ért felvették a Grammy Hall of Fame-be. A közelmúltban többek között albumdíjat kapott: Favorite Blues Album a New York Is My Home (2016), Favorite Compilations and Reissues a Kickin Child-ért: Lost Columbia Album 1965 (2017) és Favorite Blues Album a Blues with Friends (2020) című albumért.

Dion olasz-amerikai családban született a New York-i Bronxban. Gyermekkorában elkísérte apját, Pasquale DiMucci-t (aki vaudeville előadóművész volt) a turnéira. Megszerette a country zenét, különösen Hank Williams munkásságát. A blues és doo-wop zenészekért is rajongott, akiket a helyi bárokban és a rádióban hallott fellépni. Éneklését Bronx utcasarkán és helyi klubjaiban csiszolta, ahol ő és más környékbeli énekesek a-cappella riffeket alkottak.

1957 elején Dion meghallgatáson volt Bob és Gene Schwartznál, a rövid életű Mohawk Records lemezkiadónál. Felkérték Diont, hogy énekeljen el egy dalt, amelyet korábban Hugo Montenegro hangszerelt, és Vic Damone vett lemezre. Dion először visszautasította, mondván, hogy a dal régimódi, nem lesz sláger, de Schwartzék meggyőzték, hogy tegyen egy próbát. A háttérvokálokat egy „The Timberlanes” nevű együttes énekelte, akikkel Dion soha nem találkozott. Az így készült kislemez, a „The Chosen Few” „Dion and the Timberlanes” néven jelent meg, és kisebb regionális sláger lett.

Egy 2019-es interjúban a „Crashing the Party„-ban (a Norton Recordshoz kapcsolódó rádióműsor Brooklynban, New Yorkban) Dion azt nyilatkozta, hogy a „The Chosen Few” helyi szinten a top tízbe került Bostonban, ami lehetővé tette számára, hogy ezt a dalt előadja az American Bandstandben. A gyerekek a műsorban sikoltozni kezdtek az előadása alatt, és ez adta Dionnak az első benyomását arról, hogy valamit „jól csinál”.

A The Wanderer című önéletrajzában Dion kifejtette, hogy egyáltalán nem ismerte a Timberlanes tagjait.

Az énekegyüttes annyira „fehér kenyér” volt, hogy visszamentem a környékemre, és toboroztam egy csapat srácot – három srácot -, és Dion and the Belmontsnak neveztük el magunkat.

Bob és Gene Schwartz szerződtette Dion barátait, a Belmontokat: Carlo Mastrangelo, Fred Milano és Angelo D’Aleo. Az énekegyüttes a bronxi Belmont negyedről kapta a nevét, és Dion énekelt a frontemberként.

Az új együttes áttörése 1958 elején jött el, amikor az „I Wonder Why” (az újonnan alapított Laurie Records kiadásában) a 22. helyig jutott az amerikai slágerlistán. Dion azt mondta a Belmonts-ról:

A hangzásra fektettem a hangsúlyt. Szólamokat írtam, meg ilyesmiket. Erről szólt az ‘I Wonder Why’. Mi találtuk ki ezt az ütős ritmikus hangzást. Ha meghallgatod azt a dalt, ott mindenki mást csinált. Négy srác volt; az egyik  basszusozott, én énekeltem a szólót, egy másik csak azt ismételgette, hogy ‘ooh wah ooh’, végül a negyedik a tenor szólamot vitte. Teljesen elképesztő volt. És amikor meghallgatom, gyakran az jut eszembe, hogy ’ember, ezek a srácok tehetségesek’.

Az első slágerüket a „No One Knows” és a „Don’t Pity Me” követte, amelyek szintén a Billboard Top 100-as listáján szerepeltek. Ez a siker helyet biztosított a Dion and the Belmonts számára a szerencsétlen sorsú „The Winter Dance Party” turnén, amelyen Buddy Holly, Ritchie Valens, a Big Bopper (J.P. Richardson), Frankie Sardo és más előadók is részt vettek.

