Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 3. Az amerikai kultúra mindent felülmúló hatása az ötvenes évek Angliájában, az angol ifjúsági kultúra megszületése

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

3. Az amerikai kultúra mindent felülmúló hatása az ötvenes évek Angliájában, az angol ifjúsági kultúra megszületése

A műsorszolgáltatás 1954-es liberalizálása után 1955-ben szabaddá vált az út a kereskedelmi televíziózás bevezetése előtt. Ez, valamint az olcsó színes magazinok, mint például a Life, a Colliers és a National Geographic egyre szélesebb körű elérhetősége a luxuscikkek reklámjainak elszaporodását hozta magával, amelyek nagy része természetesen az USA-ból származott.

A brit értelmiségiek tiltakozása ellenére – lásd például Richard Hoggart: The Uses of Literacy (1957) és Raymond Williams: Culture and Society (1958) című művét -, akik az amerikai kultúrát a kulturális degeneráció tünetének tekintették, a hollywoodi filmek, a kereskedelmi televízió, a fényes magazinok és a fogyasztási cikkek azonnali sikert arattak a brit fogyasztók körében. Az amerikai filmek olyan színes életstílust mutattak be, amelyről a britek addig csak álmodoztak, és fokozták a vágyat, hogy végleg kiszabaduljanak a háború utáni szürke megszorításokból.

A korszak egyik leggyakrabban idézett filmje Angliában, a „Rebel Without a Cause/Ok nélkül lázadó” (1955) volt, James Deannel a főszerepben. A brit berendezkedés számára a tömegfogyasztást ösztönző amerikai kapitalista rendszer veszélyt jelentett, ugyanis alapjában tette semmivé a hagyományosan a stabilitásra és állandóságra épülő régi, több száz éves kulturális rendjét. Az az alacsonyabb osztályokba tartozó brit fiatalok számára viszont gazdag és kívánatos jövőt kínált.

A társadalom deregulációja és a pénz egyeduralkodóvá válása egybeesett a jólét folyamatos növekedésével. A Marshall-segélyre alapozott újjáépítési programoknak köszönhetően, amelyek közül sok Amerikából származott, világméretű gazdasági fellendülés következett be. A fogyasztási cikkek termelésének és elérhetőségének tömeges növekedése ösztönözte a tömeges fogyasztást. Az emberek elvárták, hogy az olyan javak, mint a televízió, a hűtőszekrény, a zenei rendszerek és az autók alapkövetelményként jelenjenek meg.

Elkezdődött az új „életstílus” korszaka, a tizenévesek elismert társadalmi csoporttá váltak, és ahogy ők is egyre tehetősebbek lettek, olyan árucikkeket követeltek, amelyek megkülönböztetik őket a felnőttek világától, és kifejezik csoportidentitásukat. A gyártók örömmel tettek eleget ennek az igénynek, és a divat és a popzene iránti növekvő érdeklődést gyakran tükröző mulandó, rövid életű, a divathoz szorosan kapcsolódó termékeket kezdtek el fejleszteni és értékesíteni.

Ahogy az ifjúsági kultúra egyre dominánsabbá vált, ezek az attitűdök gyorsan elterjedtek más társadalmi csoportok körében is, és sokak számára a fogyasztási döntések kezdték megalapozni személyes identitásukat. 1960-as évekre a fogyasztás már kevésbé kapcsolódott a használati igényekhez, és inkább a státuszhoz és a kényelemhez kapcsolódott.

A jólét, a társadalmi mobilitás és a tömegmédia megjelenése, valamint az egyéni szabadságot a középpontba helyező kormány átalakította a brit társadalmat. Általános volt az optimizmus, de a bizonytalanság érzése is. A fiatalok egyre újabb és újabb szabadságjogokat szereztek, de ennek következtében a társadalom széttöredezetté és kevésbé kiszámíthatóvá vált.

Ilyen körülmények között jött létre és vált országosan, sőt később világszinten népszerűvé az angol könnyűzene, amit természetesen szintén az Egyesült Államokból importáltak. Az angol könnyűzenének ugyanis semmilyen gyökere nem volt a szigetországban.

