Little Richard

Written by Horváth Ede on 2024.09.18.

Little Richard

Richard Wayne Penniman (1932. december 5. – 2020. május 9.), művésznevén, Little Richard-ként ismert amerikai énekes, zongorista és dalszerző. Hét évtizeden át meghatározó alakja volt a könnyűzenének és a kultúrának. A „rock and roll építészeként” jellemzett Richard leghíresebb munkássága az 1950-es évek közepére tehető, amikor karizmatikus showművészete és dinamikus zenéje, amelyet frenetikus zongorajáték, ütemes backbeat és erőteljes, reszelős ének jellemzett, megalapozta a rock and rollt.

Little Richard

Richard innovatív, érzelmes énekhangja és tempós ritmusú zenéje kulcsszerepet játszott más népszerű zenei műfajok, köztük a soul és a funk kialakulásában. A rocktól a hip-hopig számos zenei műfajban hatott énekesekre és zenészekre; zenéje generációkon át segített formálni a rhythm and bluest.

A „Tutti Frutti” (1955), Richard egyik jellegzetes dala, azonnal sláger lett, és az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is felkerült a poplistákra. A következő sláger, a „Long Tall Sally” (1956) a Billboard Rhythm and Blues Best-Sellers listájának első helyére került, majd ezt követte egy gyors egymásutánban, kevesebb mint három év alatt további tizenöt. 1962-ben, egy ötéves időszak után, amikor Richard elhagyta a Rock&Roll zenét az újjászületett kereszténységért, Don Arden koncertszervező rábeszélte, hogy turnézzon Európában. Ez idő alatt a Beatles volt Richard előzenekara néhány turnéállomáson.

Little Richard és a Beatles

Richardot az egyik első „crossover” fekete művészként emlegetik, aki minden rasszban közönségre talált. Zenéje és koncertjei áttörték a határokat, és a szegregáció fenntartására tett kísérletek ellenére összehozták a fekete és fehér embereket. Számos kortársa, köztük Elvis Presley, Buddy Holly, Bill Haley, Jerry Lee Lewis, az Everly Brothers, Gene Vincent, Pat Boone és Eddie Cochran is feldolgozásokat készített műveiből.

Richardot számos intézmény kitüntette. A Rock and Roll Hall of Fame első csoportjának tagjaként 1986-ban iktatták be. Bekerült a Songwriters Hall of Fame-be is. A Recording Academy és a Rhythm and Blues Foundation életműdíjjal tüntette ki. 2015-ben Richard megkapta a Rhapsody & Rhythm Awardot a National Museum of African American Musictól. A „Tutti Frutti” 2010-ben bekerült a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Felvételi Nyilvántartásába, amely szerint

az ellenállhatatlan ütem fölött megszólaló egyedi éneklése új korszakot hirdetett a zenében.

KORAI ÉVEK

Richard Wayne Penniman 1932. december 5-én született a Georgia állambeli Maconban, Leva Mae (született Stewart) és Charles „Bud” Penniman tizenkét gyermeke közül harmadikként. Apja egyházi diakónus és kőműves volt, aki mellékállásban csempészett alkoholt árult, valamint tulajdonosa volt a Tip in Inn nevű éjszakai klubnak. Anyja a Macon-i New Hope Baptista Egyház tagja volt. Kezdetben a keresztneve „Ricardo” lett volna, de egy hiba miatt „Richard” lett belőle.

Gyermekkorában a családja a „Lil’ Richard” becenevet adta neki, mert kicsi és vékony testalkatú volt. Pajkos gyerek volt, sokat játszott a szomszéd srácokkal. Fiatalon kezdett el énekelni a templomban és zongoraleckéket venni. Valószínűleg születési komplikációk következtében volt egy enyhe deformitása, ami miatt az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Ez szokatlan járást eredményezett, és nőies megjelenése miatt gúnyolták.

Családja vallásos volt, és csatlakozott különböző A.M.E., baptista és pünkösdi gyülekezetekhez. Néhány családtagjából lelkész lett. A pünkösdi gyülekezeteket élvezte a legjobban, mert ott karizmatikus istentiszteletet tartottak és élő zenét játszottak. Később felidézte, hogy a szegregáció idején a szomszédságában az emberek egész nap gospel dalokat énekeltek, hogy megőrizzék a pozitív szemléletet, mert

akkoriban annyi szegénység, annyi előítélet volt.

Megfigyelte, hogy az emberek azért énekelnek,

hogy érezzék a kapcsolatukat Istennel,

és hogy lemossák a megpróbáltatásokat és terheiket. Hangos és magas énekhanggal megáldva visszaemlékezett rá, hogy

mindig felfelé váltogatta a hangnemet,

és hogy egyszer megállították a templomban az éneklésben, mert olyan hangosan „ordított és üvöltött„, amiért a „War Hawk/Harcisólyom” becenevet kapta. Gyerekként éneklés közben

verte a ház lépcsőjét, a konzervdobozokat, edényeket, vagy bármit,

ami bosszantotta a szomszédokat.

Kezdetben olyan gospel előadók voltak rá nagy hatással, mint Brother Joe May, Sister Rosetta Tharpe, Mahalia Jackson és Marion Williams. May, az éneklő evangélista, akit fenomenális hangterjedelme és hangereje miatt „a Középnyugat Villámaként” ismertek, inspirálta Richardot arra, hogy prédikátor legyen.

A Clara Ward Singersnek tulajdonította egyik jellegzetes ordítását.

Richard a maconi Hudson High Schoolba járt, ahol átlag alatti tanuló volt. Végül megtanult altszaxofonon játszani, és ötödik osztályban csatlakozott az iskola menetzenekarához. A középiskola alatt részmunkaidős állást kapott a Macon City Auditoriumban a helyi világi és gospel koncertek szervezőjétől, Clint Brantley-tól. Coca-Colát árult a tömegnek a kor sztárelőadóinak, például Cab Callowaynek, Lucky Millindernek és kedvenc énekesnőjének, Sister Rosetta Tharpe-nak a koncertjei alatt.

ZENEI KARRIER

1947-1955: Kezdetek

1947 októberében Rosetta Tharpe nővér meghallotta, hogy a tizennégy éves Richard a Macon City Auditoriumban tartott előadás előtt a dalait énekli. Meghívta őt, hogy nyissa meg ő a műsorát. A műsor után Tharpe fizetett neki, ami arra ösztönözte, hogy hivatásos előadóművész legyen. 1949-ben kezdett el fellépni Doctor Nubillo utazó show-műsorában.. Richardot Nubillo inspirálta arra, hogy pályafutása során turbánt és köpenyt viseljen, aki emellett egy

fekete botot hordott magánál, és kiállított valamit, amit „az ördög gyermekének” nevezett – egy baba kiszáradt testét, amelynek karmos lábai olyanok voltak, mint egy madáré, és szarvak voltak a fején.

Nubillo azt mondta Richardnak, hogy „híres lesz”.

Mielőtt tizedik osztályba lépett volna, Richard elhagyta családi házát, és 1949-ben csatlakozott a Hudson’s Medicine Show-hoz, ahol Louis Jordan „Caldonia” című dalát adta elő. Richard visszaemlékezett, hogy ez volt az első világi R&B dal, amelyet megtanult, mivel családja szigorú szabályokat fogalmazott meg az R&B zene lejátszása ellen, amelyet „ördögi zenének” tartottak. Más források is arra utalnak, hogy Little Richardra Jordan volt hatással. Egy megbízható forrás szerint ugyanis a Jordan „Caldonia” című lemezén hallható „whoop” hangzás kísértetiesen hasonlít arra az énekhangra, amelyet Little Richard a „Jordan-stílusú ceruzavékony bajusz” mellett átvett.

Richard ebben az időben „Princess LaVonne” néven is fellépett. 1950-ben Richard csatlakozott első musicalzenekarához, a Buster Brown’s Orchestra-hoz, ahol Brown Little Richardnak nevezte el. 1950-ben Richard a minstrel show-körben lépett fel, és olyan vaudeville előadásokban szerepelt, mint a Sugarfoot Sam from Alabam, a Tidy Jolly Steppers, a King Brothers Circus, és a Broadway Follies. Richard a transzvesztita minstrel show-körben is fellépett. Miután ekkoriban Atlantában telepedett le, Richard elkezdett Rhythm&Bluest hallgatni, és gyakran látogatta az atlantai klubokat, köztük a Harlem Theater-t és a Royal Peacock-ot. Itt olyan előadókat látott a színpadon, mint Roy Brown és Billy Wright. Richardra nagy hatással volt Brown és Wright feltűnő show-művészete, és kiemelten Wright extravagáns személyisége. Brown és Wright inspirálta, ezért úgy döntött, hogy Rhythm&Blues énekes lesz. Miután Richard összebarátkozott Wrighttal, elkezdte ellesni, eltanulni, tőle hogyan kell érvényesülni szórakoztatóművészként. Wrightéhoz hasonló pompadúr frizurát kezdett viselni, hozzá hasonló feltűnőbb ruhákban járt, és Wright „palacsintasminkjét” használta.

Wright, akit lenyűgözött az énekhangja, Richardot összehozta Zenas Searsszel, egy helyi DJ-vel. Sears – Wright zenekarával a háttérben – felvételt készített Richarddal a rádióállomásán. A felvételek eredményeként még abban az évben szerződést kötött az RCA Victorral. Richard összesen négy kislemeznyi anyagot vett fel az RCA Victornak, köztük az „Every Hour” című blues balladát, amely az első kislemeze lett, és Georgia államban sláger lett. Az „Every Hour” megjelenése javította a kapcsolatát az apjával, aki rendszeresen játszani kezdte a dalt az éjszakai klub jukeboxában. Röviddel az „Every Hour” megjelenése után Richardot felvették Perry Welch and His Orchestra frontemberének, és heti 100 dollárért játszott klubokban és katonai bázisokon. 1952 februárjában Richard elhagyta az RCA Victort, miután lemezei nem kerültek a listákra; a felvételeket kevés promócióval értékesítették, bár a Billboardban megjelentek a lemezek hirdetései.

Apja 1952-ben bekövetkezett halála után Richard sikereket ért el azzal, hogy az RCA Victor újra kiadta a felvételeket az olcsó RCA Camden kiadónál. Ez idő alatt továbbra is koncertezett. Ekkor kezdte Clint Brantley menedzselni Richard karrierjét.

