A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 25. rész. A Columbia Records története 1. rész

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

„Csak semmi rock and roll”
A Columbia Records története
1. rész

A Columbia Records-nak, az RCA évtizedeken át legkeményebb és legkitartóbb ellenfelének története is egy fonográf vállalat alapításával kezdődött. A Columbia Phonograph Company-t 1889. január 15-én alapítja meg egy New Jersey-ből származó gyorsíró és ügyvéd, Edward D. Easton (1856-1915), valamint egy pénzügyi befektetői csoport. A vállalat a nevét a város Columbia kerületről kapja, ugyanis itt van a székhelye. A vállalat kezdetben csupán helyi monopóliummal rendelkezik az Edison-fonográfok és a fonográfhengerek értékesítésére és szervizelésére, előbb a városban, majd Washingtonban, Marylandben és Delaware-ban. E mellett, ahogyan az néhány korabeli regionális fonográftársaságnál szokás, számos saját kereskedelmi hengeres felvételt is készítenek a fonográfok mellé. 1891-ben a zenei lemezek katalógusa már 10 oldalas.

A Columbia Phonograph Company- kapcsolata az Edison céggel és a North American Phonograph Companyval 1894-ben szakad meg, amikor a North American Phonograph Company felbomlik. Ezután csak saját gyártású hanglemezeket és fonográfokat értékesítenek.
A Columbia Phonograph Company 1901-ben kezdi el a hengeres rendszer mellett a hanglemezek (amelyet Emile Berliner, a Victor Talking Machine Company munkatársa talál fel és szabadalmaz) és a fonográfok forgalmazását. A Columbia egy évtizeden át mind az Edison Phonograph Company hengerével, mind a Victor Talking Machine Company lemezeivel versenyez, és igyekszik megszerezni a piacvezető pozíciót. Ehhez folyamatos újítás és fejlesztés szükséges, ami nem is marad el a vállalatnál.

1902-ben a Columbia szabadalomként bevezeti az úgynevezett „XP” lemezt, ami egy öntött barna viaszlemez, majd 1903-ban – a világon először – fekete viaszlemezeket hoz forgalomba. Egy forrás szerint 1904-ig folytatják a barna viaszlemezek öntését. Ebben az időben a vállalat legnagyobb sikere a „Heinie” c. dal Arthur Collins és Byron G. Harlan duettjének előadásában. Az öntött barna viaszlemezek licencét a Searsnek adják el forgalmazásra, ettől kezdve a Sears Oxford védjegye alatt jelennek meg a Columbia termékek az XP lemezeken.

A technikai újítások mellett a vállalat folyamatosan növeli a vele szerződésben lévő művészek számát. Természetesen – akárcsak nagy ellenfele az RCA – a Columbia is a komolyzenét részesíti előnyben. Szerződést kötöttnek a New York-i Metropolitan Opera számos sztárjával. Hiába sikerül a kor legnagyobb előadóit leszerződtetniük, felvételeik technikai színvonala igen gyönge, elmarad a Victor, az Edison, az angol His Master’s Voice (The Gramophone Company Ltd.), vagy az olasz Fonotipia Records által az első világháború előtti időszakban kiadott lemezek színvonalától.

1904-ben megint egy újdonsággal állnak elő, olyan lemezeket préselnek, amelyek mindkét oldalán – nem csak az egyiken – felvétel hallható. A vállalat 1908-ban megkezdi el a „Double-Faced” (Dupla arcú) lemezek sikeres tömeggyártását, a 10 hüvelykes változatot kezdetben 65 centért árulják darabonként. A cég bevezeti a „Grafonola” belső kürtös hangszórót is, hogy versenyezzen a rivális Victor Talking Machine Company által forgalmazott, rendkívül népszerű „Victrola„-val.
Ebben a korszakban kezdi el a vállalat használni a „Magic Notes” logót, ami egy pár tizenhatod hangot ábrázol egy körben. Az USA-ban igen, de Európában ez a logó lényegében soha nem változik meg.

1912 júliusában a Columbia úgy dönt, hogy kizárólag a hanglemezek előállítására koncentrál és leállítja a hengeres fonográfok gyártását. Ennek következtében a vállalat két részre szakad, az egyik a lemezeket állítja elő, a másik lejátszókat gyárt. A Columbia Phonographot Connecticutba költöztetik.
1922 végén a Columbia csődeljárás alá kerül. 1925-ben a céget az angol leányvállalat, a Columbia Graphophone Company vásárolja és menti meg. Ekkor változik meg első ízben a címke és a felvételi eljárás. 1925. február 25-én a Columbia a Western Electric-től licencelt elektromos felvételi eljárással készíti a felvételeit. A „Viva-tonal” (Élő hangzás) a hangszín és a tisztaság tekintetében olyan mércét állít fel, amelyet a 78-as fordulatszámú korszakban a kereskedelmi lemezeken nem lehetett elérni. Ezzel fordul a kocka, immár a Columbia állítja elő a világ legjobb minőségű lemezeit.

Az első elektromos felvételeket Art Gillham, a „suttogó zongorista” készíti. A Victorral kötött titkos megállapodás értelmében az elektromos technológiát titokban tartják, hogy ne károsítsák a más felvételi módszerrel készített lemezek eladását.

A Colmbia már egészen korán nyit a jazz és a blues irányában. 1926-ban felvásárolja az Okeh Recordsot és annak egyre növekvő számú jazz és blues előadót, köztük Louis Armstrongot és Clarence Williamst. A Columbia már felépített egy blues és jazz előadókból álló katalógust, beleértve Bessie Smith-t. Sőt, a Columbiának indul egy sikeres „hillbilly” sorozata is. 1928-ban Paul Whiteman, az ország legnépszerűbb zenekarvezetője elhagyja a Victort, hogy a Columbia számára készítsen lemezfelvételeket.

