A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 36. rész. A Capitol Records és a Jodimars története.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 36. rész. A Capitol Records és a Jodimars története.

A Capitol lemezkiadó vállalat megalakításának gondolata Glenn Wallichsnak, a Wallichs Music City tulajdonosának a fejében fogan meg golfozás közben.

1942. február 2-án Johnny Mercer dalszerző, aki a „Moon river” c. dalával válik világhírűvé, valamint Wallichs egy hollywoodi étteremben találkozik DeSylva pénzügyi befektetővel, hogy a Paramount Pictures vállalat befektetéséről beszéljenek. Hárman 1942. március 27-én Liberty Records néven (nem a Capitol későbbi testvércége, a Liberty Records) jegyzik be a vállalatot. Májusban a kérelmet módosítanak, a kiadó nevét Capitol Records-ra változtatják.

A frissen alakult lemezkiadó első felvétele 1942. április 6-án Mercer felügyeltével születik meg, Martha Tilton rögzíti a „Moon Dreams” című Mercer/Henri Mancini szerzeményt.

Május 5-én Bobby Sherwood és zenekara két számot vett fel a stúdióban. Május 21-én Freddie Slack és zenekara Ella Mae Morse-szal „Cow-Cow Boogie” című dalt rögzítik, ami egy erős jazzes beütésű boogie dal. Ez lesz a lemezkiadó első aranylemeze.

1942 június 4-én a Capitol megnyitja első irodáját egy második emeleti helyiségben a Sunset Boulevardtól délre. Ugyanezen a napon Wallichs átadja a cég első ingyenes lemezét a Los Angeles-i lemezlovasnak, Peter Potternek.

A Capitol első albuma a Capitol Presents Songs by Johnny Mercer, ami egy háromlemezes sorozat Mercer, Stafford és a Pied Pipers felvételeivel, mind Weston zenekarával.

A kiadó számos előadóval köt szerződést, az 1940-es években a Capitol Les Baxter, Les Brown, Jimmy Bryant, Billy Butterfield, Nat King Cole, Sammy Davis Jr, Dinning Sisters, Tennessee Ernie Ford, Mary Ford, Benny Goodman, Skitch Henderson, Betty Hutton, Stan Kenton, Peggy Lee, Billy May, Les Paul, Alvino Rey, Andy Russell, Smilin’ Jack Smith, Kay Starr, Speedy West és Cootie Williams lemezeit adja ki.

Az ügyes üzletpolitikának köszönhetően a Capitol lesz az első nagy nyugati parti kiadó, amely versenyre kel a keleti parton működő nagy kiadókkal, mint az RCA Victor, a Columbia, vagy a Decca. Los Angeles-i stúdiói mellett a Capitolnak van egy stúdiója New Yorkban, és alkalmanként mobil felvételi berendezéseket küld különböző városokba.

1949-ben a Capitol fiókot nyit Kanadában, megvásárolta a hollywoodi Paramount szomszédságában lévő Melrose Avenue-n található KHJ stúdiót és tovább bővíti a repertoárját. Ennek köszönhetően az 1950-es évekre hatalmas kiadótársasággá válik, amely elsősorban a könnyűzenére koncentrál. A kiadó listáján ekkoriban többek között az Andrews Sisters, Ray Anthony, Shirley Bassey, June Christy, Tommy Duncan, Tennessee Ernie Ford, a Four Freshmen, a Four Knights, a Four Preps, Jane Froman, Judy Garland, Jackie Gleason, Andy Griffith, Dick Haymes, Harry James, a Louvin Brothers, Dean Martin, Al Martino, Skeets McDonald, Louis Prima, Nelson Riddle, Dinah Shore, Frank Sinatra és Keely Smith szerepel. Ezen előadók közül azokat, akiknek kapcsolata volt a rock and rollal a sorozatunkban külön is bemutatunk.

A Capitol igen hamar ráérez a rock and roll adta lehetőségekre, olyan előadókkal kötnek szerződést, mint a The Jodimars vagy Gene Vincent.

A Jodimars 1955 nyarán alakul és 1958-ig zenélnek aktívan. A vérbeli rock együttes a Bill Haley & His Comets egykori tagjai hozzák létre, akik egy bérvita miatt fordítanak hátat Bill Haleynek. Az együttes neve az alapító tagok keresztneveinek kezdőbetűiből alakul ki: Joey Ambrose (valódi nevén Joey d’Ambrosio) (szaxofon), Dick Boccelli (Dick Richards néven) (ének és dob), és Marshall Lytle (bőgő), Chuck Hess (gitár), Jim Buffington (dob), Bob Simpson (zongora) és Max Daffner (dob).

A Jodimars története valójában 1947-ben indul, amikor Marshall Lytle csatlakozik Bill Haley Four Aces of Western Swing elnevezésű zenekarához.