Houstonba költözött, és megalakította a Tempo Toppers nevű zenekart, amellyel blues turnék keretében lépett fel olyan déli klubokban, mint a Club Tijuana New Orleansban és a Club Matinee Houstonban. Richard 1953 februárjában leszerződött Don Robey, Peacock Records lemezkiadójához, ahol négy kislemeznyi dalt vett fel, köztük négyet Johnny Otisszal és bandájával. 1953 februárjában Richard az RCA Victorral folytatott vállalkozásához hasonlóan, egyik Peacock kislemeze sem került a listákra, annak ellenére, hogy egyre nagyobb hírnévre tett szert a színpadon mutatott nagy energiájú bohóckodásáról. 1953-ban Richard panaszkodni kezdett bizonyos Robeyval kapcsolatos pénzügyi problémákról, ami miatt Robey kiütötte őt egy dulakodás során.

A lemeziparból kiábrándulva Richard 1954-ben visszatért Maconba. A szegénységgel küszködve mosogatóként helyezkedett el a Greyhound Lines-nál. Szülővárosában találkozott Esqueritával, akinek extravagáns színpadi személyisége és dinamikus zongorajátéka mélyen befolyásolta Richard zenei látásmódját.

Esquerita

Még abban az évben feloszlatta a Tempo Toppers-t, és megalakította a keményebb ritmus és blues zenekart, az Upsetters-t, amelyben Charles Connor dobos és Wilbert „Lee Diamond” Smith szaxofonos szerepelt, és amely Brantley menedzsmentje alatt turnézott. A banda az R&B énekesnőt, Christine Kittrell-t támogatta néhány felvételen, majd sikeres turnéba kezdett, még basszusgitáros nélkül is, mindez arra kényszerítette Connor dobost, hogy „nagyon keményen” dörgölje a basszusdobját, hogy „basszushegedűs hatást” érjen el.1954-ben Richard szerződést kötött Little Johnny Taylorral egy déli turnéra.

Lloyd Price javaslatára Richard 1955 februárjában elküldött egy demót Price kiadójának, Art Rupenak a Specialty Records tulajdonosának. Hónapok teltek el, mire Richardot felhívták a kiadótól. Végül ugyanezen év szeptemberében a Specialty tulajdonosa, Art Rupe kölcsönadott Richardnak annyi pénzt, hogy kivásárolja a Peacock-szerződését, és beállítsa, hogy Robert „Bumps” Blackwell producerrel dolgozzon együtt.

A demót meghallgatva Blackwell úgy érezte, hogy Richard a Specialty válasza Ray Charlesra. Richard azonban azt mondta neki, hogy inkább Fats Domino hangzását kedveli. Blackwell így New Orleansba küldte, ahol Cosimo Matassa J&M stúdiójában kezdett felvételek készítésébe, Fats Domino több session zenészével, köztük Earl Palmer dobossal és Lee Allen szaxofonossal. Richard aznapi felvételei nem hoztak senkit sem túl nagy lázba (bár Blackwell látott némi ígéretet).

Robert „Bumps” Blackwell

Blackwell és Richard frusztráltan elmentek pihenni a Dew Drop Inn éjszakai klubba. Blackwell szerint Richard ekkor belekezdett egy pikáns dirty bluesba, amelynek a „Tutti Frutti” címet adta. Blackwell elmondta, hogy úgy érezte, hogy a dalban óriási slágerpotenciál rejlik. Felbérelte Dorothy LaBostrie dalszerzőt, hogy Richard néhány szexuális szövegét kevésbé ellentmondásosakkal helyettesítse. 1955 szeptemberében három felvételen során rögzítették, a „Tutti Frutti-t”, még novemberben kiadták kislemezen, és azonnal sláger lett! A Billboard magazin Rhythm and Blues Best-Sellers listájának második helyére került. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is felkerült a poplistákra. Amerikában a Billboard Top 100-as listáján a 21. helyig, a brit kislemezlistán pedig a 29. helyig jutott, és végül egymillió példányban kelt el.

1956-1962: KEZDETI SIKEREK, ÉS AZ ÁTALKULÁS

Richard következő slágere, a „Long Tall Sally” (1956) az R&B listán az első, a Top 100-as listán a 13. helyig jutott, míg Nagy-Britanniában a top 10-be került. A „Tutti Frutti„-hoz hasonlóan több mint egymillió példányban kelt el.

A sikert követően Richard felépítette kísérőzenekarát, a The Upsetters-t. Clifford „Gene” Burks szaxofonos és Grady Gaines vezető, Olsie „Baysee” Robinson basszusgitáros és Nathaniel „Buster” Douglas gitáros csatlakozott hozzá.

Little Richard és az Upsetters

Richard az Egyesült Államokban szervezett túrnékon kezdett fellépni. Art Rupe azzal jellemezte a különbségeket Richard és a korai Rock&Roll korszak hasonló slágerkészítője Fats Domino között, hogy:

bár a hasonlóság Little Richard és a Fats Domino között közeli volt a hangstúdióban, Richard mégis néha felállt a zongora mellett. A színpadon, ahol Domino nagyon lassú, Richard nagyon dinamikus, teljesen gátlástalan, kiszámíthatatlan, vad. Így a banda átvette az énekes hangulatát. Richard nagy energiájú bohóckodásai közé tartozott, hogy pl. zongorázás közben felemeli a lábát, felmászik a zongora tetejére, fel- és lefut a színpadról, és emléktárgyakat dobál a közönségnek. Többszínű kövekkel és flitterekkel kirakott köpenyeket és öltönyöket kezdett használni. Richard azt mondta, hogy a színpadon egyre rikítóbb lett, hogy senki ne gondolja, hogy ő „a fehér lányokra bukik”.

Richard fellépései, mint a legtöbb korai Rock&Roll show, integrált közönségreakciókat eredményeztek egy olyan korszakban, amikor a nyilvános helyek „fehér” és „színes” területekre voltak felosztva. Ezeken a turnékon Richard és más művészek, például Fats Domino és Chuck Berry lehetővé tették, hogy mindkét fajhoz tartozó közönség beléphessen az épületbe, bár még mindig szegregáltan (pl. feketék az erkélyen, fehérek a főemeleten). Ahogy későbbi producere, H. B. Barnum kifejtette, Richard fellépései lehetővé tették, hogy a közönség együtt táncoljon. Annak ellenére, hogy a helyi felsőbbrendűségi csoportok, például az Észak-Alabamai Fehér Polgári Tanács arra figyelmeztetnek, hogy a rock and roll „összehozza a fajokat„. Richard népszerűsége segített megdönteni azt a mítoszt, hogy fekete előadók nem tudnak sikeresen fellépni a „csak fehéreket befogadó helyeken„, különösen délen, ahol a rasszizmus a legnyilvánvalóbb volt.

Richard azt állítja, hogy a baltimore-i Royal Theatre-ben 1956 júniusában egy előadás oda vezetett, hogy a nők feldobálták a színpadra az alsóneműiket, aminek következtében más női rajongók megismételték az akciót, mondván, hogy ez volt az első alkalom, ami bármely előadóval történt. Richard műsora aznap este többször is megállt, hogy visszatartsa a rajongókat attól, hogy leugorjanak az erkélyről, majd a színpadra rohanjanak, hogy megérintse őt.

Richard összesen hét kislemezt készített csak az Egyesült Államokban 1956-ban, amelyek közül öt az Egyesült Királyságban is listavezető lett, köztük a „Slippin’ and Slidin’„, a „Rip It Up„, a „Ready Teddy„, a „The Girl Can’t Help It” és a „Lucille„.

Közvetlenül a „Tutti Frutti” kiadása után „biztonságosabb” fehér előadók, mint például Pat Boone feldolgozták a dalt, és a top húszas listán előkelőbb helyezést értek el, mint Richard. Rock&Roll társai, Elvis Presley és Bill Haley ugyanebben az évben később szintén felvették a dalait. Baráti viszonyba került Alan Freeddel, a lemezlovas végül olyan „Rock&Roll” filmjeiben szerepeltette, mint a Don’t Knock the Rock és a Mister Rock and Roll.

Richard nagyobb énekesi szerepet kapott a The Girl Can’t Help It című filmben.

Ebben az évben további slágereket aratott olyan dalokkal, mint a „Jenny, Jenny” és a „Keep A-Knockin’„, ez utóbbi lett az első top tízes kislemeze a Billboard Top 100-as listáján. Mire 1959-ben elhagyta a Specialty-t, Richard összesen kilenc top-40-es popslágert, valamint tizenhét top-40-es R&B-slágert szerzett.

1956. szeptember 2-án Richard fellépett a Los Angeles-i Wrigley Field-en megrendezett tizenkettedik Cavalcade of Jazz-en, amelynek producere Leon Hefflin, Sr. volt. Ezen a napon fellépett még Dinah Washington, a Mel Williams Dots, Julie Stevens, Chuck Higgins Orchestra, Bo Rhambo, Willie Hayden & Five Black Birds, The Premiers, Gerald Wilson and His 20-Pc. Recording Orchestra, valamint Jerry Gray és zenekara.

Röviddel a „Tutti Frutti” megjelenése után Richard Los Angelesbe költözött. Miután lemezlovasként és élő előadóként is sikereket ért el, Richard egy gazdag, korábban túlnyomórészt fehérek lakta környékre költözött, és olyan fekete hírességek közelében élt, mint Joe Louis bokszoló. 1957 márciusában jelent meg Richard első albuma, a Here’s Little Richard a Specialty kiadónál, és a Billboard Top LPs listáján a tizenharmadik helyen szerepelt.

Az album dalai:

A korszakban kiadott legtöbb albumhoz hasonlóan az album hat megjelent kislemezt, valamint „töltelék” számokat tartalmazott. 1957 októberében Richard turnéra indult Ausztráliában Gene Vincenttel és Eddie Cochrannal. A turné közepén váratlan bejelentést tett, azzal sokkolta a nyilvánosságot, hogy kijelentette: felhagy a zenei karrierrel, és a lelkészként kíván a jövőben tevékenykedni.

1958 elején a Specialty kiadta második albumát Little Richard címmel, amely nem került a listákra.

Az album dalai:

Richard önéletrajzában azt állította, hogy egy Melbourne-ből Sydney-be tartó repülés során, amikor a repülőgépe némi nehézségbe ütközött, látta a gép vörösen izzó hajtóműveit, és úgy érezte, hogy angyalok „tartják fenn„. Sydney-i fellépése végén Richard egy fényes vörösen izzó tűzgömböt látott repülni az égen fölötte, és azt állította, hogy a látvány „mélyen megrázta„. Bár végül azt mondták neki, hogy ez az első mesterséges földi műhold, a Szputnyik-1 volt, Richard „Isten jelének” tekintette, hogy hagyjon fel a világi zenével, és térjen meg vad életmódjából.

