A spirituálétól a gospelig. 4 rész. A Dixie Hummingbirds, az amerikai gospel legbefolyásosabb együttese.

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig. 4 rész.
A Dixie Hummingbirds az amerikai gospel legbefolyásosabb együttese.

A Dixie Hummingbirds

A Dixie Hummingbirds, (Dixie Kolibrik) amely úttörő szerepet játszott a modern gospel kvartett hangzás kialakulásában, korának egyik leghosszabb életű és legsikeresebb együttese volt, pályafutásuk több mint 80 évet ölel át, az 1920-as években népszerűvé váló jubileumi kvartett stílustól a gospel aranykorán, az 1940-es és 1950-es évek „hard gospel” kvartett stílusán át, napjaink eklektikus pop-hangzású dalaiig. Az együttes a fantáziadús hangszereléseikről, progresszív harmóniáikról és sokoldalúságukról voltak híresek és szinte általános elismerést vívtak ki maguknak, mint generációjuk legnagyobb fekete déli kvartettje. Hatásuk nemcsak a spirituális zene világában terjedt el, hanem világi művészeket is inspirált, Jackie Wilson-tól, Bobby „Blue” Bland-en át a Temptations-ig. Olyan utánzókat inspiráltak, mint például James Brown, aki a hard gospel kiabáló stílusát és lelkes show-ját világi témákra adaptálta és ezzel hozzájárult a soul zene megteremtéséhez az 1960-as években.

Az együttes dél-karolinai Greenville-ben alakult 1928-ban. Az alapítók osztálytársak voltak, James B. Davis és osztálytársa, Barney Parks az együttest iskolájukról nevezte el, Sterling High School Quartet-nek. Miután látták más kvartettcsoportok sikerét rájöttek, hogy az afroamerikaiaknak nem sok lehetőségük van délen az alacsony fizetésű fizikai munkákon kívül, ezért a kvartett úgy döntött, hogy otthagyják az iskolát és követik álmukat, hogy hivatásos spirituális előadóművészek legyenek. Ezzel a lépéssel meg kellett változtatniuk az együttes nevét, hogy megszakíthassák a kapcsolatot az iskolával. Davis felidézi, hogyan változtatták meg a nevüket Dixie Hummingbirds-re:

Úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen madár, amelyik előre és hátrafelé is tud repülni. Mivel úgy tűnt, hogy a karrierünk így halad [nevet], úgy gondoltam, hogy ez egy jó név, és a srácok is belementek

A Hummingbirds körbeutazta a déli országrészeket és spirituálékat énekelt. Csak 1938-ban, amikor James Bryant (korábban a Heavenly Gospel Singers tagja volt) csatlakozott a csoporthoz, kezdtek el gospelt énekelni. 1939 szeptemberében (Davis vitatja, hogy az évszám 1938) a Hummingbirds – Bryant kapcsolatait felhasználva – New Yorkba utazott, hogy felvételt készítsen a Decca Recordsnál.

James B. Davis, a 30-as évek végén kezdte pályafutását jubileumi előadóként nem sokkal később csatlakozott az együtteshez. 1938-ban csatlakozott a rendkívüli basszusénekes Willie Bobo, a Heavenly Gospel Singers egykori tagja, és az együttes egy évvel később debütált a Decca lemezkiadónál, ahol olyan kislemezeket adtak ki, mint a „Soon Will Be Done with the Troubles of This World„,

a „Little Wooden Church”

és a „Joshua Journeyed to Jericho„.

Ira Tucker énekes szintén 1938-ban, 13 évesen csatlakozott az együtteshez, miután a Hummingbirds visszatért a New York-i lemezkészítésből. Bryant hirtelen távozott, miután összeütközésbe került a csoporttal. Mivel a fellépések egyre szaporodtak, pótlást kellett találniuk, és hamarosan hallottak egy fiatal és tehetséges énekesről a közeli Spartanburgból. Ő volt Ira Tucker, aki ettől kezdve közel hetven éven át maradt az együttes tagja.

Ira Tucker

Tucker bevezette az energikus show-művészetet – színpadról leugorva, imádkozva térdre borulva -, amelyet sok későbbi kvartett lemásolt. Tucker állt az élen a csoport által elfogadott stilisztikai újításokban is, a gospel kiabálást és a finom dallamokat ötvözte a Golden Gate Quartet által népszerűvé tett szinkópás előadásmóddal, valamint a kalandos harmóniákkal, amelyeket a csoport „trükkösnek” nevezett, amikor a csoport egy másik tagja éppen ott vette fel a hangot, ahol Tucker abbahagyta.

