Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 12. Billy Fury, a tinik nagy bálványa

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 12. Billy Fury, a tinik nagy bálványa

A korszak kiemelkedő sztárja, bár lelki alkata még kevésbé alkalmas a rock and roll-ra mint Cliff Richardé. Sokat betegeskedik és talán ezért, folyamatosan látszik rajta valamiféle szomorúság, melankólia.

Ronald Wycherley néven 1940. április 17-én születik a liverpooli Smithdown Roadon lévő Smithdown kórházban. Zongoraleckéket vesz már gyerekkorában, és már tinédzser kora előtt kitűnően játszik ezen a hangszeren, azonban a kor hatása alatt a gitárhoz fordul, nincs 14 éves amikor megvásárolta első gitárját. Új gitárjával a kezében, 1955-ben saját együttesének frontembere lesz, ezzel párhuzamosan otthagyja az iskolát és teljes munkaidőben egy vontatóhajón, majd később dokkmunkásként dolgozik. Benevez és meg is nyer egy helyi tehetségkutató versenyt, 1958-ra pedig már saját dalokat kezd komponálni.

Billy Fury

A birkenheadi Essoldo Theatre-ben felkeresi Larry Parnes popmenedzsert és impresszáriót, abban a reményben, hogy Parnes elfogadja néhány szerzeményét, amit felajánlhat menedzseltjének, Marty Wilde-nak. Mivel a dalok nincsenek lekottázva, azokat kénytelen ott helyben a színház öltözőjében előadni. Parnes-nak igen jó szeme van, és nyomban meglátja benne a következő sztárt, és ott rögtön helyben színpadra löki a fiatal fiút, akinek még megijedni sincs ideje. Azonnal akkora sikert arat, hogy Parnes nyomban leszerződteti az éppen futó a turnéjára. Egyedül a kimondhatatlan névvel van baj, ezért ő maga adja neki a „Billy Fury”- nevet.

Korai szexuális és provokatív színpadi fellépései elmarasztaló kritikát kapnak, és kénytelen „erkölcstelennek” ítélt mozdulatait, amit ő is Elvistől les el, visszafogni. 1959 októberében az New Musical Experess a legbefolyásosabb brit zenei magazin végtelenül elmarasztalóan támadja, a kritikus szerint Fury színpadi „szexuális bohóckodásai” elriasztók a társadalom számára, amitől az angol fiatalokat meg kell védeni. Meg kell mondanom őszintén, hogy mai szemmel el sem lehet képzelni, hogy milyen erkölcstelenséget látott az akkori prűd, és végtelenül konzervatív angol középosztály ezekben a mozdulatokban.

Első slágere 1959-ben jelenik meg a Decca kiadó gondozásában, a szám címe „Maybe Tomorrow„.

Szerepel a „Strictly for Sparrows” című televíziós darabban, de az igazi áttörést Jack Good „Oh Boy!” című televíziós show műsor a hozza el számára.

1960 márciusában a „Colette” című saját szerzeményével, ami az angol kislemez listán a No.8. helyre fut fel. A „That’s Love” című számmal, és első albumával, a „The Sound of Fury”-val (1960) végleg berobban a köztudatba.

A The Sound of Fury c. album dalai:

Első nagylemezén a fiatal és végtelenül tehetséges Joe Brown gitározik, a Four Jays háttér vokálozik, akik nagyban hozzájárulnak az album sikeréhez. Georgie Fame and the Blue Flames nevű együttesének énekese.

Érdemes itt egy apró kitérőt tenni. Larry Parnes, aki megszállottan keresi az új tehetségeket, meghallgatásokat tart Liverpoolban. A meghallgatásra jelentkezők között ott van a Beatles is, akik ekkor még Silver Beetlesnek nevezik magukat. Parnes felfigyel rájuk és szerződést is köt velük. Heti 20 fontot ajánl nekik fellépésenként, azzal a feltétellel, hogy elbocsátják basszus gitárosukat, Stuart Sutcliffe-et. John Lennon és Paul McCarney határozottan visszautasítja ezt az ajánlatot és a zenekar emelt fővel távozik, de csak azután, hogy Lennon megszerzi Billy Fury autogramját.

Larry Parnes és Billy Fury

Fury kevésbé alkalmas a Rock&Rollra, ezért inkább a mainstream balladákra koncentrál, mint például a „Halfway to Paradise” és a „Jealousy„. Mindkét kislemeze, amelyek 1961-ben kerülnek a piacra, a No.3., illetve a No. 2. helyig jutnak fel az angol kislemez listán. Fury az NME-nek adott interjújában elmondja, hogy

„azt akartam, hogy az emberek egyszerűen énekesként gondoljanak rám – és nem, rockénekesként. Felnőttem, kinőttem a Rock&Roll-t, szeretném kiszélesíteni a látókörömet. Továbbra is rockdalokat fogok énekelni, de ugyanakkor a színpadi fellépéseim a jövőben nem lesznek olyan vadak.”

A Decca döntése, hogy Fury-t tinibálványnak formálja át, miután utolsó saját szerzeménye, a „My Christmas Prayer” nem kerül fel a listákra. A slágerlisták szempontjából az 1961 és 1963 közötti évek Fury legjobbjai. 1962-ben szerepel első filmjében, a „Play It Coolban”.

A film az Elvis-filmek mintájára készül, és Fury is egy Elvis féle karaktert formál meg benne. A film igen látványos és szórakoztató, Helen Shapiro, Danny Williams, Shane Fenton és Bobby Vee szerepel benne, aki a Vernons Girlsszel lép fel. A film sláger kislemeze a „Once Upon a Dream.”

A „We Want Billy!” (1963) az egyik első élő album a brit rocktörténelemben. A lemez több R&B dal, és romantikus ballada, mint például az „Unchain My Heart” feldolgozásait tartalmazta.

A We Want Billy! c. album dalai:

1965-ben szerepel az „I’ve Gotta Horse” című filmben, a filmet kísérő albumot sztereóban adják ki. Fury 1966-ban elhagyja a Decca lemezkiadót és ötéves lemezszerződést köt a Parlophone-nal.

A Parlophone-nál több sláger kislemeze is megjelenik, mint például az „It’s Only Make Believe” feldolgozása és az „I Will” ( ezt a dalt Dick Glasser írta, nem összetévesztendő a Paul McCartney-dallal), mindkettő 1964-ben, valamint az „In Thoughts of You” (1965) Fury 1967-től a betegsége miatt hosszabb ideig kihagyja a koncerteket. 1972-ben és 1976-ban szívműtéten esik át, majd végleg felhagy a turnézással.

1983. január 28-án a kora reggeli órákban egy lemezfelvételről hazatérve, londoni otthonában szívroham következtében összeesik. Másnap reggel menedzsere, Tony Read eszméletlenül talál rá. Azonnal a paddingtoni St Mary’s kórházba szállítják, ahol 42 éves korában meghal. A reumás láz, amit először gyermekkorában kap el, károsította meg annyira a szívét, hogy végül ez járul hozzá a halálához. Egy héttel a halála után gyászszertartást tartanak a londoni St John’s Wood templomban, a gyászolók között ott van első menedzsere, Larry Parnes, és az énekes barátok, Marty Wilde, Jess Conrad, Eden Kane, Tony Read, Hal Carter és Mick Green, a családtagok, és a rajongók.

(Folyt. köv.)