A vártnál tíz nappal korábban visszatérve az Államokba. Richard később olvasta a hírt, hogy eredeti járata a Csendes-óceánba zuhant, és ezt újabb jelnek vette, hogy „azt tegye, amit Isten akar„.

Az Apollo Theaterben tartott „búcsúelőadás” és a Specialtyvel még abban a hónapban egy „utolsó” felvétel után Richard beiratkozott az alabamai Huntsville-ben lévő Oakwood College-ba, hogy teológiát tanuljon.

A spirituális újjászületésről szóló állításai ellenére Richard később elismerte, hogy távozásának okai inkább pénzbeli jellegűek voltak. A Specialty-nél töltött ideje alatt, annak ellenére, hogy milliókat keresett a kiadónak, Richard panaszkodott, hogy nem tudta, hogy a kiadó csökkentette a jogdíjak százalékos arányát, amit a felvételeiért kapott. 1960-ig a Specialty továbbra is kiadta Richard felvételeit, köztük a „Good Golly, Miss Molly„-t és a „Kansas City” egyedi verzióját. A kiadóval kötött szerződését megszüntetve Richard beleegyezett, hogy lemond az anyagáért járó jogdíjakról.

Little Richard, 1959 Oakwood College

1958-ban Richard megalakította a Little Richard Evangelistic Team-et, és beutazta az országot, hogy prédikáljon. 1958-ban, egy hónappal a világi zenét elhagyó döntése után Richard találkozott Ernestine Harvinnal, egy washingtoni titkárnővel, A pár 1959. július 11-én összeházasodott.

LittleRichard és Ernestine Harvin

Richard belevágott a gospel zenébe, először az End Recordsnál készített felvételeket, majd 1961-ben leszerződött a Mercury Recordshoz, ahol végül 1962-ben kiadta a King of the Gospel Singers című lemezt, melynek producere Quincy Jones volt.

Az album dalai:

Quincy Jones később megjegyezte, hogy Richard énekhangja jobban lenyűgözte őt, mint bármely más énekes, akivel dolgozott. Gyermekkori hősnője, Mahalia Jackson azt írta az album borítójegyzeteiben, hogy Richard

úgy énekelte a gospelt, ahogy azt énekelni kell.

Míg Richard már nem szerepelt az amerikai listákon, popzenével, néhány gospel-dala, mint például a „He’s Not Just a Soldier” és a „He Got What He Wanted„, valamint a „Crying in the Chapel„, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is felkerült a poplistákra.

1962-1979: VISSZATÉRÉS A VILÁGI ZENÉHEZ

1962-ben Don Arden koncertszervező rábeszélte Little Richardot egy európai turnéra, miután elmondta neki, hogy a lemezei jól fogynak ott.

Don Arden

A soul énekes, Sam Cooke volt az előzenekara, és Richard, akinek egy tinédzser, Billy Preston játszott gospel bandájában, úgy gondolta, hogy ez egy gospel turné. Cooke elkésett, és e miatt a kezdő napi show-ja elmaradt. Little Richard annak tudatában, hogy egy gospel – turnén vesz részt kizárólag gospel dalokat adott elő a show alatt. A közönség nem erre számított, és dühödten várta, hogy Richard elénekelje a Rock&Roll slágereit. A következő este Richard megnézte Cooke nagy visszhangot kiváltó előadását. Visszahozva versenyszellemét, Richard és Preston a sötétben bemelegítettek, mielőtt belevágtak a „Long Tall Sally„-be, ami frenetikus, hisztérikus reakciókat eredményezett a közönség részéről. A Mansfield-i Granada Színházban tartott előadás korán véget ért, miután a rajongók megrohanták a színpadot.

Richard koncertjeinek hallatán Brian Epstein, a Beatles menedzsere megkérte Don Ardent, hogy engedje meg, hogy zenekara, hogy néhány alkalommal Richard előzenekara lehessen, amibe a menedzser beleegyezett. Az első koncert, amelyen a Beatles nyitott, októberben, a New Brighton-i Tower Ballroomban volt. A következő hónapban a svéd énekessel, Jerry Williamsszel és zenekarával, a The Violents-szel kiegészülve Richard előtt nyitottak a hamburgi Star-Clubban. Ez idő alatt Richard tanácsokat adott az együttesnek, hogyan adják elő a dalait, és megtanította Paul McCartney-nak a jellegzetes énekstílusát. Visszatérve az Egyesült Államokba, Richard hat Rock&Roll dalt vett fel az 1950-es évekbeli együttesével, az Upsetters-szel a Little Star Records számára. A dalok a „World Famous Upsetters” néven jelentek meg, remélve, hogy ezzel nyitva maradnak a lelkészi állás megtartására való lehetőségei.

1963 őszén egy koncertszervező felhívta Richardot, hogy mentse meg a The Everly Brothers, Bo Diddley és a Rolling Stones turnéját. Richard beleegyezett, és segített megmenteni a turnét a bukástól. A turné végén Richard saját televíziós különkiadást kapott a Granada Televisiontól The Little Richard Spectacular címmel. A különkiadás nézettségi siker lett, és 60 000 rajongói levél után kétszer is újra adásba került.

1964-ben, immár nyíltan újra felvállalva a Rock&Rollt, Richard kiadta a „Bama Lama Bama Bama Loo” című számát a Specialty Recordsnál. Az Egyesült Királyságban való ismertségének köszönhetően a dal ott a top húszba került, de az Egyesült Államokban csak a 82. helyig jutott.

Később az év folyamán leszerződött az akkor már haldokló Vee-Jay Recordshoz, hogy kiadja „visszatérő” albumát, a Little Richard Is Back-et. A Beatles és más brit együttesek érkezése, valamint a soul kiadók, mint a Motown és a Stax Records felemelkedése és James Brown népszerűsége miatt Richard új kiadványait nem reklámozták megfelelően, ráadásul a rádióállomások sem fogadták jól. Az első Vee Jay-albuma a 136. helyet szerezte meg a főbb listákon. 1964 novemberében/decemberében Jimi Hendrix teljes jogú tagként csatlakozott Richard Upsetters nevű zenekarához.

1964 decemberében Richard elhozta Hendrixet és gyermekkori barátját és zongoratanárát, Eskew Reedert egy New York-i stúdióba, hogy újra felvegyenek egy albumnyi slágert. Ezt követően az album népszerűsítésére turnéra indult új együttesével, az Upsetters-szel. 1965 elején Little Richard Jimmy Hendrix-szel és Billy Prestonnal egy New York-i stúdióban felvették Don Covay soul balladáját, az „I Don’t Know What You’ve Got (But It’s Got Me)„-t, amely 12. helyezett R&B-sláger lett.

Három másik dalt is felvettek a felvételek során, a „Dance a Go Go Go” aka „Dancin’ All Around the World„, a „You Better Stop„, és a „Come See About Me” (valószínűleg instrumentális). A „You Better Stop” csak 1971-ben jelent meg, a „Come See About Me” pedig még nem látott hivatalos kiadást. Ez idő tájt Richard és Jimi egy Soupy Sales főszereplésével készült show-ban léptek fel a New York-i Brooklyn Paramountban. Richard extravagáns viselkedése és dominanciára való törekvése miatt állítólag kidobták a show-ból

Hendrix és Richard összeveszett a reflektorfényben, valamint Hendrix késése, gardróbja és színpadi bohózatai miatt. Hendrix a fizetése miatt is panaszkodott. 1965. július elején Richard testvére, Robert Penniman „kirúgta” Jimit, azonban Jimi azt írta apjának, Al Hendrixnek, hogy kilépett Richardtól, mivel

nem élhetsz meg az ígéretekből, ha úton vagy, ezért kénytelen voltam feloldani ezt a rendetlenséget.

Hendrix „öt és fél hete” nem kapott fizetést, és 1000 dollárral tartozott. Hendrix ezután újra csatlakozott az Isley Brothers zenekarához, az IB Specialshöz. 1966 elején Richard leszerződött a Modern Recordshoz, és kiadott egy dalt, a „Do You Feel It?” címűt, mielőtt az Okeh Recordshoz távozott.

Korábbi Specialtys munkatársa, Larry Williams két albumot készített Richardnak az Okeh-nál. A The Explosive Little Richard című stúdiólemezt, amely Motown-hatású hangzást használt, és a szerényebb „Poor Dog” és „Commandments of Love” című dalokat.

Az album dalai:

Ezen kívül az ő segítségével jött létre a Little Richard’s Greatest Hits: Recorded Live! című album is, amellyel visszatért az albumlistákra. Richard később fanyalogva nyilatkozott erről az időszakról, Larry Williams-t „a világ legrosszabb producerének” nevezve.

Az album dalai:

1967-ben Richard leszerződött a Brunswick Recordshoz, de miután a zenei irányvonal miatt összeütközésbe került a kiadóval, a következő évben kilépett. Richard úgy érezte, hogy a lemezkiadóinak producerei ebben az időszakban nem népszerűsítették a lemezeit. Később azt állította, hogy folyamatosan arra próbálták rávenni, hogy a Motownhoz hasonló lemezeket készítsen, és úgy érezte, hogy nem bántak vele megfelelő tisztelettel.

Richard gyakran lépett fel lepukkant klubokban és kevés támogatást kapott a kiadójától. Míg a tengerentúlon, például Angliában és Franciaországban Richardnak sikerült hatalmas helyszíneken fellépnie, az Egyesült Államokban Richardnak a Chitlin’ Circuitban kellett fellépnie. Richard extravagáns megjelenése, bár az 1950-es években sikert aratott, nem segített a kiadójának abban, hogy a konzervatívabb fekete lemezvásárlók körében népszerűsítse őt.

Richard később azt állította, hogy a lelkészi hivatásától való „visszatérése” miatt a vallásos lelkészek tiltakoztak az új felvételei ellen. Richard szerint a helyzetet tovább rontotta, hogy a fekete felszabadítási mozgalom idején ragaszkodott ahhoz, hogy integrált közönség előtt lépjen fel, ami miatt az ország bizonyos területein, köztük Los Angelesben sok fekete rádiós lemezlovas úgy döntött, hogy nem játssza a zenéjét. Az időközben menedzserként tevékenykedő Larry Williams meggyőzte Richardot, hogy az élő koncertjeire koncentráljon. 1968-ra az Upsetters-t elhagyta új kísérőzenekara, a Crown Jewels kedvéért, és fellépett a Where It’s At című kanadai tévéműsorban.

