Tutti Frutti

Tutti Frutti

A „Tutti Frutti” (olaszul „minden gyümölcs”) Little Richard és Dorothy LaBostrie 1955-ös szerzeménye, amely Richard első nagy slágere lett. Energikus refrénjével – amelyet gyakran „A-wop-bop-a-loo-mop-a-lop-bam-bumm!” formában írnak át (egy Little Richard által elképzelt dobmintázat verbális átirata) –  valamint kemény hangzásával és vad szövegével nemcsak számos későbbi Little Richard-dalnak, hanem magának a Rock&Rollnak a modelljévé vált. A „Tutti Frutti” bevezette a rockzene számos legjellemzőbb zenei jellemzőjét, beleértve a nagy hangerőt, az erőteljes énekstílust, valamint a jellegzetes ütemet és ritmust.

2007-ben egy neves lemezlovasokból álló eklektikus testület a „Tutti Frutti”-t a Mojo „The Top 100 Records That Changed The World” című listáján az első helyre sorolta, és a felvételt

a Rock&Roll születésének hangjaként üdvözölte.

2009-ben az amerikai Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Felvételi Nyilvántartása (U.S. Library of Congress National Recording Registry) felvette a felvételt a nyilvántartásába, azt állítva, hogy

az ellenállhatatlan ütem fölötti egyedi éneklés új korszakot hirdetett a zenében.

2012 áprilisában a Rolling Stone magazin a refrént

a valaha rögzített legihletettebb rockszövegnek nyilvánította.

1998-ban beiktatták a Grammy Hall of Fame-be.

Bob Dylan a dalról írva úgy vélekedett:

Little Richard nyelveken beszélt az éteren keresztül, jóval azelőtt, hogy bárki tudta volna, mi történik. Kivette a nyelveken szólást egyenesen az izzadt vászonsátorból, és a mainstream rádióba tette, sőt úgy üvöltött, mint egy szent prédikátor – aki ő volt.

Bár „Little Richard” Penniman 1951 óta készített felvételeket az RCA és a Peacock Records számára, lemezei viszonylag igénytelenek voltak, és nem hozták azt a kereskedelmi sikert, amit a producerei reméltek. 1955 februárjában elküldött egy demókazettát a Specialty Recordsnak, amelyet a Specialty tulajdonosa, Art Rupe meghallgatott. Rupe ígéretesnek hallotta a kazettát, és 1955 szeptemberében Cosimo Matassa New Orleans-i J & M stúdiójában felvételt szervezett Little Richardnak, Robert „Bumps” Blackwell producerrel és Fats Domino kísérőzenekarával. A zenekarban Lee Allen és Alvin „Red” Tyler szaxofonozott, Huey Smith zongorázott, Frank Fields basszusgitározott, Justin Adams gitározott és Earl Palmer dobolt.

Ahogy a munkálatok elhúzódtak, Little Richardot frusztrálta, hogy anarchikus előadásmódját nem sikerült teljesen rögzíteni a felvételen. Egy ebédszünetben elkezdett zongorázni és énekelni egy piás nótát, amit ő írt és komponált, és amit már néhány éve élőben is előadott. Egyes beszámolók szerint először akkor írta és adta elő a dalt, amikor egy buszpályaudvaron dolgozott gondnokként. A dal, amit énekelt, egy olyan zenemű volt, amit a „Délvidék klubjaiban csiszolt.” Little Richard a következőket énekelte:

A-wop-bop-a-loo-mop a-good-Goddam!
Tutti Frutti, good booty

A lendületes előadás után Blackwell tudta, hogy a dal sláger lesz, de felismerte, hogy a szövegeket, a

minstrel módszereikkel és szexuális humorukkal,

át kell dolgozni a szöveg tisztasága érdekében.

Blackwell felvette a kapcsolatot Dorothy LaBostrie helyi dalszerzővel, hogy dolgozza át a szöveget, Little Richard pedig továbbra is a rá jellemző stílusban játszott. Blackwell szerint LaBostrie „nem értett a dallamhoz”, de határozottan „termékeny író” volt.

Az eredeti dalszöveg, amelyben a „Tutti Frutti” versszakok az anális szex leírását tartalmazta, a következő volt:

Tutti Frutti, good booty/Tutti Frutti, jó zsákmány
If it don’t fit, don’t force it/Ha nem passzol, ne erőltesd
You can grease it, make it easy/Megtudod zsírozni, könnyedén

Ezeket a következőkkel helyettesítették:

Tutti Frutti, aw rooty
Tutti Frutti, aw rooty.

Az „Aw rooty” egy szlengkifejezés volt, ami azt jelentette: „Rendben”. Charles Connor, Little Richard dobosa szerint az eredeti szöveg így hangzott:

Tutti Frutti, good booty/Tutti Frutti, jó zsákmány
If it’s tight, it’s all right/Ha szűk, akkor rendben van
And if it’s greasy, it makes it easy/És ha zsíros, akkor könnyűvé teszi.

Penniman és LaBostrie mellett egy harmadik név – Lubin – is szerepel társszerzőként. Egyes források ezt a Specialty kiadó tulajdonosa, Art Rupe által használt álnévnek tekintették, hogy jogdíjat követeljen kiadója egyes dalai után, mások azonban Joe Lubin dalszerzőre hivatkoznak.