1959. február 3-án, miután az iowai Clear Lake-ben adott koncertet, Holly úgy döntött, hogy a turnébusz helyett inkább bérel egy éjszakai repülőjáratot a következő helyszínre. Diont meghívták, hogy kísérje el, de úgy döntött, hogy nem fog 36 dollárt (2024-ben 382 dollár) költeni a repülőútra, mivel a 36-ot szerencsétlen számnak tartotta (36 dollár volt az a havi bérleti díj, amit a szülei fizettek a gyerekkori lakásáért), és nem tudta igazolni az engedékenységet. A repülőgép lezuhant, és a fedélzeten tartózkodók meghaltak: Holly, Valens, Richardson és a pilóta Roger Peterson. Dion and the Belmonts folytatta a turnét Frankie Sardo társaságában, míg Bobby Vee (akkor még ismeretlen művész) már a következő koncerten fellépett Holly helyett. Jimmy Clanton, Frankie Avalon és Fabian később a többi, immár elhunyt zenész helyére került.

A Dion and the Belmonts következő kislemeze, az „A Teenager in Love” 1959 márciusában jelent meg. Végül az amerikai poplistán az 5. helyig, míg az Egyesült Királyságban a 28. helyig jutott.

Az együttes legnagyobb slágere, a „Where or When” ugyanezen év novemberében jelent meg, és az amerikai slágerlistán a 3. helyig jutott.

Azonban 1960 elején Dion bejelentkezett egy kórházba heroinfüggősége miatt, amivel már tizenéves kora óta küzdött. Az együttes további kislemezkiadásai abban az évben kevésbé voltak sikeresek. A Dion és a Belmonts tagjai közötti zenei, személyes és pénzügyi nézeteltérések miatt Dion 1960 októberében elhagyta az együttest, hogy szólókarrierbe kezdjen. A feloszlásuk idejére mind a nyolc Laurie kiadványuk felkerült a Hot 100-as listára.

1960 végére Dion elkészítette első szólóalbumát a Laurie Recordsnál, az 1961-ben megjelent Alone with Diont.

A Lonely Teenager című kislemez a 12. helyig jutott az amerikai slágerlistán.

Szólólemezein a neve egyszerűen „Dion” volt. Az ezt követő „Havin’ Fun” és „Kissin’ Game” kevésbé volt sikeres, és a jelek arra utaltak, hogy Dion szerencsecsillaga leáldozott. Ezután azonban egy Ernie Marescával közösen írt tempós számot vett fel egy új énekegyüttessel, a Del-Satinnal. A „Runaround Sue” című felvétel az amerikai slágerlistákon rohamléptekkel felfelé tört, 1961 októberében az első helyig jutott, az Egyesült Királyságban pedig a 11. helyig, ahol szintén turnézott. A „Runaround Sue” több mint egymillió példányban kelt el, és aranylemez lett.

A következő Laurie kislemeze az A-oldalán, a „The Majestic„c. dalát népszerűsítette, ám a B-oldalon lévő, Maresca által komponált „The Wanderer” volt az, ami lényegesen több rádiós lejátszást kapott. Ennek köszönhetően az új dal gyorsan felkapaszkodott a listákon, és 1962 februárjában a 2. helyig jutott az USA-ban és a 10. helyig az Egyesült Királyságban. Az 1976-os újrakiadás az Egyesült Királyságban a Top 20-ba került.

1961 végére Dion nagy sztárrá vált, világszerte turnézott, és szerepelt a Columbia Pictures Twist Around the Clock című zenés filmjében.

1962-ben egy sor általa írt vagy társszerzőként írt kislemez követte, köztük a „Lovers Who Wander” (No. 3), a „Little Diane” (No. 8), a „Love Came to Me” (No. 10). A Runaround Sue és a Lovers Who Wander című albumok is sikeresek voltak.