Richard 1969 áprilisában a Monkees 33⅓ Revolutions per Monkee című televíziós különkiadásában is szerepelt. Williams koncerteket foglalt Richardnak Las Vegas-i kaszinókban és üdülőhelyeken, ami arra késztette Richardot, hogy még vadabb, extravagánsabb és androgün külsőt vegyen fel, amit Hendrix sikere inspirált. Richardot hamarosan olyan rockfesztiválokra foglalták le, mint az Atlantic City Pop Festival, ahol ellopta a show-t a fő fellépő Janis Joplin elől. Richard a torontói popfesztiválon is hasonló show-lopást produkált, ahol John Lennon volt a headliner. Ezek a sikerek Little Richardot olyan talkshow-kba vitték, mint a Tonight Show Starring Johnny Carson és a Dick Cavett Show, ami növelte a híresség státuszát.

A sikeres koncertelőadóként szerzett hírnevére reagálva a Reprise Records 1970-ben leszerződtette Richardot, és kiadta a The Rill Thing című albumot, amelynek filozofikus kislemeze, a „Freedom Blues” lett az évek óta legnagyobb slágere. 1970 májusában Richard a Rolling Stone magazin címlapjára került.

A „Freedom Blues” sikere ellenére Richard többi Reprise kislemeze közül egyik sem került a listákra, kivéve a „Greenwood, Mississippi” címűt, egy swamp rock eredetit, amelyet a gitárhős Travis Wammack készített, aki egyébként a felvételen is játszott. Rövid ideig szerepelt a Billboard Hot 100, a Cash Box pop és a Billboard Country listáján. A New York-i WWRL rádióban is nagy sikert aratott.

Richard olyan előadók felvételein lett vendéghangszeres és énekes, mint a Delaney and Bonnie, Joey Covington és Joe Walsh, és kiemelkedő szerepet kapott a Canned Heat 1972-es slágerén, a „Rockin’ with the King„-en. A pénzügyek és a fellépések intézése érdekében Richard és három testvére megalapította a Bud Hole Incorporated nevű menedzsmentcéget.

1972-re Richard belépett a Rock&Roll újjáélesztési körforgásba, és még abban az évben Chuck Berryvel együtt a Wembley Stadionban megrendezett London Rock&Roll Show társfellépője volt. Amikor színpadra lépett, bejelentette, hogy ő „a rock and roll királya„, ami 1971-es albumának címe is volt. A show alatt kifütyülték, amikor felmászott a zongora tetejére, és abbahagyta az éneklést; úgy tűnt, hogy a közönséget is figyelmen kívül hagyja. Ráadásul mindössze öt zenésszel jelent meg, és a gyenge világítással és a rossz mikrofonokkal küszködött. Amikor a koncertet dokumentáló koncertfilm kijött, előadását általában erősnek ítélték, bár a rajongók észrevették, hogy az energiája és az énekművészete visszaesett.

London Rock&Roll Show a teljes film:

Két dal, amit előadott, nem került be a film végső vágásába. A következő évben felvett egy listavezető soul balladát, az „In the Middle of the Night„-ot, amelyet úgy adtak ki, hogy a bevételt a tizenkét államban károkat okozó tornádók áldozatainak ajánlották fel.

Richard 1974-ben nem készített új felvételeket, bár két „új” albuma is megjelent. Nyáron jött egy nagy meglepetés a rajongók számára, a Talkin’ ’bout Soul, egy gyűjtemény korábban megjelent Vee Jay-felvételekből, valamint néhány kiadatlan számból, amelyek mindegyike korábban soha nem volt elérhető hazai LP-n. Két újdonság volt: a címadó dal és a „You’d Better Stop„, mindkettő tempós.

Az album dalai:

Még ebben az évben megjelent egy, az előző év elején, egy éjszaka alatt felvett szett, Right Now! címmel, amely „roots” anyagokat tartalmazott, köztük egy kiadatlan Reprise instrumentális „Mississippi” vokális változatát, amely 1972-ben jelent meg „Funky Dish Rag” címmel; a harmadik próbálkozását az „In the Name” című gospel-rock dallal; és egy több mint 6 perces rocker, a „Hot Nuts„, amely Li’l Johnson 1936-os dalán („Get ‘Em From The Peanut Man-en”) alapul.

Az album dalai:

1975 nagy év volt Richard számára: világkörüli turnéra indult, és Angliában és Franciaországban nagy energiájú előadásokkal aratott sikert. Zenekara talán az eddigi legjobb volt. A Bachman-Turner Overdrive-val készített egy top 40-es kislemezt (USA és Kanada), a „Take It Like a Man„-t. Új dalokon dolgozott Seabrun „Candy” Hunterrel.

1976-ban úgy döntött, hogy újra visszavonul, fizikailag és szellemileg kimerült, miután megtapasztalta a családi tragédiát és a drogozást. Rábeszélték, hogy újra felvegye a legnagyobb slágereit, Stan Shulman számára Nashville-ben. Ezúttal eredeti feldolgozásokat használtak. Richard tizennyolc slágerét vette fel újra sztereóban a K-Tel Records számára, a „Good Golly Miss Molly” és a „Rip It Up” új verzióit tartalmazó kislemez pedig felkerült a brit kislemezlistára. Richard később elismerte, hogy ekkoriban drog- és alkoholfüggő volt.

1977-re, a kábítószerrel való visszaélés és a vad bulizások, valamint a személyes tragédiák sorozata miatt kimerülten, Richard újra felhagyott a Rock&Rollal, és visszatért az evangelizációhoz, 1979-ben pedig megjelentetett egy gospel albumot, God’s Beautiful City címmel. Ezzel egy időben, miközben lelkészként turnézott és visszatért a talkshow-kba, a diszkont kiadónál megjelent egy ellentmondásos album, a Koala, amely egy 1974-es koncertről készült. Ezen szerepel a Good Golly, Miss Molly 11 perces disszonáns változata. Az előadást széles körben silánynak minősítették, és a gyűjtők körében hírhedtté vált.

1984–1999: A NAGY VISSZATÉRÉS

1984-ben Richard 112 millió dolláros pert indított a Specialty Records, Art Rupe és kiadója, a Venice Music, valamint az ATV Music ellen, amiért nem fizettek neki jogdíjat, miután 1959-ben elhagyta a kiadót. 1986-ban peren kívül megegyeztek a perben. 1984-ben egyes hírek szerint Michael Jackson állítólag pénzbeli kártérítést adott neki a Sony-ATV-vel közös tulajdonában lévő Beatles és Richard dalaiért. 1984 szeptemberében Charles White kiadta az énekes Quasar of Rock című, hitelesített életrajzát: The Life and Times of Little Richard, amely visszahozta Richardot a reflektorfénybe. Richard a könyv megjelenése után visszatért a showbizniszbe, amit a Rolling Stone „félelmetes visszatérésnek” nevezett.

Az evangélista és Rock&Roller szerepét először összehangolva Richard kijelentette, hogy a műfajt jóra és rosszra is lehet használni.

Miután elfogadta a Down and Out in Beverly Hills című filmben való szerepvállalást, Richard és Billy Preston megírta a „Great Gosh A’Mighty” című hitalapú Rock&Roll dalt a film zenéjéhez. Richard kritikai elismerést kapott a filmszerepéért, a dal pedig sikert aratott az amerikai és brit slágerlistákon.

A sláger hatására a Warner Bros. kiadta a Lifetime Friend című albumot (1986), amelynek dalai „ritmikus üzeneteknek” minősültek, köztük egy gospel rap számmal. Az albumon a „Great Gosh A’Mighty” Angliában vágott verziója mellett két kislemez is szerepelt, amely az Egyesült Királyságban listavezető lett, a „Somebody’s Comin’” és az „Operator„. Richard az évtized hátralévő részében televíziós műsorok vendégeként és filmekben való szerepléssel töltötte az évtized nagy részét, új rajongókat nyerve „egyedülálló komikus időzítésével”, ahogyan azt emlegették.

Az album dalai:

1988-ban bemutatott egy új dalt, amelyet gitárosa, Travis Wammack („King of the Swamp Guitar”) írt, a „(There’s ) No Place Like Home” című lassú, elgondolkodtató, életrajzi country balladát, amelyről a rajongók úgy vélték, hogy nagy country sláger lesz. A dalt nagy zenei eseményeken adták elő, és egy olaszországi reklámvideón is megörökítették, majd egy ausztrál DVD-n is megjelent. (Hét évvel később kislemezt nyomtak belőle, de visszavonták. Richard rájött, hogy csempészett lemez volt).

Ugyanebben az évben a Rock&Roll Hall of Fame-be való beiktatási ünnepségen Otis Redding előtt tisztelgéssel lepte meg a rajongókat, és több Redding-dalt is elénekelt, köztük a „Fa Fa Fa Fa Fa Fa Fa Fa (Sad Song)„, a „These Arms of Mine” és a „(Sittin’ on the) Dock of the Bay” címűt. Richard elmesélte Redding történetét, és elmagyarázta, hogy az 1956-os „All Around the World” című dallam volt Redding hivatkozási alapja az 1963-as „Hey, Hey Baby” című számában.

1989-ben Richard ritmikus prédikációt és háttérvokálokat biztosított a U2-B.B. King „When Love Comes to Town” című slágerének kibővített élő változatához.

Ugyanebben az évben Richard visszatért klasszikus slágerei énekléséhez, miután a „Lucille” című dalt előadta egy AIDS jótékonysági koncerten.

1990-ben Richard egy spoken-word rappel járult hozzá a Living Colour „Elvis Is Dead” című slágeréhez a Time’s Up című albumukról.

Ugyanebben az évben egy cameóban szerepelt a Cinderella „Shelter Me” című dalának klipjében.

1991-ben feltűnt a Ratt nevű hajmetál együttes Detonator Videoaction 1991 című házi videoklipjében, és ugyanebben az évben ő volt az egyik főszereplője a „Voices That Care” című sláger kislemeznek és videoklipnek, amelyet a Sivatagi Vihar hadműveletben részt vevő amerikai csapatok moráljának fokozására készítettek. Ugyanebben az évben rögzítette a „The Itsy Bitsy Spider” című dal egy változatát a Pediatric AIDS Foundation For Our Children című jótékonysági albumához. Az album sikere a Walt Disney Records-szal kötött szerződést, aminek eredményeképpen 1992-ben megjelent a Shake It All About című gyermeklemez.

