AZ IGAZI ELVIS 161. – Ginger Alden

Barcs Endre “Az igazi ELVIS” c. regénye folytatásokban közölve.

AZ IGAZI ELVIS 161. – Ginger Alden

November 19

George Klein, a Maffia csapat tagja, magával viszi Gracelandbe az az évi Miss Tennessee szépségverseny győztesét, Terry Aldent és annak húgát, Gingert, azzal a céllal, hogy Elvist jobb kedvre derítse. Elvisnek Ginger tetszik meg, aki Memphis szépe, Miss Mid-South szépségverseny győztes, és Miss Tennessee University szépségverseny győztes.

Ginger Alden így emlékezik vissza a találkozóra:

Ott ültem Gracelandben, és vártam a Királyra. Nem tudtam, milyen érzés lesz vele találkozni. Amikor belépett, mintha fanfárok szólaltak volna meg. Hihetetlenül jóképű volt. Odahúzott egy széket, leült elénk és elkezdett beszélgetni velünk. Ezt követően végigvezetett bennünket Graceland szobáin. Csodálatos este volt.

Ginger Alden 1956. november 13-án születik Memphisben. Öt éves, amikor első ízben találkozik Elvisszel, ugyanis édesapja az amerikai hadsereg kommunikációs tisztje, és amíg Elvis katona idejét tölti, összefutnak a hadseregnél.

Ginger Alden egy 2014-ben adott interjúban így mesél Elvisszel való kapcsolatáról:

Emlékszem, hogy az idősebb féltestvéremnek és az édesanyámnak is volt néhány Elvis albuma, amiket gyakran tettek fel a lemezjátszóra. Néhány Elvis filmet is láttam a televízióban. Olyan ismert személyiség volt Memphisben, ahol születtem és nevelkedtem, hogy a rádióállomások éjjel nappal az ő számait játszották. Édesanyámnak jó zenei érzéke volt, tudott több hangszeren is játszani, így zongorázni is, és emlékszem, gyakran álltam a háta mögött, ahogy azokat a gospel dalokat énekli, amiket Elvis vett lemezre, és kíséri magát a zongorán. Így már apró gyerekkoromban tudtam, ki is Elvis, és igen büszke voltam arra, hogy én egy városban élhetek vele.

Apám folyton és mindenkinek azt mesélte, hogy találkozott Elvisszel, amikor bemutatták neki a katonaságnál, majd hogy maradt kapcsolatban vele, és működött közre több filmjében is a hatvanas években. Édesapám mindig elismerően beszélt Elvisről, és nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen kitűnő és elbűvölő ember. Édesapám ismertetett meg Elvisszel. Elvitt Gracelandbe, és igen jól emlékszem, hogy Lisa Marie hálószobájában voltam, amikor belépett. Nem lehet leírni azt az érzést, hogy milyen volt, amikor személyében megjelent. Teljesen elkápráztatott. Sokat találkoztunk ezt követően is, de igazán nem volt semmi közöttünk egészen 1976 decemberéig. Amikor Las Vegasban, a Hilton szállodában befejezte decemberi koncertsorozatát odafordult hozzám és arra kért, hogy ne járjak mással. Ekkor tudtam, hogy kapcsolatunk komollyá vált, és teljesen átadta magát nekem.

A korkülönbség nem zavart, csak akkor éreztem, hogy idősebb és tapasztaltabb nálam, amikor tanított valamire, vagy amikor arról mesélt, hogy éppen milyen könyvet olvas. Egyéb alkalmakkor olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. A szüleimet is megkérdeztem, hogy nincs e kifogásuk, hogy Elvisszel járok, de ők azt mondták, ők boldogok, amíg én boldog vagyok.

Annak nagyon örülök, hogy az Elvist körülvevők, az apja, a Maffia tagjai elfogadtak, és közéjük tartozóként bántak velem. Én eleinte igen félénk voltam ebben a számomra idegen környezetben, de olyan sokat voltam együtt Elvisszel, hogy másokkal nem is igazán ismerkedtem meg a környezetéből közelebbről, amíg együtt voltunk. Igazából csak Elvis halála után ismertem fel, hogy néhányan az öt körülvevők közül milyen kiábrándító személyiség volt. Volt olyan, aki nyerészkedni szeretett volna abból, hogy közel állt Elvishez, és hogy még jobban érdekessé tegye magát, elkezdett Elévisről hazugságokat terjeszteni. Számomra ez a rosszindulat rettentően bántó volt. Ettől fogva elkezdtem az emberekkel szemben bizalmatlanul viselkedni, mert úgy éreztem, nem csalódhatok még egyszer ekkorát.