Miután 1942-ben Philadelphiába költöztek, a Hummingbirds népszerűsége növekedni kezdett – különösen Tucker nyűgözte le a közönséget extravagáns színpadiasságával, elutasítva a színpadon helyben gyökerező „lúdtalpas” énekesek hosszú hagyományát. Ira 1944-ben már rendszeresen leugrott a színpadról – sőt, a soul zene frenetikus show-művészete talán Tucker mániákus intenzitásából eredt, ami maga is a „country prédikáció” utánzása volt. Ugyanakkor a Hummingbirds harmóniái egyre kifinomultabbá váltak, Paul Owens csatlakozásával a kvartett fejlődése teljessé vált, és Tuckerrel együtt egy olyan stílust csiszoltak ki, amelyet „trickeration„-nek neveztek el, egyfajta hangjegy-idomítás, amelyet érzéki lírai finomság és elképesztő vokális bonyolultság jellemez.

Virtuozitásuk nem maradt észrevétlen a közönség előtt, és a 40-es években – az a cappella kvartett éneklés elismert aranykorában – a csoport rendszeresen telt házak előtt játszott szerte délen.

Az idő előrehaladtával a “kolibrik” úgy döntöttek, hogy a nagy vándorlás részeként ők is északra költöznek. Észak jobb lehetőségeket kínált, és az afroamerikaiak számára jobb volt az igazságszolgáltatás. 1941-ben a Kolibri család Washington D.C.-be költözött, ahol Davisnek volt egy nagynénje, akinél ellakhattak. A csoport végül Philadelphiába, Pennsylvaniába ment, ahol Barney Parks apja élt. A legfontosabb, hogy munkát ígért nekik Charlie Newsome, egy booking ügynök, akivel a floridai Jacksonville-ben találkoztak, és aki a Royal Harmony Singers nevű csoportot menedzselte.

1942-ben a Hummingbirds James Davisszel, Barney Parksszal, Ira Tuckerrel, Wilson Bakerrel és William Henryvel lépett fel. Charlie Newsome meghallgatást szervezett a Hummingbirds számára John Hammonddal, a New York-i Café Society nem hivatalos zenei vezetőjével. Hammond egy gospel előadót keresett a klubba. A Hummingbirds lenyűgözte őt, így megkapták a fellépést. Hammondnak azonban sehogy nem tetszett a „Dixie” a nevükben. Ezért aztán megváltoztatták a nevüket, hogy ne közvetítsenek semmilyen rabszolgasággal kapcsolatos érzést. Abban az időben 3 különböző néven léptek fel: a The Dixie Hummingbirds nevet használták a templomokban, a Swanee Quintet nevet Philadelphiában, és a Jericho Quintet nevet, amikor a Café Societyben léptek fel. A Café Society-ben való fellépésük során a Hummingbirds-t gyakran támogatta Lester Young szextettje. William Henryt 1943-ban behívták katonának. Ekkor William Bobo lépett a helyére. Hammond kedvelte Henryt és nélküle nem kellett neki az együttes, így szerződést bontottak.

Ira Tuckert megkörnyékezte a Golden Gate Quartet, hogy hagyja ott a Hummingbirds együttest és csatlakozzon hozzájuk. Tucker ezt azonnal elmondta Davisnek, aki nem marasztalta, hanem sürgette, hogy próbálja ki őket, amit másfél napig meg is tett, mielőtt úgy döntött, hogy nem marad tovább. Barney Parksnak is a katonai behívó miatt kellett elhagynia az együttest. Mielőtt távozott volna, segített megtalálni az utódját, Beachy Thompsont a baltimore-i Willing Fourból. Ez az együttes akkoriban a jubileumi programjukon nyitotta a showt a Kolibri előtt.

A Dixie Hummingbirds rendszeresen fellépett a philadelphiai WCAU rádióállomáson is. A Hummingbirds leszerződött a Regis Recordshoz, amely 1945-ben nevet változtatott az Irving Berman tulajdonában lévő Manor Recordsra. 1946-ban a Hummingbirds lemezszerződést kötött az Apollo Records-szal, egy növekvő New York-i kiadóval. Az Apollo Records  a későbbiekben szerződést kötött – többek között –  Mahalia Jacksonnal is. 1946-ra a Hummingbirds ismét lemezfelvételeket készített, olyan kiadóknak, mint az Apollo, majd az évtized későbbi szakaszában a Gotham és a Hob. 1952-ben az együttes sokak szerint meghatározó felállása – a Tucker, Davis, Bobo, Beachey Thompson, James Walker (Owens helyett) és Howard Carroll gitáros-basszus, amely közel negyed évszázadon át megmaradt – a Peacock kiadóhoz szerződött, ahol a következő évtized során egy sor remekművet rögzítettek, köztük az 1952-es „Trouble in My Way„,

az 1953-as „Let’s Go Out to the Programs„,

az 1954-es „Christian’s Testimonial„,

az 1957-es „Christian Automobile-t”

és az 1959-es „Nobody Knows the Trouble I See” című dalokat.”

