Fél évszázada ment el a legmosolygósabb trombitás

Fél évszázada ment el a legmosolygósabb trombitás

Forrás: Vasárnap.hu

Ötven éve, 1971. július 6-án halt meg az amerikai dzsessz széles körben legismertebb alakja, Louis Armstrong, avagy Satchmo, az aranyszájú trombitás. Őt tartják a múlt század első számú dzsesszzenészének, énekesének, akinek hatása felmérhetetlen a műfajra. Egyik nagy pályatársa, Dizzy Gillespie például azt mondta, hogy „ha ő nem lett volna, közülünk sem lett volna senki”. 

New Orleansban született 1901. augusztus 4-én, bár ő maga előszeretettel terjesztette, hogy július 4-én, az amerikai függetlenség napján látta meg a napvilágot. Nagyapja még rabszolga volt, apja pedig korán otthagyta családját. Gyermekkora mérhetetlen szegénységben telt, tinédzser anyja gyakran prostitúcióra kényszerült, hogy enni adhasson gyerekeinek, így jobbára nagyanyja és a szomszédban lakó litván zsidó bevándorlók nevelték. Ők adtak neki pénzt arra is, hogy öt dollárért megvehesse első hangszerét, egy kornettet. Tízévesen ott kellett hagynia az iskolát, alkalmi munkákból próbálta segíteni családját. 1912 szilveszterén apja fegyverével durrogtatott az utcán, ezért letartóztatták és javítóintézetbe küldték. Itt kezdett komolyabban a kornetten játszani, és hamarosan az iskolai zenekar vezetője lett. Szabadulása után volt újságárus és szénkihordó, „piszkos munkái” közé sorolta, hogy tingli-tangli zenét játszott a vörös lámpás negyedben.

A tehetséges fiút a helyi nevezetességnek számító Joe King Oliver vette pártfogásába, így felhagyhatott a kétkezi munkával. Satchmo (beceneve a táskaszáj angol kifejezésből származik, mert játék közben hatalmasra fújta fel pofazacskóit) 1922-ben követte Olivert Chicagóba. Az ő együttesének tagjaként készítette első lemezfelvételét 1923-ban, sőt az együttes zongoristáját, Lillian Hardint vette feleségül. Akkor már elvált ember volt, összesen négyszer nősült, de gyermeke nem született.

Felesége nógatására 1924-ben Fletcher Henderson együttesébe igazolt át, majd hamarosan önállósította magát, a kornettről áttért a trombitára, s huszonöt évesen már a hangszer királyaként emlegették. Számos együttesben fordult meg, mindenki által kedvelt zenésztárs volt, szólói, improvizációi lenyűgözték a közönséget. Scat stílusú éneklése (improvizatív, szaggatott, a szótagokat-szavakat értelem nélkül összefűző, a hangszereket utánzó éneklési stílus) szintén forradalminak számított: azt mondták róla, hogy hangszerét úgy használta, mint az énekes a hangját, a hangját pedig, mint egy hangszert. Övé az a kétes dicsőség is, hogy az egyik első hírességként tartóztatták le kábítószer birtoklása miatt. Satchmo nem csinált titkot abból, hogy az akkor még nem túl ismert marihuánával lazít, és 1930-ban egy füves cigivel kezében vették őrizetbe egy kaliforniai klub előtt, de kilenc nap fogdával megúszta. Egy másik elsőség is fűződik nevéhez, ő az első afroamerikai előadó, aki hollywoodi sikerfilmben szerepelt és az első, akinek önálló rádióműsora volt.

A harmincas években lett igazán nagy csillag, saját együttesei mellett több bigband szólistájaként is turnézott, filmezett, több lemeze került fel a listákra. Jól menő énekeseket, énekesnőket kísért, köztük volt Bessie Smith, a blues császárnője is, Ella Fitzgeralddal több lemezt is készített, kettősük felejthetetlen maradt. A swing korszak alkonyán, a negyvenes években feloszlatta zenekarát és egy kis együttessel járta a világot. A hidegháború éveiben Amerika jószolgálati nagykövetének számított (turnéit a külügyminisztérium is támogatta), s több barátot szerzett hazájának, mint a hivatásos diplomaták. Népszerűségére jellemző, hogy amikor 1960-ban a polgárháború dúlta kongói Katangában lépett fel, a szemben álló felek aznapra tűzszünetet kötöttek, hogy mindenki láthassa az „aranytrombitást”.

Satchmót sokan bírálták, amiért talán túlságosan is sokoldalúnak bizonyult, a dzsessz mellett populáris dallamokat is felvett repertoárjába, sőt időnként ezek váltak uralkodóvá. Emlékezetes volt belépője a Hello, Dolly! című filmben, a dal 1964-ben még a népszerűsége csúcsán lévő Beatlest is maga mögé utasította a listán, s az akkor 63 éves Armstrong minden idők legidősebb listavezető előadója lett.

Nevéhez a legtöbben a What A Wonderful World című dalt kapcsolják, amely 1967-es megjelenésekor Angliában listavezető lett, de Amerikában nem keltett különösebb visszhangot (állítólag a kiadó ABC Records vezetője nem kedvelte és megtiltotta népszerűsítését). A dal csak két évtizeddel később indult világhódító útjára, amikor felcsendült az 1987-es Jó reggelt, Vietnam című filmben.

Satchmo Magyarországon is járt, 1965-ben telt házas koncertet adott a Népstadionban.

Fekete zenésztársai közül többen szemére vetették, hogy nem emeli fel hangját a szegregáció ellen, sőt olyanok is akadtak, akik „Tamás bátyának” bélyegezték. 1957-ben mégis nekiment Eisenhower elnöknek, akit gyávának nevezett, amiért tétlenkedik az Arkansas állambeli Little Rockban kialakult helyzet miatt. A város vezetése a nemzeti gárda kivezénylésével akadályozta meg, hogy fekete diákok beléphessenek az addig fehéreknek fenntartott iskolákba. Armstrong nyilatkozata óriási visszhangot keltett, még bojkottot is hirdettek ellene. (Az elnök a közvélemény nyomására aztán a hadsereggel rendszabályozta meg a helyi hatóságokat.)

Az „aranytrombitás” egészsége az 1960-as évek végén megromlott, de ő tovább koncertezett. Utoljára 1971 tavaszán lépett fel nyilvánosan, s 1971. augusztus 6-án halt meg New Yorkban. Népszerűsége ma is töretlen, születésének 100. évfordulóján róla nevezték el New Orleans repülőterét, az amerikai posta bélyeget adott ki arcképével, New York-i otthona ma múzeum. Felvételeinek száma ezrekre tehető, válogatásai még ma is folyamatosan jelennek meg.