Elvis az élete vége felé igen sok időt töltött zárt ajtók mögött, ami olyan spekulációkra adott okot, amiknek semmiféle hiteles alapja nem volt. Azért is írtam meg a könyvemet, hogy ezeket a hamis spekulációkat leleplezzem és feltárjam az igazságot.

Meg voltam róla győződve, hogy az utolsó hónapokban Elvis készen állt arra, hogy az életmódján változtasson. Ekkor már nem volt mellette Jerry Schilling, és mostoha testvére, Billy Stanley sem. Elvis nem akarta látni őket, így szinte nem is ismertem őket. Elvis korábbi életéből Priscillával és Kathy Westmorelanddel találkoztam. Linda Thompsonnal nem. Nem is tudtam sokat a kapcsolatukról, mindössze annyit, amennyit Elvis elmesélt nekem, amiből kiderült, hogy már jó ideje szakítani akart vele, de soha nem volt szíve hozzá, nem akarta megbántani, azzal, hogy kidobja. Ezért igen haragudtam Lindára azért az interjúért, amit a National Enquirer-nek adott nem sokkal azt követően, hogy Elvis elhunyt, és amelyben engem tesz felelőssé a haláláért, mintha én tehettem volna róla.

Úgy éreztem, hogy utólagosan is féltékeny volt rám, amiért Elvis szerelme lehettem. Linda bátyja, Sam, aki Elvis testőre volt előszót írt egy könyvhöz, amit egy másik testőr Dick Grobe írt. Egyetlen kiadó sem vállalta el a könyv megjelentetését, mivel tele volt hazugságokkal és alantas rágalmakkal, főleg velem és a családommal kapcsolatosan. Világos volt, hogy csak pénzt akartak a könyvvel keresni. Végül kénytelenek voltak magánkiadásban kiadni, de felsültek vele. Ebben a könyvben olyan hazugságok vannak, hogy még mielőtt a mentő kiérkezett volna, felhívtam telefonon a National Enquirer újságot és kizárólagossággal eladtam nekik a történetet Elvis haláláról, meg hogy mire a mentő kiérkezett, első dolgom volt, hogy feltegyem a sminkemet.

A másik nagy bajkeverő Billy volt, aki csak azért, hogy saját magát érdekessé tehesse, mindenféle légből kapott történeteket kitalált, és azokat megírta. Ő találta ki, hogy Elvis amíg velem volt, egy Alicia Kerwin nevű nővel is járt. Én ezt a nevet csak Elvis halála után hallottam, kiderült, hogy Billy agyszüleménye volt az egész. Mikor is történhetett mindaz, amit Billy olyan szépen és részletesen leír, amikor csak órákra voltam távol Elvistől, mindenhova elmentem vele, és az éjszakákat is együtt töltöttük.

Elvis egyáltalán nem készült a halálra, tele volt tervekkel. Szeretett volna még filmeket készíteni, szeretett volna Európában koncertezni, és azt se felejtsük el, hogy több alkalommal házasságot ajánlott fel nekem a kapcsolatunk idején. Boldog volt, ha színpadra léphetett, ez volt az egyetlen, ami ebben az időben már boldoggá tette. Már nem szeretett újabb dalokat rögzíteni, nem szeretett stúdióba járni. Az a szóbeszéd járja, hogy 1977-ben azért nem ment el Nashville-be az RCA stúdióba újabb felvételeket készíteni, mert én nem akartam vele menni. Ez nem igaz. Elmentem vele Nashville-be, és Elvis rávette volna magát, hogy bemenjen a stúdióba, de a rengeteg koncerttől fáradt volt a hangja, és a torka is fájt, így nem tehetett mást, lemondta a lemezfelvételt. Ehhez nekem semmi közöm nem volt.