Ugyancsak a Peacock Recordsnál jelent meg számos nagylemezük, a “A christian testimonial” (1959), “In the morning” (1962), “Prayer for Peace” (1964), “Every day and Every hour” (1965), “Your good deeds” (1967) egészen 1979-ig.

Miután az 1966-os Newport Folk Fesztiválon való fellépésükért álló ovációt kaptak (a fellépésük “Gospel at Newport” LP-n került kiadásra), a Hummingbirds lényegében visszavonult a mainstream megjelenésektől, hogy kizárólag a templomi körforgásra koncentráljon.

Azonban 1973-ban újra betörtek a köztudatba, amikor az együttes Paul Simon “There Goes Rhymin’ Simon” albumán a „Loves Me Like a Rock” és a „Tenderness” című dalok háttérvokálját énekli.


1973-ban Robey eladta a Peacockot az ABC Recordsnak. Az új vezetés kiadta a „Loves Me Like a Rock” feldolgozását, amelynek producere Walter „Kandor” Kahn és az együttes énekese, Ira Tucker volt. A felvétel a Billboard Magazine Top 100 R&B Singles listáján a No. 72. helyet érte el. A kislemez Grammy-díjat is nyert a „Legjobb Soul Gospel előadás” kategóriában. Kahn és Tucker ennek hatására egy albumot is készített az ABC számára “We Love You Like A Rock” címmel. Az album tartalmazta Stevie Wonder „Jesus Children” című dalát, amelyen Wonder billentyűs hangszereken játszik. A dal saját előadásával 1974-ben GRAMMY-díjat nyertek.

1976-ban Willie Bobo halála szomorú véget vetett a Hummingbirds történetének egy hosszú fejezetének – az ő tagsága az 1930-as évek végére nyúlik vissza -, de a túlélő tagok tovább működtek; alig két évvel később az Ebony Magazine a

világ legjobb gospelegyüttesének

nevezte őket. Miután Davis 1984-ben visszavonult, Tucker volt az utolsó megmaradt kapocs a kvartett meghatározó éveihez; Walker 1992-ben és Thompson 1994-ben bekövetkezett halála ellenére Tucker az évszázad végén is folytatta a csoport vezetését, és új tagokat toborzott, hogy a Dixie Hummingbirds szellemét még évekig életben tartsa, és az 1999-es “Music in the Air” című albummal ünnepelte a hetedik évtizedet: The 70th Anniversary All-Star Tribute. 2003-ban az együttes kiadta a Diamond Jubilation című lemezt (Rounder Records), és szerepelt Bob Dylan “Maszkos és névtelen” című filmjének soundtrackjén.

2003-ban, 75 éves pályafutásuk alkalmából, Hummingbirdsről egy díjnyertes könyv jelent meg “ Great God A’Mighty! The Dixie Hummingbirds: Celebrating the Rise of Soul Gospel Music” címmel Jerry Zolten tollából. 2003. február 26-án a The New York Times kedvező kritikát írt a könyvről. 2008 februárjában jelent meg a Dixie Hummingbirds életét és történetét bemutató első nagyjátékfilm/koncertfilm, amely a rendkívüli nyolcvanéves előadói pályafutásuk emlékére készült. A “Dixie Hummingbirds: Eighty Years Young “című filmet bemutatták a Gospel Music Channel csatornán és számos filmfesztiválon szerepelt.

A filmet Jeff Scheftel díjnyertes filmrendező készítette és rendezte, és a Hawaii Egyetem zenetudósa, Jay Junker volt a producere. A film DVD-n is elérhető, és részletes interjúkat tartalmaz ( Ira Tucker, Sr, Abraham Rice, Cornell McKnight, Lyndon Jones, Willie Coleman, Torrey Nettles és William Bright) archív felvételeivel, és követi a jelenlegi csoportot, amint számos helyen fellépnek és próbálnak Tucker úr lendületes irányítása alatt, szülővárosukban, Philadelphiában és Amerika hatalmas tájain.

2008. június 24-én reggel, 83 éves korában, szívbetegség szövődményei következtében Ira Tucker Sr. meghalt. Az együttes , William Bright, Lyndon Baines Jones, Carlton Lewis III, Torrey Nettles & Cornell McKnight felállásban folytatta tovább, ezzel megőrizve a Tucker, James Davis, William Bobo, Beachey Thompson, James Walker, Howard Carroll és mások által hagyott gazdag örökséget.
Howard Carroll 2017. október 17-én, 92 éves korában hunyt el a pennsylvaniai Philadelphiában, egy idősek otthonában. A Dixie Hummingbirds azon több száz művész között volt, akiknek anyaga megsemmisült a 2008-as Universal-tűzben.

(Folyt. köv.)