1994-ben Richard énekelte a PBS Kids és a TLC díjnyertes animációs televíziós sorozatának, a The Magic School Busnak a főcímdalát. Ugyanebben az évben ő nyitotta meg a Wrestlemania X-et a Madison Square Gardenben, és az „America the Beautiful” átdolgozását adta elő.

Az 1990-es években Richard világszerte fellépett, és más művészekkel, köztük Jon Bon Jovival, Elton Johnnal és Solomon Burke-kel együtt szerepelt a televízióban, filmekben és zeneszámokban. 1992-ben adta ki utolsó albumát, Little Richard Meets Masayoshi Takanaka címmel, amelyen Richard turnézenekarának tagjai is közreműködtek.

Az album dalai:

2000–2020: KÉSŐBBI ÉVEK

2000-ben került bemutatásra aRichard életéről szóló a „Little Richard” című életrajzi film, amely a korai évekre összpontosított, beleértve fénykorát, vallási megtérését és visszatérését a világi zenéhez az 1960-as évek elején. Richardot Leon Robinson játszotta, aki alakításáért NAACP Image Award jelölést kapott.

2002-ben Richard közreműködött a Kindred Spirits: A Tribute to the Songs of Johnny Cash című Johnny Cash emlék albumon.

2004–2005-ben két kiadatlan és ritka szettet adott ki, az 1966/67-es Okeh és az 1970/72-es Reprise időkből. Tartalmazza a teljes Southern Child albumot, amelyet főként Richard készített és komponált, és amelyet 1972-re terveztek megjelentetni, de a polcra került. 2006-ban Little Richard szerepelt egy népszerű GEICO-hirdetésben.

A 2005-ös felvétel, amelyen Jerry Lee Lewisszal duettben énekli a Beatles „I Saw Her Standing There” című dalának feldolgozását, felkerült Lewis 2006-os, Last Man Standing című albumára.

Ugyanebben az évben Richard vendégzsűritag volt a Celebrity Duets című tévésorozatban. Richard és Jerry Lee Lewis John Fogerty mellett lépett fel a 2008-as Grammy-díjátadón, a NARAS által a Rock&Roll sarokköveinek tartott két művész előtt tisztelegve. Ugyanebben az évben Richard szerepelt Don Imus rádiós műsorvezető beteg gyermekek számára készített jótékonysági albumán, a The Imus Ranch Recordon.

2009-ben Richardot egy New Orleans-i koncerten beiktatták a Louisiana Music Hall Of Fame-be. 2009-ben Richard tagja lett a Louisiana Music Hall Of Fame-nek is. 2010 júniusában Richard felvett egy gospel számot a dalszerző legenda Dottie Rambo tiszteletére készülő tribute albumhoz.

Az új évezred első évtizede alatt Richard továbbra is intenzíven turnézott, elsősorban az Egyesült Államokban és Európában lépett fel. Azonban a bal lábában jelentkező isiászideg-fájdalom, majd az érintett csípőprotézis 2010-re már negatív hatást gyakorolt fellépései gyakoriságát. Egészségügyi problémái ellenére Richard továbbra is fellépett a befogadó közönség és a kritikusok előtt. A Rolling Stone arról számolt be, hogy a washingtoni Howard Theaterben tartott fellépésén, 2012 júniusában Richard

még mindig tele volt tűzzel, még mindig egy mesteri showman volt, a hangja még mindig tele volt mély gospellel és csípős erővel.

Richard 2012 októberében, 79 évesen teljes 90 perces műsort adott a floridai Pensacola Interstate Fairen Pensacolában, 2012 októberében, és 2013 márciusában a Las Vegas-i Orleans Hotelben ő volt a Viva Las Vegas Rockabilly Weekend fő fellépője. 2013 szeptemberében a Rolling Stone egy interjút közölt Richarddal, aki elmondta, hogy visszavonul a fellépéstől.

„Bizonyos értelemben befejeztem, mert most nincs kedvem semmihez – mondta a magazinnak, majd hozzátette: Azt hiszem, az örökségemnek az kellene legyen, hogy amikor elkezdtem a showbizniszben, nem volt olyan, hogy rock’n’roll. Amikor a ‘Tutti Frutti’-val kezdtem, akkor kezdett el igazán berobbanni a rock.

Richard 2014-ben még egy utolsó koncertet adott a Tennessee állambeli Murfreesboróban.

2015 júniusában Richard egy jótékonysági koncert közönsége előtt jelent meg csillogó csizmában és élénk színű kabátban a nashville-i Wildhorse Saloonban, hogy átvegye a Rhapsody & Rhythm Awardot, és adományokat gyűjtsön a National Museum of African American Music számára. A beszámolók szerint azzal bűvölte el a közönséget, hogy visszaemlékezett a nashville-i éjszakai klubokban dolgozó korai napjaira.

2016 májusában a National Museum of African American Music sajtóközleményt adott ki, amelyben jelezte, hogy Richard egyike volt azoknak a kulcsfontosságú művészeknek és zeneipari vezetőknek, akik részt vettek a harmadik éves Celebration of Legends Luncheonon Nashville-ben. Itt Shirley Caesar, Kenny Gamble és Leon Huff tiszteletére adták át a díjat. 2016-ban a Hitman Records gondozásában új CD jelent meg California (I’m Comin’) címmel, melyen megjelent és korábban kiadatlan anyagok vannak az 1970-es évekből, köztük az 1975-ben megjelent kislemezének, a Try to Help Your Brother-nek egy a cappella verziója.

2017. szeptember 6-án Richard részt vett a keresztény Three Angels Broadcasting Network televíziós interjújában, ahol kerekesszékben, tisztára borotváltan, smink nélkül, kék paisley kabátban és nyakkendőben jelent meg, és ahol keresztény hitéről beszélt.

2019. október 23-án Richard szólt néhány szót a közönséghez, miután megjelent, hogy átvegye a Distinguished Artist Awardot a 2019-es Tennessee Governor’s Arts Awards díjátadón a kormányzó rezidenciáján, Nashville-ben, Tennessee államban.

SZEMÉLYES ÉLET
Kapcsolatok és család

1956 körül Richard kapcsolatba került Audrey Robinsonnal, egy tizenhat éves főiskolás lánnyal, aki eredetileg Savannahból, Georgiából származott. Richard és Robinson gyorsan összebarátkoztak, bár Robinson nem volt Rock&Roll rajongó. Richard 1984-es önéletrajzában elmondta, hogy más férfiakat is meginvitált, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek vele, köztük Buddy Hollyt is. Robinson tagadta ezeket az állításokat. Robinson visszautasította a házassági ajánlatát. Robinson később Lee Angel néven sztriptíztáncosnőként és társasági hölgyként vált ismertté. Richard az 1960-as években újra kapcsolatba került Robinsonnal, bár a nő ismét elhagyta őt a férfi drogfogyasztása miatt. 1985-ben Robinson interjút adott Richarddal való kapcsolatáról a The South Bank Show című dokumentumfilmhez, és tagadta Richard állításait. Robinson szerint Richard őt használta fel arra, hogy ételt vásároljon a csak fehéreknek fenntartott gyorséttermekben, ahová bőrszíne miatt nem léphetett be.

Audrey Robinson

Richard 1957 októberében egy evangélikus gyűlésen ismerkedett meg egyetlen feleségével, Ernestine Harvinnal. Még abban az évben kezdtek el randevúzni, és 1959. július 12-én Kaliforniában házasodtak össze. Harvin szerint ő és Richard kezdetben boldog házasságban éltek, „normális” szexuális kapcsolatokkal. Amikor a házasság 1964-ben válással végződött, Harvin azt mondta, hogy ez a férje hírességének köszönhető, ami megnehezítette az életét. Richard azt mondta, hogy a házasság az ő elhanyagoltsága és a szexualitása miatt ment tönkre. Mind Robinson, mind Harvin tagadta Richard kijelentéseit, miszerint meleg lenne, és Richard úgy vélte, hogy nem tudták, mert „akkoriban olyan pumpás volt”. A házasságuk alatt Richard és Harvin örökbe fogadott egy egyéves kisfiút, Danny Jonest egy néhai egyháztársától. Richard és fia közel maradtak egymáshoz, Jones gyakran az egyik testőre volt. Harvin később hozzáment Mcdonald Campbellhez.

Little Richard és Danny Jones

SZEXUALITÁSA

1984-ben Richard azt mondta, hogy gyerekkorában csak lányokkal játszott, és homoszexuális vicceknek és gúnyolódásoknak volt kitéve a járás- és beszédmódja miatt. Apja brutálisan megbüntette, amikor rajtakapta, hogy anyja sminkjét és ruháit viseli. Az énekes azt mondta, hogy tinédzserként mindkét nemmel volt szexuális kapcsolata. Nőies viselkedése miatt apja tizenöt éves korában kirúgta őt a családi házukból. 1985-ben a The South Bank Show-ban Richard kifejtette:

Apám kirúgott a házból. Azt mondta, hét fiút akar, és én elrontottam, mert meleg voltam.

Richard a húszas évei elején kezdett bele a voyeurizmusba (A voyeurizmus/kukkolás az a szexuális érdeklődés vagy gyakorlat, amely során más emberek intim viselkedését, például vetkőzést, szexuális tevékenységet vagy más magánjellegű cselekedetet figyel.). Egy barátnője fuvarozta körbe-körbe, hogy férfiakat szedjen fel, akik megengedték neki, hogy az autó hátsó ülésén megnézze, ahogy szexelnek. Richard ezirányú tevékenysége 1955-ben felkeltette a maconi rendőrség figyelmét, és amikor tetten érték, letartóztatták. Szexuális visszaélés vádjával három napot töltött börtönben, és ideiglenesen eltiltották a Maconban való fellépéstől.

Az 1950-es évek elején Richard megismerkedett Billy Wright nyíltan meleg zenésszel, aki segített Richard megjelenésének kialakításában: azt tanácsolta neki, hogy használjon „palacsintasminket”, és viselje a haját az övéhez hasonló, hosszú hajú pompadour stílusban. Ahogy Richard hozzászokott a sminkhez, zenekarát, az Upsetters-t is hasonló sminkelésre utasította, hogy bebocsátást nyerjen a túlnyomórészt fehér színészek által látogatott helyszínekre.

Billy Wright

Később így nyilatkozott:

Azért viseltem a sminket, hogy a fehér férfiak ne gondolják, hogy a fehér lányokra hajtok. Ez megkönnyítette a dolgomat, ráadásul színes is volt. 2000-ben Richard a Jet magazinnak azt mondta: Úgy gondolom, ha az, hogy puhánynak neveznek, híressé tesz, hadd mondjanak, amit akarnak.