Otthon egyre csöndesebb lett, kereste a lehetőséget, hogy teljesen egyedül legyen és olvashasson. Néha azért még elment motorozni, de már háromkerekűvel, nehogy elessen. Ebben az időben már nem lovagolt. Nem gondolt vissza azonban a régi időkre, édesanyjáról sem mesélt, a jelenben élt, tele tervekkel. Nem igaz, hogy levetítették neki az Elvis in concert tv show anyagát, ezt soha nem látta. Én is csak akkor, amikor a tévé vetítette. Nagyon nem tetszett nekem, ahogy lealapozták az arcát és kihúzták a szemét a koncertekre, és biztos vagyok benne, hogy ő is jobban érezte volna magát e nélkül a smink nélkül. Emlékszem, hogy mesélte, mennyire ideges, hogy filmezik koncert közben, de azután nem törődött vele, és ugyanazt adta, mintha nem lett volna ott a kamera. Nagyon boldog voltam, hogy a műsorba beletették, amikor nekem énekelt, és felfedezhettem magam a képernyőn, amint a dalt nekem énekli.

A halála utáni években rengeteg könyvet olvastam el, amit róla írtak. Láttam, mennyi a félreértés vele kapcsolatban, és mennyi minden nem került ki széles körben a rajongókhoz, sok jó, amit tett, de nem írtak róla. Engem annyi bántás ér ezekben a könyvekben, hogy úgy éreztem, jobban teszem, ha meghúzódom és eltűnök a rajongók szeme elől.
A csöndes magányban írtam meg a kettőnkről szóló visszaemlékezést Elvis and Ginger címmel, amibe igyekeztem minden közös emlékünket beletenni. Annyit őszinte szívvel mondhatok, hogy amit a könyvben leírok, minden igaz. Miután az ellenem irányuló rágalmakkal és hazugságokkal teli könyveket elolvastam, megértettem mit érezhetett Parker ezredes, aki azután igazán kapott hideget, meleget. Parker mindig kedves és barátságos volt velem, de távolságtartó. Elvisszel is leginkább üzleti kapcsolata volt, semmint baráti. Volt idő, amikor Elvis felkapta a vizet néhány apró dolgon, amit az ezredes csinált, de azután mindig lecsitította magát vele kapcsolatban.

Tudom, hogy általánosan elterjedt az a nézet, hogy Parker a rengeteg koncerttel a halálba hajszolta Elvist, ez azonban nem igaz. Elvis imádott színpadon lenni, és soha nem panaszkodott nekem, hogy túl van hajszolva, hogy túl sok a fellépés, vagy ilyesmi. Nem sokkal a halála előtt, amikor azt kérdeztem tőle, miért koncertezik ennyit, azt válaszolta nekem, hogy túl sokáig volt távol a közönségétől és ezt be akarja pótolni. Tehát egyáltalán nem úgy tűnt, mind aki agyon van hajszolva.
Érdekes, hogy 1977. augusztus 16-án, ami után hazajöttünk a fogorvostól, hajnal felé Elvis ismét megkérte a kezemet, és az esküvő időpontját is kitűztük. Elvis a Colorado állambeli Vailt választotta az esküvő helyszínéül, én sokkal szívesebben vettem volna, ha az esküvőnk idejére visszatérünk volna Hawaiira.

Az eljegyzési gyűrűmet azóta is őrzöm, amit 2009-ben árverésre bocsájtottam, az az egyik koktél gyűrű volt, amit Elvistől kaptam. A szívemben őrzöm azokat a szép órákat, amiket együtt töltöttünk, amikor Elvis olyan volt, mint egy nagy gyerek. Amikor elvitt motorozni a háromkerekű motorján, amikor a húgommal, Rosemary-val, és vele együtt voltunk Hawaiin. Amikor meg akart viccelni és kiengedte a levegőt a kocsim kerekeiből, vagy amikor az ágyban hirtelen elkezdett nekem karate mozdulatokat tanítani, aminek következtében szépen legurultam az ágyról, vagy amikor csendben, a nagy ágyban televíziós sorozatokat néztünk, vagy elmentünk moziba, vagy amikor vicceket mesélt, és a legcsodálatosabb, amikor az irodájában álló elektromos orgonáján játszott nekem.