Dion első Columbia Records kislemeze, a Jerry Leiber és Mike Stoller közös szerzeménye a „Ruby Baby” (eredetileg a Drifters slágere) a 2. helyig jutott, míg 1963 végére a „Donna the Prima Donna” és a „Drip Drop” (szintén egy Drifters sláger remake-je) egyaránt a 6. helyig jutottak. Dion a „Donna the Prima Donna” olasz változatát is rögzítette, azonos háttérvokálokat használva. Más Columbia kiadványai már kevésbé voltak sikeresek, és a drogfüggőségével kapcsolatos problémák valamint a változó közönségízlés, különösen a brit invázió miatt, Dion népszerűségvesztését eredményezte.

Egy európai turné után Dion visszatért az Egyesült Államokba, és a Columbia kiadónál dolgozó John Hammond vezette be a klasszikus bluesba. Menedzsmentje megdöbbenésére blues-orientáltabb anyagokat kezdett el felvenni, köztük Willie Dixon „Hoochie Coochie Man” és „Spoonful” című számait. Ezek a kiadványok, amelyek némelyikének producere Tom Wilson volt, és Al Kooper billentyűs hangszerelésével készültek, nem lettek kereskedelmi szempontból sikeresek.

Dion még mindig a Columbiánál dolgozott, 1965-ben azonban új csapatot alakított, hogy támogassák őt. A Wanderers zenekar John Falbo gitárosból, Pete Baron (Pete Falciglia) basszusgitárosból és Carlo Mastrangelo dobosból, ex-Belmontsból állt. Országos Tv showk-ban léptek fel, úgy mint a Dick Clark’s Where The Action Is című műsorában és a The Lloyd Thaxton Show-ban.

Számos saját szerzeményt vettek fel és adtak ki sikertelenül kislemezen, és csak évekkel később jelent meg nagylemezük. 1965 júniusában a Columbia Recordsnál kortársának, Bob Dylannek az It’s All Over Now, Baby Blue című szerzeményét vette fel, közel fél évvel a Them (Van Morrison közreműködésével) slágerváltozatát megelőzően.

1966-67-ben Dion rövid időre újra összeállt a Belmontokkal, és felvették a Together Again című lemezt az ABC Records számára. Az album sikertelen volt, annak ellenére, hogy a lemezen egy saját szerzeményű dal, a „My Girl the Month of May„-t is szerepelt. Az LP-ről két kislemez jelent meg. Míg az Egyesült Államokban egyik sem került a listákra, az Egyesült Királyságban jobban teljesítettek. A „My Girl The Month of May” 1966. december 25-én a 9. helyen került be a Radio London „Fab 40” listájára.

Az album „lemezjátszó” sláger volt az olyan londoni underground klubokban, mint a Middle Earth, és sokat játszották a kalóz rádiós DJ-k, John Peel és Kenny Everett. A folytatás, a „Movin’ Man” 1967. március 26-án, húsvétvasárnap a 17. helyig jutott a „Radio London” listáján.

A „My Girl The Month of May„-t később 1967-ben Alan Bown angol művész, 1972 áprilisában pedig az Island Records művészei, a The Bunch (Sandy Denny és a Fairport Convention más tagjai) is feldolgozták.

A 60-as évek közepén történt rövid újraegyesülésük során a Dion and the Belmonts megjelent a népszerű Clay Cole Show-ban, ahol előadták a „Berimbau” és a „My Girl The Month of May” című dalokat, és alkalmanként felléptek helyi, New York-i klubokban, például a Staten Island-i „The Mardi Gras„-ban (1967. április 29-én), mielőtt feloszlottak.

Bár úgy tűnt, hogy Dion karrierje a végéhez közeledik, még mindig megőrizte a hitelességét ahhoz, hogy Bob Dylan mellett ő legyen a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című albumának borítóján szereplő két rock előadó egyike 1967-ben.

