Ma Rainey: A blues szülőanyja

Ma Rainey: A blues szülőanyja

Fordítás: Barcs Endre
Forrás: UDiscoverMusic

Ma Rainey különleges személy, megalkuvást nem tűrő ikon volt, és még évtizedekkel halála után is, a mai napig utat tör a fekete zenei kifejezésmódnak.
Meglepő, ha azt vesszük, hogy lemez karrierje mindössze öt évig tartott, mégis Ma Rainey olyan örökséget hagyott maga után, amely messze túlmutat a zenén. De ha van egy egyszerű módja annak, hogy összefoglaljuk Ma Rainey jelentőségét, elég, ha csak a becenevére gondolunk: „A blues szülőanyja„.

A „minstrel” előadó szülők gyermeke (eredeti neve: Gertrude Pridgett), énekesként és táncosként kezdi a pályafutását, színpadi sátoros show-műsorokban. Csillaga 1900-ban, 14 éves korában kezd felemelkedni, amikor fekete vaudeville-számok mellett elkezd koncerteken is fellépni. 1904-ben férjhez megy William „Pa” Rainey-hez, és férje után felveszi művésznevét. Ebben az időben már a déli államok egyik legnépszerűbb vaudeville-sztárja.

A hagyományos vaudeville show műsorokat ebben az időszakban a komikus számok (stand up), a pantomim és a kifinomult tánc, valamint szóló, vagy csoportos ének jellemezte. Ma és Pa Rainey a „Rabbit Foot Minstrellel” turnéznak, kabarékban és sátoros előadásokon lépnek fel délen. A déli turnék során Ma Rainey hamar felfedezi sajátjainak a zenéjét, miután rábukkan a bluesra, azonnal beépíti a repertoárjába. Előadásai így a délvidéki „vidéki” és a kozmopolita keverékét adják. A Tolliver’s Circus and Musical Extravaganzával töltött idejük alatt a „blues gyilkosainak” nevezik magukat. Hogy miért, az rejtély.

Ma Rainey, a blues énekesnő

Rainey zökkenőmentesen vált át a hagyományos vaudeville-előadóból bluesénekesnővé. Hangja ritka erővel, büszkeséggel és energiával rendelkezik. A színpadon „nyögvenyelős” énektechnikájával és elbűvölő természetével elvarázsolja a közönséget. Végül mégis a blues lényegének megragadására való képessége az, ami a műfaj egyik első nagy szupersztárjává teszi.
Miután 1916-ban véget ért a házassága Pa-val, Ma saját zenekarával, a „Madam Gertrude Ma Rainey and her Georgia Smart Sets„-el kezd turnézni. A turnékon elért sikereit beépíti saját szólóműsoraiba. Mivel olyan nagyvárosokban is fellép, ahol fehér közönség is jelen van a koncertjein, ez lehetővé teszi, hogy a fehér közönség a déli feketék sorsáról, érzelmeiről szóló dalokat hallhasson, beleértve a sanyarú, mégis felemelő családi életről szóló történeteket („Jelly Bean Blues„), de dalaiban szó esik a faji alapú bebörtönzésekről is („Chain Gang Blues„).


Ma függetlensége lehetővé teszi számára, hogy esztétikailag és mondanivalójában egyaránt hiteles legyen. A színpadon és azon kívül is pezsgő személyiségéről ismert, gyakran öltözik hosszú, uszályos ruhába, és folyamatosan csillogó gyémántokat visel. Fogai között arany sapkák vannak elhelyezve, amelyek vakítóan csillognak, amikor énekel. Mind munkássága, mind egyéni kifejezésmódja a fekete örömöt és bánatot ragadja meg, méghozzá kíméletlenül őszinte csomagolásban. Ez talán örökségének legmaradandóbb aspektusa. messze megelőzve a korát, tulajdonképen ő az első polgárjogi harcos, anélkül, hogy ezzel ő maga tisztában lenne, hiszen szándéka nem a politika, „csak” a fekete életérzés legrealisztikusabb és legkíméletlenebb tolmácsolása.

Dalai, amelyek gyakran saját szerzeményei, majdnem mindig úgy ábrázolják azt a személyt, akiről a dal szól, mint aki a megpróbáltatások ellenére is rendíthetetlen, nem hajt fejet, fájdalmában és megpróbáltatásaiban is kitartó. Ahogy az a klasszikus bluestól elvárható, Ma dalai a szívfájdalomról, a szerelemről és a szexről is szólnak. A „Those All Night Long Blues„-ban egy stresszes párkapcsolatról énekel. Az „Oh Papa Blues„-ban és a „Rough and Tumble Blues„-ban is bosszút forral egy hűtlen szerető ellen. Az utóbbiban arról énekel, hogy megöli szeretője szeretőit. („Miss Shorty Toad és az emberem lecsúszott a padlóra, durva lettem és megöltem három nőt, mielőtt kitudódott volna a rendőrség előtt”).