Marshall egészen az országos televíziós Paul Whitman tehetségkutatóig jutott, ahol második lett az „I’m A Plain Old Country Boy” című Jimmy Dickens-dallal. Itt figyel fel rá Bill Haley, aki ekkor a helyi rádióállomás lemezlovasa is. Haley-nek köszönhetően Marshall saját tizenöt perces szombat délutáni rádióműsort kap a Chesterben található WVCH rádióállomáson. A rádióállomáson ajánlja fel neki Haley a posztot együttesében.

Meglepett, hogy Billt ott láttam, hiszen a konkurens rádióállomáson dolgozott. Miután befejeztem a műsoromat, azt mondta, hogy szüksége van egy bőgősre, és megkért, hogy jöjjek és dolgozzak nála. Nem akartam, mert nem volt bőgőm, és soha nem is játszottam rajta, csak basszus gitáron. Bill azt mondta, ez nem probléma – ő tudta, hol tudok venni egyet nem sok pénzért, és megtanít játszani rajta, amit meg is tett.

Marshall hamarosan ismert lett a „kattogó” slap bass technikájáról.

Bill tanított meg erre – azt mondta: ‘Azt akarom, hogy így játssz’, és megmutatta, hogyan kell csinálni. Bill remekül tudott bőgőzni. Sok country zenekar szerette ezt a stílust, mert extra ritmust adott a daloknak, ezzel pótolták a dobok hiányát. De ahhoz, hogy így játszhass, át kell esned azon a fizikai kínzáson, hogy bőrkeményedések alakulnak ki az ujjaidon. Ha állandóan így húzod a húrokat, és nincs kialakult bőrkeményedésed, akkor hólyagot szakítasz a kezeden. Folyamatosan szenvedtem, amíg nem lett bőrkeményedésem, de ha már volt, az ujjaim olyan kemények lettek, hogy szinte szöget tudtam volna a falba verni velük.

Bár Marshall nem találta fel a slap technikát, az elsők között volt, aki tökéletesítette.

Amikor találkoztam Billy Gussakkal (az Essex kiadó session dobosa) az első sessionünkön, leültünk együtt körülbelül egy órát, és mindenféléket játszottunk, hogy a lemezfelvételeknél együttes hangzás alakuljon ki köztünk, és ez a sok próba kifizetődött.

Bill Haley rajongói jól tudják, hogy még fénykorában is általában az énekesi feladatok csak egy részét vállalta a Comets koncertjein. Ez a minta a Saddlemen-nel kezdődött. Minden este öt 45 perces koncertet adtunk, heti hat-hét napon át, és Bill nem tudott minden éneklést egyedül csinálni. Emellett szeretett a közönségnek változatos műsort adni. Így egy tipikus szettben Bill énekelte az első két dalt, aztán én kettőt, aztán Johnny Grande adott elő néhány instrumentális szerzeményt, Billy Williamson kettőt – aztán megismételtük a ciklust. Mindannyian country standardeket adtunk elő – a húsz legnagyobb slágert, bármit, ami népszerű volt a környéken. Én általában Hank Williams vagy Jimmy Dickens számait játszottam.

Ugorjunk néhány évet 1953 tavaszára. Az előző évben már megjelenik a „Rock The Joint” c. dal, aminek a sikerén felbuzdulva Bill Haley úgy dönt, eljött az ideje, hogy elhagyja a gyermekkora óta játszott hagyományos western zenét, és a közönség figyelmét új „jive” stílus irányába terelje.

Az együttes tagjai a western-felszerelést öltönyre és nyakkendőre cserélik, a Saddlemenből Comets lesz. Még egy lépésre van feltétlenül szükség ahhoz, hogy az átalakulás tökéletes legyen, egy dobosra van szükség. Bill a harmadik „Essex” session-ön, a „Real Rock Drive„/”Stop Beating Round The Mulberry Bush” c. dalok felvételeinél egy session dobost használ, és mivel elégedett a hangzással, meghallgat egy Earl Famous nevű fickót, akit aztán arra kér, hogy teljes munkaidőben csatlakozzon a bandához.


Earl nem válik be, így Bill a helyi klubokat járja körbe dobos után kutatva.

A keresés egy Broomall Club nevű, Philadelphia külvárosában található kis éjszakai szórakozóhelyre vezeti, ahol egy Richards & Lee nevű zongora-dob duót hallgat meg. A dobos nem más, mint Dick Boccelli.