Richard kinézete azonban továbbra is vonzotta a női közönséget, akik meztelen fotóikat és a telefonszámukat is elküldték neki.

Richard fénykorában a voyeurizmus és a csoportos szex megszállottsága Robinson részvételével folytatódott. Richard azt írta, hogy Robinson férfiakkal szexelt, miközben ő szexuálisan izgatta Richardot. 1957-ben, miután elhagyta a Rock&Rollt az egyházért, Richard annak ellenére, hogy azt mondta, hogy „újjászületett”, elhagyta az Oakwood College-ot, miután félreérthetetlen ajánlatot tett egy férfi diák számára. Az incidenst jelentették a diák apjának, és Richard kilépett a főiskoláról. 1962-ben Richardot letartóztatták, mert a Trailways buszállomáson a kaliforniai Long Beachen a vécékbe vizelő férfiakat kukkolta. 1962-ben részt vett orgiákon és folytatta voyeurizmusát. Richard a kaliforniai Long Beachen is részt vett orgiákon és folytatta voyeurizmusát.

1982. május 4-én, a Late Night with David Letterman című műsorban Richard azt mondta:

Isten adta nekem a győzelmet. Most már nem vagyok meleg, de tudod, egész életemben meleg voltam. Azt hiszem, én voltam az egyik első meleg, aki kinyilatkoztatta magát. De Isten tudtomra adta, hogy Ádámot Éva mellé adta, nem pedig „Béla” mellé. Így hát átadtam a szívemet Krisztusnak.

1984-es könyvében, miközben a homoszexualitást „természetellenesnek” és „fertőzőnek” minősítette, Charles White-nak azt mondta, hogy ő „omniszexuális” (A pánszexualitás vagy omniszexualitás a szexuális irányultság egyik fajtája, amelyben egy személy szexuális és érzelmi vonzódása bármilyen nemű emberek felé irányulhat.).

1995-ben Richard azt mondta a Penthouse-nak, hogy mindig is tudta, hogy meleg, mondván: „Egész életemben meleg voltam„. 2007-ben a Mojo magazin „biszexuális„-ként hivatkozott Richardra.

2017 októberében Richard ismét elítélte a homoszexualitást a keresztény Three Angels Broadcasting Networknek adott interjújában, a homoszexuális és transznemű identitást „természetellenes vonzalomnak” nevezve, amely ellentétes azzal, „ahogyan Isten akarja, hogy éljünk„.

Little Richard prédikál

DROGHASZNÁLAT

Az 1950-es évek Rock&Roll színpadán töltött kezdeti fénykorában Richard absztinens volt, tartózkodott az alkoholtól, a cigarettától és a drogoktól. Richard ebben a korszakban gyakran megbírságolta zenekari társait drog- és alkoholfogyasztás miatt. Az 1960-as évek közepére azonban Richard erősen inni kezdett, valamint cigarettázni és marihuánát szívni. 1972-re kokainfüggőséget alakult ki nála. Később így siránkozott azon az időszakon:

Lil Cocaine-nak kellett volna hívniuk engem, annyit szippantottam abból a cuccból! 1975-re a heroin és a PCP, más néven „angyalpor” függősége is kialakult nála. Drog- és alkoholfogyasztása kezdte befolyásolni a karrierjét és a magánéletét. „Elvesztettem a józan eszemet” – emlékezett vissza később.

Kokainfüggőségéről azt mondta, hogy mindent megtett, amit csak tudott, hogy kokaint használhasson. Richard elismerte, hogy a kokain, PCP és heroin függősége naponta akár 1000 dollárjába is kerülhetett. 1977-ben egy alkalommal régi barátja, Larry Williams egy fegyverrel jelent meg nála, és megfenyegette, hogy megöli, mert nem fizette ki a kábítószer adósságát. Richard azt mondta, hogy ez volt élete legfélelmetesebb pillanata; Williams saját drogfüggősége vadul kiszámíthatatlanná tette őt. Richard elismerte, hogy ő és Williams „nagyon közeli barátok” voltak, és amikor visszaemlékezett a drogos összecsapásra, azt gondolta:

Tudtam, hogy szeret engem – reméltem, hogy szeret!

1977-ben Richardnak több lesújtó személyes élménye is volt, köztük testvére, Tony szívrohamban bekövetkezett halála, unokaöccse véletlen lelövése – akit fiaként szeretett – valamint két közeli személyes barátjának meggyilkolása – az egyik egy inas a „heroinos ember házában.” Ezek az élmények meggyőzték az énekest, hogy a Rock&Roll mellett felhagyjon a drogokkal és az alkohollal, és visszatérjen a lelkészi pályára.

VALLÁSI HÁTTERE

Richard családja mélyen evangéliumi (baptista és afrikai metodista episzkopális egyház (AME)) keresztény gyökerekkel rendelkezett. Két nagybátyja és nagyapja prédikátorok voltak. Részt vett a maconi pünkösdi gyülekezetekben is, amelyek főleg a zene, a karizmatikus dicsőítés, a Szentlélekben való táncolás és a nyelveken szólás miatt voltak a kedvencei. Tízéves korában a pünkösdizmus hatására körbejárt, és azt mondta, hogy megkapta a hitáltali gyógyítás kenetét. Gospel dalokat énekelt a beteg embereknek, és kézrátétellel imádkozott értük. Később úgy emlékezett, hogy gyakran jelezték, hogy jobban érzik magukat, miután imádkozott értük, és néha pénzt adtak neki. Richard az éneklő evangélista, Joe May testvér hatására arra vágyott, hogy prédikátor legyen.

Miután 1957-ben újjászületett, Richard beiratkozott az alabamai Huntsville-ben található Oakwood College-ba, egy többségében fekete Hetednapi Adventista (SDA) főiskolára, hogy teológiát tanuljon. Vegetáriánus lett, ami egybeesett a valláshoz való visszatérésével. 1970-ben szentelték lelkésszé, és 1977-ben újra keresztény szolgálatba állt. Richard képviselte a Memorial Bibles International-t és árulta a Black Heritage Bible-t, amely kiemelte a könyv sok fekete karakterét. Prédikátorként néha kis templomokban evangelizált, máskor 20 000 fős vagy annál nagyobb előadótermeket töltött meg. Prédikációinak középpontjában a fajok egyesítése és az elveszett lelkek Isten szeretete általi megtérésre való vezetése állt. 1984-ben Richard édesanyja, Leva Mae egy betegséget követően meghalt. Halála előtt Richard megígérte neki, hogy keresztény marad.

Az 1980-as és 1990-es években Richard sztáresküvőkön szolgált. 2006-ban egy szertartáson Richard húsz olyan párt adott össze, akik egy versenyen nyertek. 2006-ban a zenész felhasználta lelkészként és a Rock&Roll idősebb nagyköveteként szerzett tapasztalatait és tudását, hogy olyan zenészbarátok temetésén prédikáljon, mint Wilson Pickett és Ike Turner. 2009-ben egy jótékonysági koncerten, amelyen a Katrina hurrikán által lerombolt játszóterek újjáépítésére gyűjtöttek pénzt, Richard megkérte a díszvendég Fats Dominót, hogy imádkozzon vele és a többiekkel. Asszisztensei inspirációs füzeteket osztogattak a koncerten, ami gyakori szokás volt Richard koncertjein. 2012 júniusában Richard a washingtoni Howard Theatre közönségének azt mondta:

„Tudom, hogy ez nem templom, de közeledjetek közel az Úrhoz. A világ közeledik a véghez. Kerüljetek közel az Úrhoz.”

2013-ban Richard kifejtette spirituális filozófiáját:

Isten beszélt hozzám a minap este. Azt mondta, hogy készen áll arra, hogy eljöjjön. A világ készül a végére, és Ő eljön, tűzlángokba burkolózva, szivárvánnyal a trónja körül. A Rolling Stone beszámolója szerint apokaliptikus próféciái a közönség néhány tagja részéről kuncogást, másokból támogató éljenzést váltottak ki. Richard a kuncogásra úgy reagált, hogy kijelentette: „Amikor [Jézusról] beszélek nektek, nem játszom. Már majdnem 81 éves vagyok. Isten nélkül nem lennék itt”.

1986-ban arról számoltak be, hogy Richard Bob Dylan bátorítására áttért a zsidóságra – de „Richard úgy látta, hogy a judaizmus nem mond ellent egyéb meggyőződésének„.

2017-ben Richard visszatért az SDA szellemi gyökereihez, és megjelent egy televíziós interjúban a 3ABN műsorában, később pedig megosztotta személyes bizonyságtételét a 3ABN 2017-es őszi tábori találkozóján.

EGÉSZSÉGÜGYI PROBLÉMÁI, HALÁLA

1985 októberében, miután befejezte a Lifetime Friend című sorozatot, Richard visszatért Angliából, hogy vendégszerepeljen a Miami Vice című sorozatban. A forgatás után a kaliforniai Nyugat-Hollywoodban egy telefonpóznának ütközött a sportkocsijával. Eltört a jobb lába, eltörtek a bordái, valamint fej- és arcsérüléseket szenvedett. 1986 januárjában több hónapig tartott a felépülése, ami megakadályozta, hogy részt vegyen a Rock&Roll Hall of Fame avató ünnepségén, ahol egyike volt a több beiktatottnak. Helyette egy rögzített üzenetet adott át.

2007-ben Richardnak a bal lábában jelentkező isiász miatt járásproblémái támadtak, ami miatt mankót kellett használnia. 2009 novemberében kórházba került, ahol csípőprotézisét kapott. Annak ellenére, hogy a következő évben visszatért a fellépésekhez, Richard csípőproblémái továbbra is fennálltak, és kerekesszékben vitték a színpadra, csak ülve tudott játszani. 2013. szeptember 30-án a Recording Academy adománygyűjtésén CeeLo Green-nek elárulta, hogy az előző héten szívrohama volt. Orvosa szerint az aszpirin bevétele és az, hogy a fia bekapcsolta a légkondicionálót, megmentette az életét. Richard kijelentette:

„Jézusnak volt valamije számomra. Ő vitt át engem mindezen”.