Ugyanebben az évben a Columbia vezetője, Frank Buckley Walker a Tennessee állambeli Johnson Cityben készített felvételekkel úttörő szerepet játszik a világ első country zenei vagy „hillbilly” műfajban, olyan művészekkel, mint Clarence Horton Greene és „Fiddlin'” Charlie Bowman. Ezt követően a következő évben Walker visszatér Tennessee-be, és a dél más városaiban is készít felvételeket, amelyek mára történelmi értékűek az amerikai country zene fejlődését illetően.

1931-ben a British Columbia Gramophone Company egyesül a Gramophone Companyval, és megalakul az Electric & Musical Industries Ltd., amit mi EMI néven ismerünk. Az EMI trösztellenes aggályok miatt kénytelen eladni az American Columbia részvényeit, amit a Grigsby-Grunow Company, a Majestic Radio gyártója vásárol meg. A Majestic megtartja a Columbia logót. 1932-ben a Majestic egy sikertelen kísérlet hajt végre (körülbelül ugyanabban az időben, amikor a Victor a 33 1⁄3 fordulatú lemezek kiadásával kísérletezik), egy finomabb barázdájú 10 incses 78-as lemezt dob piacra, oldalanként 4:30-5:00 perces játékidővel. A körülbelül nyolc ilyen lemezt ad ki (az 18000-D sorozatban), valamint a Clarion Records, Harmony és Velvet Tone lemezkiadókon egy rövid életű, dupla hornyos „Longer Playing Record” sorozatot. Mindezeket a kísérleteket (és a Clarion, Harmony és Velvet Tone címkéket) 1932 közepére kénytelenek megszüntetni, mert nincs rá elég vevő.

Hosszabb ideig tartó marketingfogással él a Columbia „Royal Blue Record” logóval ellátott lemezekkel jelenik meg a piacon. Ez egy ragyogó kék laminált termék, amelyhez illő címke is készül. A Royal Blue kiadások 1932 végétől 1935-ig futnak, ritkaságuk és zenei érdekességük miatt különösen népszerűek a gyűjtők körében. A kaliforniai Oaklandben található Columbia-gyár készíti ekkor a Sziklás-hegységtől nyugatra értékesített Columbia-lemezeket, közöttük a Royal Blue kiadásokat.

A nagy gazdasági akkor éri el a Columbiát, amikor maga a fonográf már luxuscikké vált, így semmi sem lassította a Columbia felfutását. Ebben az időben a John Hammond által készített és az EMI által finanszírozott, tengerentúli kiadásra szánt felvételek futnak leginkább. A Grigsby-Grunow azonban 1934-ben csődbe megy, és kénytelen eladni a Columbiát mindössze 70 000 dollárért az American Record Corporationnek (ARC). Ez a vállalat sem ismeretlen, hiszen a cég tulajdonában van a Brunswick lemezmárka. Mivel a Brunswick márkát nem akarják háttérbe szorítani, a Columbia a langyosabb, de sokak által kedvelt tömeg felvételek készítésére szorul, mint Andy Iona hawaii zenéje, Irving Mills dalai, valamint a még ismeretlen Benny Goodman. 1936 végére a a country és blues kiadást megszüntetik, így a kiadó lényegében stagnál.

A vállalatot a stagnálásból egy mindössze 18 éves szállítmányozási ügyintéző, Herbert M. Greenspon húzza ki. Ahogy a southern gospel fejlődik, a Greenspon vezette Columbia okosan igyekszik felvenni a feltörekvő műfajhoz kapcsolódó művészeket; például a Columbia az egyetlen cég, amely Charles Davis Tillman felvételeit rögzíti. A Columbia számára a legnagyobb szerencséjére – a depresszió korszakának pénzügyi gondjai közepette – 1936-ban kizárólagos lemezszerződést köt a Chuck Wagon Ganggel, a rendkívül sikeres kapcsolat egészen az 1970-es évekig tart. A Chuck Wagon Gang a southern gospel egyik jellegzetes együttese lesz a Columbia bestsellere legalább 37 millió eladott lemezzel.

Egy másik esemény ebben az időszakban, amely igencsak fontosnak bizonyul a Columbia számára, John Hammond tehetségkutató, zenei író, producer és impresszárió 1937-es leszerződtetése. Amellett, hogy Hammond a swing-zene korszakában a jazz, a blues és a folk előadóinak felfedezőjeként, promótereként és producereként is jelentős szerepet játszik, már 1932-33-ban is nagy segítséget nyújt a Columbia számára a megfelelő előadók kiválasztására.
A Melody Maker című brit zenei lapban való részesedése révén Hammond elintézi, hogy a nehéz helyzetben lévő amerikai Columbia kiadó felvételeket készítsen az angol Columbia kiadó számára. Ebben az időben Hammond Fletcher Hendersont, Benny Cartert, Joe Venutit, Roger Wolfe Kahnt és más jazzelőadók felvételeit rögzíti. Teszi ezt egy olyan időszakban, amikor a gazdaság elég rosszul áll ahhoz, hogy sok előadónak legyen lehetősége stúdióba vonulni és igazi jazz felvételeket készíteni. Hammond munkáját a II. világháború alatti katonai szolgálata megszakítja, de amikor az 1950-es években visszatér a Columbiához, tevékenysége felbecsülhetetlen történelmi és kulturális jelentőségűnek bizonyul. Az általa felfedezett és a Columbiához leszerződők szupersztár művészek listáján olyanok szerepelnek, mint Charlie Christian, Count Basie, Teddy Wilson, Pete Seeger, Bob Dylan, Leonard Cohen vagy Aretha Franklin.

Folytatása következik!