Egy két szerencsétlen incidenstől eltekintve, Elvis 98%-ban igazi úriember volt. A legboldogabb azonban akkor volt, amikor Gracelandben, fent a szobájában egyedül volt, vagy akkor, amikor az orgonáján játszott nekem, vagy amikor olvashatott.
Egyetlen hibája volt, hogy soha nem ismerte el a gyöngeségét, soha nem ismerte be, ha tévedett, vagy csak nagyon nehezen. Egy alkalommal azt mondta nekem: „A kialakult kép egy dolog, maga az ember egy másik. Kegyetlenül nehéz megfelelni a kialakult képnek.” De én úgy vettem észre, nem nagyon törődik azzal, hogy megfeleljen a róla kialakult képnek, mindenütt teljesen természetesen viselkedett és önmagát adta, soha nem akart többnek látszani. Igazából nem is akart a hétköznapokban Elvis lenni, csak egy ember a sok közül, Elvis csak a színpadon akart lenni, mert az volt az igazi otthona.

November 20

Elvis magával viszi a tizenkilenc éves Gingert Las Vegasba, miután kikérte Ginger szüleinek az engedélyét.

November 22

A kora reggeli órában Graceland bejáratához hajt Jerry Lee Lewis, aki a feleségével érkezik. Harold Loyddal, az ügyeletes kapuőrrel közli, hogy Elvisszel szeretnének találkozni. A kapuőr azt válaszolja, hogy Elvis még alszik. Jerry udvariasan megköszöni a választ és ezüst Rolls Royce kocsiján távozik feleségével együtt. Reggel 9:30-kor Lewis nem messze Gracelandtől, bent a városban összetöri a kocsija elejét.

A rendőrség a helyszínen megbünteti, amiért figyelmetlenül hajtott, és kisebb karambolt okozott. Este Jerry Lee fellép a város egyik leghíresebb éjszakai mulatójában, a The Vaporsban. Innen hajnali 2:30-kor távozik.

November 23

Hajnali 2:50 perckor Jerry Lee Lewis ismét ellátogat Graceland kapujához, ezúttal egy új Lincoln Continentallal és egyedül. Az előző naphoz képest ő maga is alaposan megváltozik, erősen ittas. Revolverrel kényszeríti a kapuőrt, Loydot, hogy keltse fel Elvist. Loyd felszól telefonon a házba, és közli, hogy Jerry Lee Lewis akar bemenni. Majd feltett kézzel áll, mert Jerry Lee rá szegezi a revolvert és üvölt vele, hogy miért nem engedik be, hiszen maga Elvis kérte, ha Memphisben jár, látogassa meg. Káromkodik, és azt kiabálja, én a Killer vagyok, velem ezt nem lehet csinálni.

Néhány perccel később maga Elvis szól vissza telefonon, és közli, hogy a zárt láncú televízión látja, milyen állapotban van Lewis, így nem fogadja, és kéri Loydot, küldje el a hívatlan vendéget. Lewis őrjöngeni kezd a hír hallatára, hogy nem mehet be. Elvis még annyit közöl ezt követően, hogy Loyd azonnal hívja ki a rendőrséget. Loyd ezt megteszi.

Billy J.Kirkpatrick rendőrtiszt ér elsőnek a helyszínre, aki a közelben járőrözik. Akkor Lewis már az autóban ül. A tiszt elővett fegyverrel óvatosan közelíti meg az autót, és arra kéri Lewist, hogy mindkét kezét tegye a kormányra, hogy látható legyen, nincs nála fegyver. Lewis a revolvert a lábával az ajtóhoz szorítja, és engedelmeskedik. A tiszt ekkor kinyitja a kocsi ajtaját, és a nagy kaliberű, rövid csövű krómozott revolver a földre esik. Kirkpatrick felveszi a revolvert, amelyik csőre van töltve. Ekkor ér oda két járőrkocsi.

A rendőrök kérik Lewist, hogy szálljon ki a kocsijából. Lewis alig tud menni, olyan részeg. Nyomban letartóztatják közterületen történt alkoholfogyasztás, és ittas vezetés miatt. Beviszik a rendőrségre, ahol elkészítik a rabosításhoz szükséges fotókat. Ezeken az látszik, hogy Lewis orrán egy csúnya seb éktelenkedik. Korábban, menet közben, az anyósülés melletti zárt ablakon akarta kidobni az üres whiskys üveget. Az ablak betört, és a szétrepülő üvegdarabok vágják meg csúnyán az orrát. Néhány órával később, miután Lewis kifizeti a váltságdíjat, elengedik.