Annak lehetséges bizonyítékaként, hogy a „szexuális dal” elmélet később született, LaBostrie dalszerzőt idézték, aki azt mondta:

Little Richard nem írt semmit a »Tutti Frutti«-ból. Elmondom pontosan, hogyan jött az ötlet a megírásához. A Galvez utcában laktam, és a barátnőmmel szerettünk a sarki drogériában fagylaltot venni. Egy nap bementünk, és megláttuk ezt az új ízt, a Tutti Fruttit. Rögtön arra gondoltam, hogy „Haver, ez egy remek ötlet egy dalhoz”. Szóval a fejemben tartottam, amíg aznap a stúdióba nem mentem. A »Tutti Frutti« hátoldalát, az »I’m Just A Lonely Guy«-t és egy spirituális dalt, a »Blessed Mother«-t is ugyanazon a napon írtam.

Phil Walden, a Capricorn Records társalapítója azonban azt mondta, hogy tinédzserként látta Little Richardot előadni a „Tutti Frutti” egy „színvonaltalan” változatát, mielőtt a dalt felvették volna. LaBostrie még az 1980-as években is három-hat havonta, átlagosan 5000 dolláros jogdíjcsekkeket kapott a dalból.

Blackwell szerint az idő rövidsége megakadályozta a „Tutti Frutti„egy újabb feldolgozását, ezért Little Richard három felvételen, körülbelül 15 perc alatt rögzítette az átdolgozott dalt az eredeti zongoraszólammal. A dalt 1955. szeptember 14-én vették fel. 1955. december végén a Specialty 561-es lemezen jelent meg, és 1955. december végén került a Billboard Rhythm and Blues listájára, majd 1956 február elején a második helyre emelkedett. A Billboard poplistáján is a 13. helyig jutott. 1957-ben az Egyesült Királyságban csak a top 30-ba került be, a „Long Tall Sally” B-oldalaként. A dal a tizenkét ütemű blues akkordmenetével megalapozta Little Richard karrierjét. Nagyon agresszív dalnak tartották, amely több afroamerikai népzenei vonást tartalmazott, mint bármely más korábbi, ebben a stílusban készült felvétel.

Little Richard szerződését a Peacockkal a Specialty Records tulajdonosa, Art Rupe vásárolta meg, aki egyben a Little Richard dalait megvásárló kiadó tulajdonosa is volt. A Specialty megállapodása Richarddal jellemző volt a legtöbb lemezkiadó cégnek a művészeikkel való kapcsolatára.

A boogie, a gospel és a blues elemeit ötvöző dal a rockzene számos legjellemzőbb zenei vonását vezette be, köztük a nagy hangerőt, az erőt hangsúlyozó énekstílust, valamint a jellegzetes ütemet és ritmust. Az ütem a boogie-woogie-ban gyökerezik, de Richard eltért a shuffle ritmustól, és egy új, jellegzetes rock-ütemet vezetett be. Az új rock ritmust kétkezes megközelítéssel erősítette, a jobb kezével játszott mintákat, a ritmus jellemzően a zongora magas regiszterében pattant ki. A dal új ritmusa lett az alapja a standard rock ütemnek, amelyet később Chuck Berry szilárdított meg.

Az „I’m Just a Lonely Guy”, a LaBostrie-Penniman nevéhez fűződő B-oldalas ballada ritkán jelent meg albumokon vagy válogatásokon eredeti, szinkronizálatlan keverésében, ahogyan az a kislemezen hallható. Egy remix, amely női háttérvokálokat tartalmaz, Little Richard harmadik albumán, a The Fabulous Little Richardon jelent meg.

A felvételen közreműködtek:

Little Richard – ének, zongora
Lee Allen – tenorszaxofon
Alvin „Red” Tyler – baritonszaxofon
Frank Fields – nagybőgő
Earl Palmer – dobok

valamint

Justin Adams – gitár

A dalt számos zenész feldolgozta. Miután Pat Boone sikert aratott az „Ain’t That a Shame”-el, következő kislemeze a „Tutti Frutti” volt, jelentősen lehalkítva a már átdolgozott Blackwell-verziót. Pat Boone verziója a 12. helyig jutott az országos poplistán, Little Richard verziója pedig lemaradva csak a 21. helyig jutott 1956 februárjában. Pat Boone maga vallotta be, hogy nem akart feldolgozást készíteni a „Tutti Frutti”-ból, mert „nem volt értelme” számára; a producerek azonban rábeszélték egy másik verzió elkészítésére azzal, hogy a lemez figyelmet és pénzt fog generálni.

Bob Dylan így nyilatkozott Boone feldolgozásáról:

Az összes ember közül, aki a »Tutti Frutti«-t énekelte, Pat Boone volt valószínűleg az egyetlen, aki tudta, miről énekel.

Little Richard elismerte, hogy bár Pat Boone „elvitte [az ő] zenéjét”, Boone népszerűbbé tette azt a fehér zeneiparban betöltött magas státusza miatt. Mindazonáltal a Washington Post egyik munkatársa, Richard Harrington egy cikkében idézte Little Richardot:

Nem akarták, hogy a fehérek útjában legyek. … Úgy éreztem, hogy a rhythm and blues sarokba szorítottak, hogy ne kerüljek a rockerek útjába, mert ott van a pénz. Amikor kijött a „Tutti Frutti”. … Szükségük volt egy rocksztárra, hogy kizárjanak a fehér otthonokból, mert a fehér gyerekek számára hős voltam. A fehér gyerekeknek Pat Boone volt a komódon, én meg a fiókban, mert az én verzióm jobban tetszett nekik, de a családok nem akartak engem, mert az a kép, amit én sugároztam, nem tetszett nekik.

Forrás: Wikipédia