1968 áprilisában Dion átélte azt, amit ő egy erőteljes vallási átalakulásként azonosított. Miután ismét megtisztult heroinfüggőségétől, ezt az élményt 1970-ben a „Your Own Backyard” című dalában dokumentálta, új szerződésért fordult a Laurie Recordshoz, akik azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy felveszi az „Abraham, Martin and John” című dalt, amelyet Dick Holler (aki egyben a Royal Guardsmen „Snoopy vs. the Red Baron” tagja volt) John F. Kennedy, Martin Luther King Jr. és Robert F. Kennedy meggyilkolására írt válaszul.

Az „Abraham, Martin and John” sikere (amelyet Dion 1968 augusztusában adott ki, és később sokan mások, köztük Marvin Gaye is felvett), amely az amerikai slágerlistán a 4., Kanadában pedig az 1. helyig jutott, újraélesztette Dion karrierjét. A dal több mint egymillió példányban kelt el, és aranylemezt kapott.

A következő néhány évben Dion zenéje gyökeresen megváltozott, elmélyültebb és érettebb anyagok felé mozdult el. Több albumot adott ki alapvetően énekes-dalszerzőként, mérsékelt sikerrel, majd 1969-ben a Warner Brothers kiadóhoz igazolt át.

1972. június 2-án a Madison Square Gardenben rögzítettek egy élő reunion show-t a Belmontokkal, amelyet a Warner élő albumként adott ki Reunion címmel: Live At Madison Square Garden, a következő évben.

1973-ban Dion és az eredeti Belmonts újra együtt lépett fel, és egy telt házas koncertet adott a Nassau Coliseumban, Long Islanden, New Yorkban. Az 1973-as újraegyesülésről azonban nem jelent meg felvétel. Ezt követte 1975-ben a Born to Be with You című album, amelynek producere Phil Spector volt.

Az album kereskedelmi kudarcot vallott, de olyan művészek dicsérték, mint Jason Pierce a Spiritualizedből, és Pete Townshend a The Who-ból, az „Only You Know” című számot pedig a Pulp frontembere, Jarvis Cocker sampolta a „Don’t Let Him Waste Your Time” című kislemezéhez (a 2006-os Jarvis szólóalbumáról).

1978-ban Dion kiadott egy újabb albumot, amelyet számos, tinédzserkori élménye ihletett, a Return of the Wanderer-t. Sajnos ez a lemez sem lett sikeres.

1979 decemberében gyökeres spirituális változás következett be Dionban, aki újjászületett keresztény lett. 1979 után több éven át kortárs keresztény szellemiségű felvételeket készített. Ebben az időszakában öt albumot adott ki a DaySpring Records kiadónál, a texasi Wacóban működő Word Records részlegénél. Ezek az evangéliumi keresztény meggyőződését tükröző albumok az Inside Job (1980), az Only Jesus (1981), az I Put Away My Idols (1983), amely a 37. helyig jutott a listákon, a Seasons (1984), a Kingdom in the Streets (1985) és a Velvet & Steel (1986) voltak. Több kislemezt is sikerrel játszottak a keresztény rádiókban, nevezetesen a „Still in the Spirit„-et a Kingdom in the Streets lemezéről.

1984-ben Diont jelölték a GMA Dove Award (Christian Music Award) díjra az I Put Away My Idols című albumáért, ugyanezért az albumért Grammy-díjra is jelölték a legjobb férfi gospel énekes kategóriában.

1985. szeptember 24-én Dion a 100 Huntley Street című műsor vendége volt.

1987-ben Dion beleegyezett abba, hogy a New York-i Radio City Music Hallban koncertet adjon régi slágereiből. Ennek a koncertnek a kétlemezes CD-je 2005-ben jelent meg, amelyen Dion barátja, Michael J. Friedman koncertfotói szerepelnek. Ez a koncert segített neki felszabadultan ünnepelni mind a múltját, mind a jövőjét, és egy sor különleges fellépést eredményezett, köztük egy hajléktalanok orvosi ellátására szervezett adománygyűjtést. Ott olyan rajongókkal osztotta meg a színpadot, mint Bruce Springsteen, Paul Simon és Lou Reed, akik mindannyian Diont az egyik fő példaképüknek nevezték.