November 24

Indul az újabb, ezúttal már a 26. országos turnésorozata.

November 24, 20:30 Reno Centennial Coliseum, Reno, Nv
November 25, 20:30 Macarthur Court, Eugene, Or
November 26, 20:30 Memorial Coliseum, Portland, Or
November 27, 20:30 Macarthur Court, Eugene, Or
November 28, 20:30 Cow Palace, San Francisco, Ca
November 29, 20:30 Cow Palace, San Francisco, Ca

Elvis kérésére Ginger Alden elutazik San Franciscoba, hogy Elvis mellett legyen az ottani koncertsorozatán. Sajnálatosan Elvis barátnője, Linda Thompson is ott van, semmibe véve Elvis kérését, hogy menjen el egy kicsit pihenni. Amikor Linda meglátja az érkező Gingert, összepakol és elutazik. Ezúttal véglegesen otthagyja Elvist.

November 30, 20:30 Anaheim Convention Center, Anaheim, Ca

November 29

Az RCA piacra dobja Moody blue/She thinks I still care kislemezt. Katalógusszáma: RCA PB 10857. A Moody blue felvétele 1976. február 2-án Gracelandben, a Jungle Roomban, az RCA mozgó stúdiójában történik. A She thinks I still care felvétele ugyanitt, 1976. február 4-én. A kislemezt limitált kiadásban kék színű vinil lemezen is megjelentetik.

A Moody blue szerzője Mark James. Ugyanő a szerzője a Suspicious minds számnak is. A Moody blue az utolsó listavezető, No.1. dala Elvisznek az életében. A dal ugyanis 1977 februárjában a country lista élére kerül. A Billboard Hot 100-as listán No.31. A dal mára platina.

A She thinks I still care Dickey Lee és Steve Duffy country szerzeménye. Igen népszerű, számos előadó feldolgozza, így Geroge Jones, Connie Francis. Bill Haley spanyol nyelvű változatot készít belőle és azt énekli lemezre.

December 2

Las Vegasban, az International Hilton hotelben megkezdi szokásos év végi koncertsorozatát, amely összességét tekintve immár a 15 szezonja itt. Összesen húsz koncertet ad, egyiket sem mondja le. A koncertek hangulata és színvonala igen változó, ahogy Elvis hangulata, amely egyik napról a másikra képes gyökeresen megváltozni.

December 10-én elhozatja Gingert és családját Las Vegasba, azzal a reménnyel, hogy Ginger hajlandó lesz vele maradni a turné egész idejére. A koncert azonban igen rosszul sikerül. Elvis folyamatosan a hangra panaszkodik, hol a mikrofonjával, hol a hangosítással van baja. Ezzel szemben a feljegyzések szerint a december 11-i vacsora koncerten kicsit összeszedetlen ugyan, de ennek oka van, ugyanis tudja, hogy a nézőtéren ott ül Priscilla a szüleivel, és feltámad a lelkiismeret furdalása. Nem is tudja megállni, hogy a koncert közepén meg ne jegyezze.

Ül itt a nézőtéren valaki, akit őszintén és szívből szeretek. Talán mindannyian ismerik őt. Hogy ki ő? Priscilla. Édesanyja és édesapja is itt van. Édesapja időközben leszerelt a légierőktől. Most látom őt először két év óta. A következő dalt, a My Wayt az ő tiszteletére énekelem el.

Ez egyik legremekebb show-ja ebben a sorozatban. Hangja csodálatos, minden regiszteren játszik vele, emellett bohóckodik, amivel nevetésre készteti a nézőket. Kathy Westmorelend talán soha nem énekelte ilyen csodálatosan a My heavenly fathert. Nielsen is elemében van, ugyancsak csodálatosan adja elő a Danny boyt és a Walk with met. Elvis ezen az estén, és ki tudja, hányadszor bizonyítja be, hogy még mindig ő a legnagyobb.

