Albumkritika – Sweet Megg – „Bluer Than Blue” c. lemeze

Albumkritika – Sweet Megg – „Bluer Than Blue” c. lemeze

A jazz-es alapokon nyugvó, most már Nashville-ben élő énekesnő, Sweet Megg érdekes, buja és hangszeresen erőteljes új albumáról feltétlenül beszélnünk kell. Az 1920-as évek forró jazzének, a korai bluesnak és a cigány swingnek a képzettségét és tudását felhasználva találja meg a közös vonalat a western swinggel és a klasszikus countryval, ami kedvező és néha ellenállhatatlan eredményt hoz új, Bluer Than Blue című albumán.

Az elmúlt néhány évben azt láthattuk, hogy egyre régebbi hangzások kúsznak erőteljesen be az újabb country és roots zenékbe. Sierra Ferrell, Melissa Carper és Charley Crockett megtalálták a zenei kincset azáltal, hogy az amerikai zene archaikus módozatait beépítették eredeti kompozícióikba. Ez nem csak a rézfúvós vonalak átfedéséről vagy az anakronisztikus nyelvezet használatáról szól. Hanem arról, hogy újra felébresztjük azokat a hangokat és módokat, amelyeket már mindannyian hallottunk, és amelyeket a modern korban nem használtak ki kellőképpen, ami különösen hatékonnyá teszi őket, amikor megvalósulnak.

Amit a Sweet Megg és a Bluer Than Blue-ig még nem hallottunk, az az, hogy valaki, aki ezt az ötletet átveszi, és egészen a végső konklúzióig eljut vele. Bob Wills és a Western Swing ugyanúgy jazz volt, mint country, és ugyanez igaz a Sweet Megg és a Bluer Than Blue esetében is. Nem szúrja közbe ezeket a hangokat kortárs érzékenységgel. Bátran és rendületlenül visszautazik a ’20-as és ’40-es évek közé, és újjáéleszti a korszakot a hangzásvilágban.

Nehéz kifejezni, mekkora vállalkozás lehetett Sweet Megg számára, hogy ezt a projektet végigvigye. Nincs igazi módja annak, hogy lefaragjuk a sarkokat, vagy tömörítsük azt, aminek itt történnie kell ahhoz, hogy ez a hangzás megvalósuljon. Mindent bele kell adni, teljes fúvós szekcióval, és egy steel- és hegedűjátékossal, aki érti a dolgát, hogy a közönség fel tudja függeszteni a hitetlenséget, és úgy érezze, mintha egy régi, szesztilalom korabeli 78 -as lemezt hallgatna.

Ennek eléréséhez Sweet Megg olyan embereket hívott segítségül, mint Chris Scruggs konzolos steel-játékos, Billy Contreras hegedűs, Mike Davis, Ricky Alexander és Sam Chess fúvósok, Dalton Ridenhour ragtime zongorista és Justin Poindexter gitáros. Csakúgy, mint maga Megg, mindannyiuknak úgy kellett átitatniuk a korai jazz, blues és country nyelvezetét, mintha második természetük lenne.

Ha más nem is, a Bluer Than Blue tényleg egy hangszeres klinika az elejétől a végéig, és Chris Scruggs termékeny státusza ellenére talán ez a legjobb bemutatója a steel játékának, amelyet valaha is egy cím alá helyeztek. A kürtös részek annyira *chef kiss* tökéletesek a kívánt korszak felidézésére, hogy néha libabőrös lesz az ember. Az általános produkciós megközelítés éppen eléggé fakó ahhoz, hogy megkönnyítse azt a magával ragadó időtörvényt, amibe ez az album leküld, de nem olyan mértékben, hogy úgy érezzük, mintha egy filmes maradványon keresztül hallgatnánk.

Kris Kristofferson, Bob Wills, Webb Pierce és Fred Rose dalai zökkenőmentesen keverednek Duke Ellington és Moon Mullican dalaival. Sweet Megg és a Bluer Than Blue albuma csak egyetlen kisebb csalódást okoz: kevés rajta az új dal. Mindössze egyetlen egy eredeti dal szerepel rajta, a „Little Bit„, ami talán az egyik leggyengébb szám. Az album remek prototípusnak! De mivel rengeteg album jelenik meg amely hasonló, „múltba révedő” hangzásokkal ragadja meg az új kompozíciókat, mindez a Bluer Than Blue-t kissé hátrányos helyzetbe hozza.

Félreértés ne essék, határozottan van egy leleményesség, amit Sweet Megg tett itt hangzásilag, még akkor is, ha a hangok, amiket összeolvasztott, szuper régiek. És persze a cseresznye az egész tetején a hangja és az előadásmódja, amit New Yorkban és Franciaországban finomított, mielőtt az amerikai Délre vándorolt, hogy visszavezesse két fontos zenei műfaj családfáját az egymás melletti alapító gyökerekig.

8/10

Az album dalai:

Forrás: savingcountrymusic.com