„Eleinte a Comets-szel váltogattuk egymást” – emlékszik vissza Dick. „Ők 40 percet játszottak, mi pedig 20 percet. Az első szettünk után Bill bemutatkozott, és azt mondta, hogy hamarosan kiad egy lemezt ”Crazy Man Crazy címmel, és szüksége van egy dobosra. Megkért, hogy üljek be a Comets mellé a következő szettjükre, nagyon jól elvoltunk. Bill azonnal felajánlotta nekem a munkát – és én visszautasítottam! Még mindig úgy gondoltam az együttesére, mint alapvetően egy megdicsőült hillbilly bandára, és ez a zene teljesen idegen volt számomra”. Boccelli később beadja a derekát.

1955 nyarán Lytle, Ambrose és Richards, akik fix fizetést kaptak (ellentétben a másik két Comet-taggal, Johnny Grande zongoristával és Billy Williamson steel gitárossal, akiket Haley partnereinek tekintettek), fizetésemelést kérnek.

John Swenson „Bill Haley és John W. Haley” és „John von Hoelle Sound and Glory” című könyvei szerint kérésüket vagy Haley menedzsmentje, vagy maga Haley utasította el (a beszámolók eltérnek). Azon a nyáron, Haley tudta nélkül Lytle, Ambrose és Richards toboroz néhány zenészt és felvesznek néhány demókazettát – köztük egy Haley-szerzemény, a „Rock-a-Beatin’ Boogie” változatát. Szintén Haley tudta nélkül ezzel a demo felvétellel lemezszerződést kapnak a Capitol Recordsnál, és a csapat ezt követően kilép a Cometsből, bár egyes értesülések szerint beleegyeznek Haley kérésébe, hogy segítenek a helyettesítő zenészek betanításában.

Az immár a Jodimar nevet viselő együttes első felvételei a Capitolnál 1955 végén jelennek meg. Az együttes tagjai maguk is írnak dalokat,, mint például a „Well Now Dig This” és a „Let’s All Rock Together„.


1956-ban a Jodimars az első rock and roll előadók egyike, amelyik fellép Las Vegas show termeiben. Nem sokkal később elhagyják a Capitolt, és kisebb kiadóknál készítenek felvételeket, sikertelenül. 1958-ra a zenekar gyakorlatilag feloszlik, bár Lytle még abban az évben megpróbálja újraéleszteni a csapatot egy sor demófelvétellel, bár egyedül ő az egyetlen tagja az alapzenekarnak, aki ténylegesen részt vett a felvételeken. Csak érdekességképpen, ezeken a demo felvételeken Ricky Nelson zenekarának tagjai működnek közre. Ezek a kincsek egészen 1994-ig kiadatlanul maradnak, ekkor kerülnek CD lemezre.

Az 1960-as évekre a Jodimars már csak emlék, Lytle ingatlanügynökként, Ambrose kaszinófőnökként dolgozik Las Vegasban, Boccelli/Richards pedig színpadi és filmszínészként tevékenykedik.

1987-ben a zenekar újra összeáll egy koncertsorozatra a Bill Haley’s Comets eredeti tagjainak egyidejű újraegyesítésével egy időben. 1989-ben Johnny Hale elviszi az eredeti Comets-et az Egyesült Királyságba, majd ennek sikere nyomán egész Európában adnak koncertet, még Budapesten is fellépnek.

Lytle, Ambrose és Richards 2012-ben újra összeáll, hogy részt vegyenek a Comets Rock and Roll Hall of Fame-be történő beiktatásán . Marshall Lytle 2013. május 25-én, 89 éves korában huny el. Dick Richards dobos 2019. július 12-én, 95 éves korában halt meg.

A Jodimars együttes igazán feloszlása után válik híressé, 1963-ban a Beatles a BBC rádió Pop Go the Beatles című műsora számára rögzíti a Jodimars „Clarabella” című dalának egy változatát, amely a BBC rádióban jelenik meg. Egy 1955-ös demo sessionről („Flip, Flop and Fly„, „Rock-A-Beatin’ Boogie” (Bill Haley írta) és „The Big Beat„). Az utóbbi kivételével mindegyik 1994-ben jelenik csak meg; a „Big Beat” kiadatlan marad.

1958-ban Lytle Ricky Nelson zenekarával, a The Jodimars néven rögzített a „Hip Shakin’ Baby„, a „Be My Love Tonight„, a „Honey Baby” és a „Bring Along Your Lovin‘” című dalok felvételei szintén csak 1994-ben jelennek meg. A „Dim Dim the Lights” (amely a Haley and the Comets számára is sláger volt) Jodimars feldolgozása szintén ismert, de lemezen – tudomásunk szerint – soha nem jelent meg.

Két válogatásalbum létezik a Jodimars felvételekből: Well Now Dig This, amely először 1970-ben, majd 1979-ben, végül 1989-ben CD-n jelenik meg a francia Bulldog Records kiadónál, és a Let’s All Rock Together az angol Rockstar Records kiadónál 1994-ben, amely az 1955-ös és 1958-as demófelvételek első kiadását tartalmazta.