December 7

Vernon ismét kórházba kerül második szívinfarktusával. Későbbi vizsgálatok során kiderül, hogy csupán az elsőből fakadó komplikációk okozzák a gondot.

December 12

Elvis kérésére öltözőjében meglátogatja Rex Humbard televíziós hittérítő, akivel együtt imádkozik. Elvist mélyen megérinti az ima.

Jézus hamarosan visszatér, nem igaz, Rex? –kérdezi.

Az éjféli show-val ekkor ér véget a Hilton koncertsorozata. A sorozatról a következő kalózlemezeket adják ki:

December 2, nyitó koncert The Las Vegas opening night
December 3, vacsora koncert Christmas lights on a Friday night
December 3, hajnali 1 órás koncert It’ now- or never, Christmas lights on a Friday night
December 4, vacsora koncert „Love letters from Nevada”, „Here come the stars”
December 4, éjféli koncert December night
December 5, vacsora koncert Presley at the Hilton, Loosin’ out in Vegas
December 6, vacsora koncert Once upon a time at the Hilton
December 7, éjféli koncert Run on, As recorded live in Las Vegas
December 8, éjféli koncert Tornado from Vegas, A private audience with the King
December 9, éjféli koncert Trouble in Vegas
December 10, vacsora koncert Vegas remembering, The tenth of never
December 10, éjféli koncert The tenth of never
December 11, vacsora koncert Vegas variety Vol.9.
December 11, éjféli show Vegas variety Vol.2., Black diamond

December 27

Nem sokat tud pihenni, mert indul 27. országos stadion koncertsorozata.

December 27, 20:30 Wichita St. University, Wichita, Ks
December 28, 20:30 Memorial Auditorium, Dallas, Tx
December 29, 21:30 Civic Center, Birmingham, Al
December 30, 20:30 Omni, Atlanta, Ga

és a szilveszteri/újévi koncert

December 31, 21:30 Civic Center Arena, Pittsburgh, Pa

Szilveszteri koncert a Pensilvania állambeli Pittsburgh-ben, a Civic Center Arenaban, 106 409 fizetett néző előtt.

Mike Kalina, a Post Gazette kritikusa így ír az estéről:

Elvis 35 perccel éjfél előtt lép színpadra. Fülsiketítő ováció fogadja, villódzik ezer fényképezőgép vakuja, hatalmas felirat olvasható a nézőtéren: „Szeretünk Elvis!”. Így még soha nem fogadtak előadót, talán Johnny Cash Folsom börtönben adott koncertjét kivéve. Elvis vasmarokkal, szorosan fogja a nézők figyelmét kilencven percen át. Elvis sokkal közvetlenebb, mint utolsó 1973-as ittjártakor. Még arra is futja, hogy átadja egyik rajongónak a mikrofont, aki boldog újévet, és boldog 42. születésnapot kíván neki. Ennek örömére 42 sálat oszt ki, és akár hiszik, akár nem, elfogad kívánságokat. Ezek között van néhány meglepő, de többségében a jól ismert rock and roll számokat kérik, a Hound dogot, meg a Jailhouse rockot. Úgy tűnt, szívesebben ad elő dalokat az újabbak közül. Néhány dalban magát kíséri gitáron (nem túl jól), és néhány dal erejéig odaül a zongorához, és ugyancsak magát kíséri. Ezek közül az Unchained melody a legkiemelkedőbb. Elvis már nem a régi, pocakot eresztett, szemei felduzzadtak, arca sápadt, és ha a régi mozdulatokat akarja megismételni, az önparódiába torkollik. Éjfélkor engedi a nézőket elénekelni az Auld Lang Syne karácsonyi dalt. Mindent egybevéve, jó kis show volt.

Ezen a koncerten történik egy különleges jelenet, ami ezek szerint a kritikusnak nem tűnik fel. Elvis leül a zongorához és kijelenti, hogy a Rags to richest fogják előadni, amit Elvis öt évvel korábban még 1971-ben vett lemezre és azóta sehol nem énekelt. Természetesen a zenekar tagjai értetlenül néznek egymásra, még úgy is, hogy Elvis akkord instrukciókat ad a zongora mellől. Nem vár sokáig, belekezd a dalba, amit olyan erővel ad elő, hogy a közönség felállva tapsolja meg. Ez az egyetlen koncert, amikor élőben előadja a dalt. Szerencsére a koncertről kiadott kalózfelvételeken hallható.