Dion önéletrajzát, a The Wanderer: Dion’s Story című önéletrajzi könyvét Davin Seay társszerzővel közösen adták ki az 1980-as évek végén.

1989-ben DiMucci visszatért a rockzenéhez a Yo Frankie című kortárs albummal, amelyen („Written on the Subway Wall”/”Little Star”), Simon Reed, k.d. lang, Patty Smyth és Bryan Adams is közreműködött. Dave Edmunds (aki gitározott is az albumon) producer így nyilatkozott:

A Yo Frankie-nek éles hangzása van, miközben sosem veszíti szem elől Dion lélekbemarkoló, doo-wop hangját. Összességében egy olyan művész releváns és nosztalgikus vallomása, aki segítette a rock & roll első hullámának létrehozását, és most, ebben az időszakban visszatalált a rádiókba és a zenei videókba (a VH1-en és az MTV-n is), valamint turnézik.

1989-ben Diont beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be. Ugyanakkor, amikor ellentmondásos módon, Diont szólóban beiktatták, a Belmonts eredeti tagjai (Carlo Mastrangelo, Fred Milano és Angelo D’Aleo) nem kerültek be. A Billboard magazin 2012. január 3-i cikkében az állt:

Viszályok voltak DiMucci és a Belmonts tagjai között, akik nem voltak elégedettek, amikor DiMuccit 1989-ben nélkülük iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be.

1996-ban DiMucci csatlakozott Scott Kempnerhez és Frank Funaróhoz a Del-Lordsból, valamint Mike Mesaroshoz a Smithereensből, egy rövid életű bandában, a Little Kingsben. 2001-ben egy élő albumot adtak ki, de nem terjedt el széles körben, és nem is népszerűsítették.

Dion The Best of the Gospel Years című lemeze 1997-ben jelent meg.

Dion több albumot is kiadott kortárs rockművészekkel. 2000-ben megjelent Déjà Nu című albumán Bruce Springsteen dalait dolgozta fel, aki életre szóló rajongója Dionnak. 2002-ben Miamiban csatlakozott Springsteenhez a színpadon, hogy előadja a Dream on Fire című lemezről az „If I Should Fall Behind” című számot.

2002-ben Diont felvették a Grammy Hall of Fame-be a „Runaround Sue” című daláért. 2002-ben továbbra is élőben adta elő az albumain szereplő dalokat, többek között egy 2004-es koncertet is rögzítettek, hogy DVD-n kiadják.

2005-ben Dion kiadta az Under the Influence című albumot. 2006 januárjában megjelentette a Bronx in Blue című, blues és country standardeket tartalmazó albumát, amelyet Grammy-díjra jelöltek. A Top Blues Albums listán a 2. helyen végzett.

2007 novemberében Dion kiadta a Son of Skip James című folytatásos albumot, amely a Top Blues Albums listán a 4. helyen végzett.

2008 októberében DiMucci kiadta a Heroes: Giants of Early Guitar Rock című albumot, amely az általa feldolgozott korai rock and roll dalokat tartalmazza, amelyeket ő maga is meghatározónak tart a műfaj szempontjából. Az albumon olyan dalok változatai szerepelnek, amelyeket eredetileg Buddy Holly, Ritchie Valens, Ricky Nelson, Johnny Cash és sok más korai rockgitáros vett fel.

2009 októberében Dion Paul Simonnal együtt adta elő a „The Wanderer” című dalt a Rock and Roll Hall of Fame 25. évfordulója alkalmából rendezett koncerten.

Dion és Mike Aquilina hangoskönyve és papírkötete Dion: DiMucci történeteket mesél az 1950-es évek Bronxáról, arról, hogyan került a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítójára, és arról, hogyan utazott Sam Cooke-kal a Jim Crow Délen.