2016. április 28-án Richard barátja, Bootsy Collins a Facebook-oldalán azt írta, hogy „nincs a legjobb egészségi állapotban, ezért kérek mindenkit, hogy imáikban emeljék fel őt„. A beszámolók szerint Richard súlyos egészségi állapotban van, és a családja összegyűlt az ágya mellett. 2016. május 3-án a Rolling Stone Richard és ügyvédje által egy egészségügyi frissítést közölt; Richard kijelentette:

„nem csak azért gyűlik körém a családom, mert beteg vagyok, de még mindig énekelek. Nem lépek fel úgy, mint régen, de megvan az énekhangom, járok, nemrég csípőműtéten estem át, de egészséges vagyok””. Az ügyvédje azt mondta: „83 éves. Nem tudom, hány 83 éves ember áll még fel és ropja minden héten, de a pletykák fényében el akartam mondani, hogy élénk és rengeteg különböző dologról beszél, és még mindig nagyon aktív a mindennapokban.”

Bár Richard nyolcvanévesen is folytatta az éneklést, távol tartotta magát a színpadtól.

2020. május 9-én, két hónapos betegség után, Richard 87 éves korában, a Tennessee állambeli Tullahoma városában lévő otthonában a csontrákkal összefüggő okból kifolyólag elhunyt. Testvére, nővére és a fia vele voltak. Richardot népszerű zenészek méltatták, köztük Bob Dylan, Paul McCartney, Mick Jagger, John Fogerty, Elton John, és Lenny Kravitz. Az alabamai Huntsville-ben található Oakwood University Memorial Gardens temetőben nyugszik.

ÖRÖKSÉGE

Richard zenéje és előadói stílusa meghatározó hatással volt a 20. századi népszerű zenei műfajok hangzására és stílusára. Richard minden más előadóművésznél feltűnőbb módon testesítette meg a Rock&Roll szellemiségét. Richard reszelős kiabálási stílusa adta a műfaj egyik legazonosíthatóbb és legbefolyásosabb énekhangját, a boogie-woogie, a New Orleans-i R&B és a gospel zene fúziója pedig a ritmikai ösvényt jelölték ki. Richard érzelmes énekhangja és tempós ritmusú zenéje más népszerű zenei műfajok, köztük a soul és a funk kialakulását is elősegítette.

A rockzenétől a hip-hopig számos zenei műfajban hatott énekesekre és zenészekre; zenéje generációkon át segített formálni a rhythm&bluest. Richard vezette be a rockzene számos legjellemzőbb zenei vonását, köztük a nagy hangerőt, az erőt hangsúlyozó énekstílust, a jellegzetes ütemet és az innovatív zsigeri ritmusokat. Eltért a boogie-woogie shuffle ritmusától és bevezette a jellegzetes rock ütemet, ahol az ütemosztás minden tempóban egyenletes. Ezt a ritmust kétkezes zongorastílussal erősítette, a jobb kezével játszott mintákat, a ritmus jellemzően a zongora magas regiszterében pattant ki. Az általa a „Tutti Frutti„-val (1955) bevezetett ritmusminta lett a standard rock-ütem alapja, amelyet később Chuck Berry szilárdított meg. A „Lucille” (1957) több szempontból is előrevetítette az 1960-as évek klasszikus rockjának ritmusérzékét, többek között a súlyos basszusvonal, a lassabb tempó, az egész zenekar által játszott erős rock-ütem és a blueshoz hasonló versszak-kórus forma révén.

Richard hangja képes volt a könnyűzenében példa nélkül álló kórusénekeket, bőgőket és sikolyokat produkálni. A soul zene két úttörője, Otis Redding és Sam Cooke is őt idézte, mint a műfaj korai fejlődéséhez hozzájáruló énekest. Redding kijelentette, hogy zenéjének nagy részét Richard mintázta, és az 1953-as „Directly From My Heart To You” című felvételére úgy hivatkozott, mint a soul megszemélyesítésére, és hogy „sokat tett [ő] és [soul testvérei] a zeneiparban.” Cooke 1962-ben azt mondta, hogy Richard „rendkívül sokat tett a zenénkért„. Cooke 1963-ban Top 40-es slágert ért el Richard 1956-os „Send Me Some Loving” című slágerének feldolgozásával.

James Brown és mások szerint Richard és az 1950-es évek közepén alakult kísérőzenekara, a The Upsetters volt az első, aki a funkot a rock ritmusába illesztette.

Richard slágereit az 1950-es évek közepén, mint például a „Tutti Frutti„, a „Long Tall Sally„, a „Keep A-Knockin’” és a „Good Golly, Miss Molly„, általában a szexuálisan szuggesztív felhangokkal ellátott játékos szövegek jellemezték. Richie Unterberger, az AllMusic írója szerint Little Richard

egyesítette a gospel tüzét a New Orleans-i R&B-vel, vidáman püfölte a zongorát és vidáman jajgatott, és bár az 1950-es évek elejének más R&B nagyjai is hasonló irányba mozdultak el, egyikük sem érte el Richard énekének puszta elektromosságát. Nagy sebességű előadásmódjával, eksztatikus trilláival és az éneklésében rejlő örömteli személyiség erejével döntő szerepet játszott abban, hogy a nagy erejű R&B-ről a rock and roll hasonló, de mégis más köntösébe kerüljön a feszültség.

Richard népi hatásait hangsúlyozva W. T. Lhamon Jr. angol professzor azt írta:

A dalai szó szerint jó zsákmánynak számítottak. Az underground tudomány elfojtott dolgai voltak. A Little Richardban pedig találtak egy járművet, amely fel volt készítve arra, hogy elviselje elfojtott energiájukat, legalábbis az ő elkapott pillanatára.

Ray Charles egy 1988-as koncerten úgy mutatta be őt, mint „egy olyan embert, aki elindított egy olyan zenei irányzatot, amely sok mai dolognak megadta a tempót.” Richard kortársai, köztük Elvis Presley, Buddy Holly, Bill Haley, Jerry Lee Lewis, Pat Boone, az Everly Brothers, Gene Vincent és Eddie Cochran, mind feldolgozásokat készítettek műveiből. Ahogy a GQ magazin 2010-ben az Év embere – legenda kategóriában írt róla, úgy fogalmazott, hogy Richard „kétségkívül a rock’n’roll legmerészebb és legnagyobb hatású alapító atyja.”

TÁRSADALOM

Zenei stílusa mellett Richardot az első fekete crossover művészek egyikeként emlegették, aki minden rasszból elérte a közönséget. Zenéje és koncertjei áttörték a színvonalat, vegyes fekete és fehér közönséget vonzott. Ahogy H. B. Barnum a Quasar of Rock című könyvében kifejtette, Little Richard „megnyitotta az ajtót. Ő hozta össze a fajokat.” Barnum úgy jellemezte Richard zenéjét, hogy ezek nem

” fiú-találkozik-lánnyal, – lány-találkozik-fiúval dolgok voltak, ezek egyszerűen csak szórakoztató, bulis lemezek voltak, csupa szórakozás. És szociológiailag sokat jelentettek mind az országunkban mind a világban.

Barnum azt is kijelentette, hogy Richard

karizmája teljesen új dolog a zenei szakmában, kifejtette, hogy bárhonnan robbanjon is fel a színpadra, nem fogsz mást hallani, csak a közönség üvöltését. Lehet, hogy eljön és felpattan a zongorára de az is lehet, hogy csak jön és kisétál a közönség elé. Barnum kijelentette, hogy Richard innovatív abban a tekintetben, hogy színes köpenyeket, ingeket, sminket és öltönyöket hord, amelyek sokszínű kövekkel és flitterekkel vannak kirakva, és hogy show-biznisz tapasztalataiból villódzó színpadi világítást is hozott olyan fellépési helyszínekre, ahol rock and roll művészek játszanak.

2015-ben a National Museum of African American Music kitüntette Richardot, amiért hozzájárult ahhoz, hogy a zenei listákon a „színhatár” végleg megszűnt, és ezzel örökre megváltoztatta az amerikai kultúrát.

Ian „Lemmy” Kilmister a Motörhead nevű heavy metal együttesből elismerően beszélt róla, kijelentve:

Little Richard mindig is nagy kedvencem volt. Milyen nehéz is lehetett neki fekete melegként délen énekelni? De a lemezei az elejétől a végéig vidám szórakozást jelentenek.

Ian Lemmy Kilmister

HATÁSA MÁS ELŐADÓKRA

Richard előadók generációira volt hatással. Quincy Jones szerint Richard

olyan újító volt, akinek hatása átível Amerika zenei diaszpóráján a gospeltől a blueson és az R&B-n át a rock & rollig és a hip-hopig.

Brown állítólag azután találta ki a új zenekara a Famous Flames debütáló slágerét, a „Please, Please, Please„-t, hogy Richard egy szalvétára írta a szöveget.

Redding Richard együttesével, a The Upsetters-szel kezdte szakmai karrierjét, és először egy tehetségkutatón indult, ahol Richard „Heeby Jeebies” című dalát adta elő, és tizenöt egymást követő héten keresztül nyert.

Ike Turner azt állította, hogy Tina Turner korai énekhangjának nagy része Richardon alapult, amit Richard megismételt Turner Takin’ Back My Name című önéletrajzi könyvének bevezetőjében Richard hatással volt Ritchie Valensre; mielőtt sikeressé vált volna volna, Valens a „San Fernando Little Richardjaként” volt ismert. Bob Dylan a középiskolában Rock&Roll együttesével, a Golden Chords-szal Richard dalainak feldolgozásait adta elő; középiskolai évkönyvében az „Ambíció” alatt ezt írta: „csatlakozni Little Richardhoz”.

Bob Dylan

A Beatlesre nagy hatással volt Richard. Paul McCartney bálványozta őt az iskolában, és később az ő felvételeit használta inspirációként az olyan gyorstempójú rockdalaihoz, mint az „I’m Down„. A „Long Tall Sally” volt az első dal, amit McCartney nyilvánosan előadott. McCartney később azt nyilatkozta:

Ismertem Little Richard hangját, ami egy vad, rekedt, sikoltozós dolog. Olyan, mint egy testen kívüli élmény. El kell hagynod a jelenlegi érzékenységedet, és körülbelül egy méterrel a fejed fölé kell emelkedned, hogy elénekeld.

John Lennon felidézte, hogy amikor 1956-ban meghallotta a „Long Tall Sally„-t, annyira lenyűgözte, hogy „nem tudott megszólalni„.

A Beatles Rock and Roll Hall of Fame való beiktatásakor George Harrison így nyilatkozott:

Nagyon köszönöm mindenkinek, különösen a rock ‘n’ rollereknek, és ott, „Little Richardnak”, ha ő nincs [intett Little Richardnak], akkor… tényleg az ő hibája volt.