A szakirodalom egybehangzóan állítja, hogy az angol könnyűzene megszületése a New Orleans-i dixilandet játszó, de chicagói Original Dixieland Jazz Band 1919-es brit turnéjával kezdődött. Ezt a stílust az angolok nem tartották jazznek, ezért a brit könnyűzene kedvelői az 1920-as években általában a „hot” vagy „straight” tánczene kifejezéseket részesítették előnyben a „jazz” kifejezéssel szemben. A jazz megjelenése a prűd és arisztokratikus Nagy-Britanniában nyomban üldözésnek lett kitéve, elterjedését az egyház és a világi hatalom képviselői hajlamosak voltak erkölcsileg romboló hatásúnak tekinteni. A társadalmilag „jól nevelt” átlag angol azért tiltakozott ellene, mert „lázítónak” vagy csak egyszerűen idegesítőnek tartotta. Az egyik legkorábbi népszerű jazz-tánczenekar Fred Elizalde zenekara volt, amelyik 1926 és 1929 között a BBC műsorán folyamatosan szerepelt.

Az 1930-as évek elejére a brit zenei újságírás, különösen az akkor már működő Melody Maker révén, elismerte a vezető amerikai jazz szólisták jelentőségét, és kezdte felismerni néhány helyi zenész improvizatív tehetségét. Az 1930-as években a legtöbb brit jazz-zenész különböző tánczenekarokban kereste a kenyerét. A jazz egyre fontosabbá vált, és önálló műfajként egyre inkább elkülönült és lassan megtalálta a helyét az angol társadalomban is.

A műfaj egyre népszerűbbé válásával eljutottak odáig, hogy meghívják turnéra az amerikai jazz legkiemelkedőbb képviselőit, így Louis Armstrong 1932-ben Londonban és Glasgowban lépett fel, majd őt a rá következő években a Duke Ellington Orchestra és Coleman Hawkins követte. A helyi jazzkultúra azonban jószerivel csak Londonra korlátozódott, ahol a jazzt munkaidő után játszották néhány étteremben, ahol a zenészek arra bátorították a járókelőket, hogy jöjjenek be egy italra és élvezzék a zenét.

1932. augusztus 29-én Louis Armstrong koncertet adott egy (mára sajnos rég elveszett) londoni „The Holborn Empire” nevű központi helyszínen.

Az angol Nathaniel Charles Gonella zenekarvezető trombitás énekes valamint Spike Hughes hangszerelő és zeneszerző együttese az negyvenes évek elején ismertté vált szerte Nagy-Britanniában; Hughes-t még New Yorkba is meghívták, hogy hangszereljen, komponáljon és vezesse Benny Carter akkori zenekarát, miközben maga Carter 1936-ban Londonban dolgozott a BBC-nek.

Nathaniel Charles Gonella

Ken „Snakehips” Johnson, a nyugat-indiai szvingzenekar vezetője és Leslie Thompson jamaicai trombitás egyaránt hatással volt a jazzre Nagy-Britanniában, és a Ken Johnson által vezetett zenekar – „The Emperors of Jazz” – volt az első jelentős angol fekete nagyzenekar. Johnson később megalakította az ország egyik legjobb szvingzenekarát, a „The West Indian Orchestra„-t, amely a divatos londoni Café de Paris állandó zenekara lett.

Ken Snakehips Johnson

Érdekes lehet megemlíteni, hogy a háború első napjaiban az együttes éppen ezen a szórakozóhelyen szolgáltatta a zenét, amikor a Blitz során a német repülőgépek bombákat szórtak Londonra és egy német bomba megölte Johnsont és a teljes zenekart.

A háború alatt sok zenészt besoroztak a fegyveres erőkhöz, így lehetőség nyílt arra, hogy a tánczenekarokban a férfiak helyét női hangszeresek foglalják el. Ivy Benson szaxofonos zenekara volt a legjelentősebb kizárólag nőkből álló zenekar, és néhány játékosa tartós karriert futott be a jazzben.

(Folyt.köv)