Dion 2012. január 24-én adta ki a Tank Full of Blues című albumot. A Top Blues Albums listán a 3. helyen végzett. Turnéja során Dion 2015. április 5-én Las Vegasban élőben adta elő a „Donna the Prima Donna” című dalt. 2015. július 11-én a New York-i Westburyben tartott koncertet. Ugyanebben az évben megjelentette a „New York Is My Home” című kislemezét, ismét Paul Simonnal. A kislemezt követte a New York Is My Home című album, amely 2016. február 12-én jelent meg. Az album a Top Blues Album listán a 3. helyen végzett. A lemez elnyerte a Favorite Blues Albums díjat is.

Dion 2016 elejére négy koncertet tervezett az Egyesült Államokban, és meghívták a 2016-os texasi SXSW főelőadójának. A Beszélgetés Dionnal című témában beszélt: Rock’s Enduring Voice 2016. március 17-én.

Dion 2016. április 8-án megjelent a The Tonight Show with Jimmy Fallon című műsorban.

2017 májusában Dion kiadta a Kickin’ Child: The Lost Album 1965 című lemezét a Norton Records gondozásában, amely 1965-ben felvett dalokat tartalmaz, amikor még a Columbia Recordsnál dolgozott (de korábban nem jelentek meg). Az album elnyerte a Favorite Compilations and Reissues díjat. 2017 májusában jelent meg Richard Barone Sorrows & Promises című albuma is. 2017 májusában a Sorrows & Promises: Greenwich Village in the 1960s címmel jelent meg, amelyen Dion 1964-es The Road I’m On (Gloria) című dalának duettjét adta elő Barone-nal. Az album a New York-i színtér ünneplése, amelynek Dion abban a sorsfordító korszakban részese volt.

2020 júniusában Dion kiadta a Blues with Friends című albumot a Keeping the Blues Alive Records (KTBA) nevű független lemezkiadónál, amelyet Joe Bonamassa és Roy Weisman hozott létre Dion és más blues-zenészek számára, hogy bemutathassák tehetségüket.

Az albumon többek között Van Morrison, Jeff Beck, Paul Simon és Bruce Springsteen is szerepel (a dalfüzetet Bob Dylan jegyzeteivel). A digitális album (és egy dupla bakelit lemezkészlet), Dion az album minden dalához egy klipet is közzétett a weboldalán és a közösségi média platformokon, mint például a Facebook és a YouTube. Az album a Billboard Blues Albums chart első helyéig jutott (9 hétig az első helyen, összesen 59 hétig), és a 4. helyig az iTunes-on. Az Egyesült Királyságban, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Kanadában és Ausztráliában is listavezető volt.

Az American Songwriter magazin Dion „Song for Sam Cooke (Here in America)” című dalát a „Greatest of the Great 2020 Songs„-ként tüntette ki.

Dion két karácsonyi dalt is kiadott 2020-ban: „Hello Christmas” (Amy Grant közreműködésével) és „You Know It’s Christmas” (Bonamassa közreműködésével) Mindkét dalt Mike Aquilinával közösen írta Mindkét dalhoz klip is készült.

Dion „Blues Comin’ On” című dalát (Bonamassa-val) a Blues with Friends-ről a 2021-es Blues Music Award-ra jelölték Az albumot a Favorite Blues Album díjra is jelölték.

2021 novemberében Dion kiadta a Stomping Ground című albumot (zenei videókkal), amely Pete Townshend által írt terjedelmes dalszövegeket tartalmaz. A „Red House” feldolgozását leszámítva a dalokat Dion és Aquilina írta. Az albumon több vendégművész is közreműködött, köztük Springsteen és Patti Scialfa az „Angels in the Alleyways„-ben. Az album Dion második első helyezett blues-albuma lett.

2023-ban a Rolling Stone a 154. helyre sorolta Diont minden idők 200 legjobb énekesének listáján. 2024. április 24-én a New Jersey-i Monmouth Egyetem Bruce Springsteen Archives & Center for American Music négy zenészének egyike volt, akiket kitüntetett.

Forrás: Wikipédia