Az országos turné sorozatról a következő kalózlemezek jelennek meg:

December 28, esti koncert A hot winter night in Dallas, At full force, Showtime
December 29, esti koncert Burning in Birmingham, High voltage – Birmingham revisited ’76, Showtime, First time in Birmingham
December 30, esti koncert Atlanta loves Elvis
December 31, szilveszteri/újévi koncert New year’s eve, Pittburgh ’76,„Auld lang Syne, Rockin’ with Elvis new year’s eve

Eddig számtalan kritikát idéztünk, engedje meg a kedves olvasó, hogy most e sorok írója is hozzátegye a magáét. Példátlan, hogy egy énekest ilyen hihetetlen erő,- és próbatételnek tegyenek ki, mint ebben az évben Elvist kitették. Ennyi koncertet adni idegőrlő, fizikailag megterhelő, főleg egy olyan előadónak, aki már 41. életévében van. Ez a végtelen koncertsorozat nemcsak magánéletét teszi tönkre Elvisnek, de nagymértékben veszélyezteti a hangát is. Nincs olyan énekes, aki hanggal ennyi egymást követő, pihenés nélküli előadást bírni tudna.

Kész csoda, hogy Elvis a koncertek nagy többségében bírta hanggal. Voltak azonban olyan koncertjei, ahol érzelem dús, szépen zengő baritonját valamiféle fáradt, száraz hang váltotta fel, ahol a hangjának nem volt semmi ereje, hiába próbálkozott, egyáltalán nem jöttek elő a magas hangok, és bizonyos helyen a fáradtság miatt a hangja csúszkált, pont úgy, mint egy mutáló kamasz fiúnak. Charlie Hodge és Nielsen természetesen nyomban a segítségére sietnek, a kalózlemezeken hallani, hogy a dal bizonyos sorait ők éneklik és nem Elvis, akinek alig szól a hangja a magas és a mély regiszterekben.

Van ahol a Hurt indítása merő kudarc, mert nem jön ki az erős kezdés a torkán. A dalok végén is inkább a háttér énekeseket halljuk, semmint Elvist, aki meg sem kísérli kitartani a magas hangot. Éppen régi Rock&Roll sikerszámai mennek neki a legnehezebben ezeken a napokon, ugyanis, ezek a dalokat még akkor vette lemezre, amikor magasabb fekvésű volt a hangja.

A mélyebb bariton hangfekvésben, amelyek sokkal inkább a romantikus balladáknak kedveznek, ezeket a régi Rock&Roll számokat szinte lehetetlen elénekelni, külön erőfeszítésébe kerül Elvisnek is, hogy ismét a magasabb regiszterekben szólaltassa meg a hangját. Ugyanakkor testfelépítése miatt, érthetően lelassul, ami ugyancsak nehezíti a gyors dalok előadását. Az, hogy meghízik, jót tesz a hangjának, ugyanis, szaknyelven szólva van, ami a hangot „megtámassza”. Ennek köszönhető a szinte operai hang, ami ekkor már jellemző rá. Az ilyen hangra különösen vigyázni kell, sokat pihentetni, és Parker ezredes ezt a hangot veszélyeztette a pénz iránti féktelen vágyával.

Egyes koncertek után maguk Elvis zenészei gondolják úgy, hogy másnapra már nem fogja bírni hanggal. Hogy hogyan tud másnap ismét csodálatosan énekelni, rejtély. Sokak felelőssége felmerül ebben az ügyben. Mindenekelőtt Parker ezredest terheli a felelősség, aki ekkor már csak a pénzcsináló automatát látja Elvisben és egyáltalán nem törődik Elvis egészségével, és az életét jelentő hangjával.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy nem volt kéznél egy foniáter szakorvos, aki figyelmeztethette volna az ezredest és magát Elvist a fennálló veszélyre? Orvosainak nem jutott eszébe, hogy Elvis egészsége érdekében felemeljék a szavukat? Mindenki csak a pénzt leste, Elvisre senki nem gondolt. Sajnos, ennek néhány hónap múlva meg is lesz az eredménye.

(Folyt.köv.)