Mick Jagger és Keith Richards a Rolling Stonesból. Little Richard munkássága rájuk is nagy hatást gyakorolt. Jagger őt nevezte meg az R&B-vel való megismerkedésének, és „az első bálványomnak és az origónak” nevezve. Richard tette az első „Rock&Roll – hatást” Rod Stewartra és Peter Wolfra. Bob Seger és John Fogerty is elismerően szóltak róla. Michael Jackson elismerte, hogy Richard nagy hatással volt rá az Off the Wall megjelenése előtt. Richard erősen hatott Jimi Hendrixre is mind megjelenésében mind hangzásvilágában. 1966-ban azt mondta:

„Azt akarom csinálni a gitárommal, amit Little Richard csinál a hangjával.”

Richard a hard rock és heavy metal zenekarokra is hatást gyakorolt. John Kay a Steppenwolfból úgy emlékszik, hogy a „Tutti Frutti„-t az amerikai fegyveres erők egyik Nyugat-Németoszági állomásán hallotta az 1950-es évek közepén:

„semmihez sem hasonlított, amit valaha hallottam, és azonnal ‘libabőrös” lettem tőle – úgy értem, libabőrös lettem tetőtől talpig. Attól kezdve az volt a célom, hogy minél többet halljak ebből a cuccból, és egy idő után egyfajta kamaszkori álommá vált, hogy egy nap [én] az óceán túlsó partján leszek, megtanulok angolul beszélni, és ezt a zenét fogom játszani”.

John Kay

Robert Plant a Led Zeppelinből így emlékszik vissza:

Kidderminsterben voltam 13 éves fiú, amikor először hallottam Little Richardot. A szüleim minden világi dologtól óvtak. Az időmet azzal töltöttem, hogy lázasan kutakodtam a bélyeggyűjteményemben vagy a Meccanómon dolgoztam, és akkor valaki lejátszotta nekem a ‘Good Golly, Miss Molly’-t. Az a hang! Fantasztikus volt, leírhatatlan.

Jon Lord a Deep Purple-ből azt mondta:

Nem lett volna Deep Purple, ha nincs Little Richard.

Az AC/DC korai énekese és társszerzője, Bon Scott bálványozta Richardot, és arra törekedett, hogy úgy énekeljen, mint ő. Az AC/DC vezető gitárosa és társszerzője, Angus Young először Richard dalainak hallgatása után kapott ihletet a gitározáshoz, a ritmusgitáros és társszerző Malcolm Young pedig abból merítette jellegzetes hangzását, hogy úgy játszott a gitárján, mint Richard a zongoráján. A Motörheadre nagy hatással volt Richard; Lemmy Kilmister szerint Richardnak „arany istennek” kellene lennie.

Richard hatással volt a glam rockra. David Bowie Richardot „inspirációjának” nevezte, és felidézte, hogy a „Tutti Frutti” hallatán „Istent hallotta.” Miután Bluesology nevű zenekarával előzenekara volt, Elton Johnt arra inspirálta, hogy „Rock&Roll zongorista” legyen. Lou Reed „Rock&Roll hősként” emlegette Richardot, és inspirációt merített „a lelkes, ősi erőből„, amit Richard és szaxofonosa a „Long Tall Sally„-ben produkált. Reed később így nyilatkozott:

„Nem tudom miért, és nem is érdekel, de oda akartam menni, ahol ez a hangzás volt, és ott akartam élni.”

Freddie Mercury tiniként Richard dalainak feldolgozásait adta elő, mielőtt a Queennel hírnévre tett szert. Richárd személyiségének szexualitása nagy hatással volt rá.

A rockkritikusok hasonlóságokat állapítottak meg Prince androgün kinézete, zenéje és énekstílusa, valamint Richardé között. Patti Smith így nyilatkozott:

Számomra Little Richard olyan személy volt, aki képes volt egy bizonyos fizikai, anarchista és spirituális energiát egy olyan formába összpontosítani, amit Rock&Rollnak hívunk … Úgy értettem meg, mint valami olyasmit, aminek köze volt a jövőmhöz. Amikor kislány voltam, a Mikulás nem hozott lázba. A húsvéti nyuszi sem izgatott fel. Isten indított be. Little Richard indított be.

Richard befolyása folytatódik. Mystikalt és André „3000” Benjamint a kritikusok úgy idézték, mint akik Richard stílusát utánozták saját munkáikban. Mystikal énekhangját Richardéhoz hasonlították. André 3000 vokálját az Outkast „Hey Ya!” című slágerében egy „indie rock Little Richardhoz” hasonlították. Bruno Mars kijelentette, hogy Richard volt az egyik korai hatása rá és előadó-apjára. Mars „Runaway Baby” című dalát a The New York Times úgy idézte, hogy „Little Richardot csatornázza.” Chris Cornell az Audioslave és a Soundgarden tagja a Beatles-en keresztül Richardhoz vezette vissza zenei hatásait.

FILMES TISZTELETADÁS

2023. szeptember 4-én mutatták be a Rolling Stone által készített Little Richard: I Am Everything című dokumentumfilmet, miután a 2023-as Sundance Filmfesztiválon áttörő sikerű premierje volt. 2024-ben a dokumentumfilm Grammy-jelölést kapott a legjobb zenés film kategóriában.

A film feltárja a néhai énekes összetettségét és hozzájárulását a zenei világhoz. A korai blues királynők, például Ma Rainey és a korai Rhythm&Blues művészek befolyását kutatja. Bemutatja, hogy milyen hatással volt James Brownra, Jimi Hendrixre, Prince-re és később olyan popművészekre, akiknek előadásait Lady Gagától Lil Nas X-ig kockázatosnak vagy provokatívnak értelmezik.

KITÜNTETÉSEK

Az 1990-es évek elején a Maconban található Mercer University Drive egy részét átkeresztelték „Little Richard Penniman Boulevard„-ra. Az átkeresztelt sugárúttól délre található a Little Richard Penniman Park.

2007-ben egy neves lemezlovasokból álló testület a „Tutti Frutti„-t a Mojo The Top 100 Records That Changed The World listájának első helyére választotta, és a felvételt „a rock and roll születésének hangjaként” üdvözölte. 2012 áprilisában a Rolling Stone magazin kijelentette, hogy a dal „még mindig a legihletettebb lemezre vett rockszöveg „. Ugyanezt a felvételt 2010-ben felvették a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Felvételi Nyilvántartásába, a könyvtár szerint „az ellenállhatatlan ütem fölötti egyedi éneklés új korszakot hirdetett a zenében„.

2010-ben a Time magazin a Here’s Little Richardot minden idők 100 legnagyobb és legbefolyásosabb albuma közé sorolta. 2010-ben a Rolling Stone a Here’s Little Richardot az ötvenedik helyre sorolta a magazin Minden idők 500 legjobb albumát tartalmazó listáján. 2010-ben a Minden idők 100 legjobb művészét tartalmazó listáján a nyolcadik helyen szerepelt. A Rolling Stone minden idők 500 legjobb dala közé sorolta Richard három felvételét, a „The Girl Can’t Help It„-t, a „Long Tall Sally„-t és a „Tutti Frutti„-t. Az utóbbi két dal és a „Good Golly, Miss Molly” felkerült a Rock&Roll Hall of Fame 500 Songs that Shaped Rock&Roll című listájára is.

A GQ 2010-es brit száma Richardot az év emberének választotta a Legendák kategóriában.

Richard személyesen jelent meg, hogy 2013-ban átvegye a Mercer Egyetem tiszteletbeli diplomáját. 2013-ban A díjátadó ünnepség előtti napon Macon polgármestere bejelentette, hogy Richard egyik gyermekkori otthonát, egy történelmi helyszínt, átköltöztetik Pleasant Hill egy felújítótott részébe, hogy renoválják, és Little Richard Penniman-Pleasant Hill Resource House-nak nevezzék el. Ez egy helyi történelemmel és műtárgyakkal teli találkozóhelyként szolgálna.

2021. március 14-én Bruno Mars Anderson Paakkal együtt tisztelgett Richard előtt a 2021-es Grammy-díjátadón. Az előadásról a médiában úgy számoltak be, hogy a show fénypontja volt.

2023-ban a Rolling Stone a 11. helyre sorolta Little Richardot a Minden idők 200 legjobb énekese listáján.

Bár Richard soha nem nyert versenyben Grammy-díjat, 1993-ban megkapta a Grammy-életműdíjat. 1993-ban Here’s Little Richard című albumát és három dalát („Tutti Frutti„, „Lucille” és „Long Tall Sally„) beiktatták a Grammy Hall of Fame-be.

Richard számos díjat kapott a könnyűzenei műfajok kialakításában játszott kulcsszerepéért.

1956: A „Long Tall Sally” című daláért 1956-ban megkapta a Cashbox Triple Crown Awardot.
1984: Beiktatták a Georgia Music Hall of Fame-be.
1986: Beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be, mint az erre a kitüntetésre kiválasztott beiktatottak első osztályának tagját.
1990: Csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en.
1994: Életműdíjat kapott a Rhythm and Blues Alapítványtól.
1997: megkapta az American Music Award of Merit díjat.
2002: Chuck Berryvel és Bo Diddley-vel együtt a BMI ikonok első csoportjának egyikeként tüntették ki az 50. éves BMI Pop Awards-on
2002: A NAACP Image Award Hall of Fame-be iktatták be.
2003: Beiktatták a Songwriters Hall of Fame-be.
2006: Beiktatták az Apollo Theater Hall of Fame-be.
2008: Csillagot kapott a nashville-i Music City Walk of Fame sétányon.
2009: Beiktatták a Louisiana Music Hall of Fame-be.
2010: Emléktáblát kapott az Apollo Színház Hírességek sétányán.
2015: Beiktatták a Blues Hall of Fame-be.
2015: Beiktatták a Rhythm and Blues Music Hall of Fame-be.
2015: Megkapta a Rhapsody & Rhythm Awardot a National Museum of African American Music-tól..
2019: A 2019-es Tennessee Governor’s Arts Awards-on megkapta a Distinguished Artist Awardot.

2000-ben Leon Robinson alakította Little Richardot az NBC televízió Little Richardról szóló életrajzi filmjében.

2003-ban Little Richard saját maga kitalált változatának adott hangot a Simpson család „Különleges Edna” című epizódjában; a floridai Orlandóban az Év tanára díjátadó ünnepség egyik műsorvezetőjét alakította, és megjegyzi, hogy ő is tanár, mert „ő tanította meg Paul McCartney-t ‘woo!'”.

2014-ben a színész Brandon Mychal Smith kritikai elismerést kapott Richard megformálásáért a Get on Up című James Brown-életrajzi drámafilmben Mick Jagger volt a társproducere.