Ma Rainey biszexuális volt, amit igyekezett titokban tartani, de amennyiben kiderült valahol, ezért sem kért bocsánatot senkitől, a következményektől való félelem nélkül utalt a melegségére. Ez, a nagyrészt titkos érzelmi élete táplálja szólóévei alatt annyira jellemző lírai dalait. Bár nyíltan sosem beszélt róla, de a „Prove it on Me Blues” c. szerzeményében utal az azonos neműek iránti vonzalmára. („Egy csapat barátjával mentem bulizni az éjjel/ Valamennyien nők voltak, mert nem szeretek semmiféle férfit”). A „Shave ‘Em Dry Blues„-ban finoman utal a leszbikusságra és a cross-dressingre is. Tekintettel Amerika azon régiójára, ahol Ma karrierje virágzott – ahol a polgárjogok és a faji egyenlőség aligha tűnt lehetségesnek -, egy fekete nő, aki olyan tabutémáról énekel, mint a leszbikusság, forradalmian bátor tett.

A Paramount évek

Mire 1923-ban leszerződik a Paramount Recordshoz, Ma Rainey már a zeneipar veteránja. Az úton töltött idő hosszú azt jelentette, hogy amikor belépett a stúdióba, akkor már semmi gondja a lemezfelvétel készítésével, nagy profizmussal áll a mikrofon mögé. Amikor eljön a felvételek ideje, Ma a The Georgia Jazz Banddel, Thomas A. Dorsey zongoristával és Louis Armstrong trombitással dolgozik együtt, akinek jellegzetes énekstílusa állítólag Raineyre is hatással van. Nem ő az egyetlen. Más, az 1940-es évek előtti fekete bluesénekesek, mint Bessie Smith vagy Big Joe Williams egyértelműen vettek át elemeket a Ma stílusából. Igazából, ha ma akármelyik jazz-, vagy rockénekest meghallgatja az ember, Ma Rainey nyomát fogja bennük felfedezni.

A Paramount számára Rainey kizárólag fekete felvételeket készített, kifejezetten az afro-amerikaiaknak szóló zenét. Kezdetben a kiadó célja az volt, hogy a lehető legolcsóbban állítsa elő a felvételeket, ami rossz minőségű és rossz hangzású lemezeket eredményez. A Paramount átlagon aluli felvételi technikái és a sellak minősége miatt Rainey felvételei erősen szemcsések és tompák. A hangzás béli hiányosságok talán kihatottak a népszerűségére és a mainstream ismertségére is.
Ennek ellenére öt év alatt közel 100 dalt vesz fel, köztük a jazzes „Bo-Weavil Blues„-t és a „See See See Rider„-t, amely egy hűtlen szeretőről szól. (Ez utóbbit Elvis Presley és az Animals is, évtizedekkel az eredeti megjelenése után feldolgozta). Ami hiányzik a hangzás minőségéből, azt az igazi blues „feelinggel” pótolja. Ma a lemezkiadóval is keményen bánik, nem hagyja, hogy a Paramount diktálja a hangzását – hű marad önmagához, teljes mértékben uralta a műfajt és annak attribútumait, teljesen függetlenül attól, hogy a kiadó mit akar. Ekkorra azonban az élő felvételek egyre inkább kiveszőben vannak, az előre elkészített felvételekre helyeződik a hangsúly. 1928-ra Vaudevill stílust a Paramount már nem tartja menőnek, és a lemezkiadó felbontja szerződést Ma-val.

Ezért az 1930-as évek elején visszatér az élő fellépésekhez, de a nagy gazdasági világválság pusztító hatással van az élő koncertekre, 1935-ben kénytelen visszavonulni a zenei életből. Egészen 1939-ben bekövetkezett haláláig három színház vezetésével foglalkozik a Georgia állambeli Columbusban, abban a városban, amelyet szülőhelyének vall. (A születési helyével kapcsolatban sokáig vita volt, nemrég azonban a kutatók bizonyítékot találtak arra, hogy Alabamában született).

Ma Rainey öröksége

A halálát követő évtizedekben Ma Rainey élete és munkássága nemcsak a zenészekre volt nagy hatással. Írók, költők és írók is merítettek szövegeiből és életéből ihletet. Alice Walker állítólag a fekete nőiesség és nőiesség modelljeként használta a figuráját, amikor Pulitzer-díjas regényét, „A lila szín„-t írta. August Wilson drámaíró 1982-ben állította először színpadra a Tony-díjra jelölt „Ma Rainey’s Black Bottom” (Ma Rainey fekete segge) című darabot. (2020-ban jelent meg a Netflix adaptációja, amelyben az Oscar-díjas Viola Davis alakítja Rainey-t, valamint Chadwick Boseman látható, utolsó szerepében).

Mit találtak ezek a művészek olyan inspirálónak Ma Rainey-ben? Mindenek előtt azt, hogy Rainey a művészetét önkifejezésre használta. Személyes volt, mint a lírai költők, egyben önmagával kritikusan realista. Ezzel alapjaiban megváltoztatta azt a módot, ahogyan a fekete művészek a munkájukkal önmagukat megjelenítették. Mindig büszke volt identitására, egyediségére és tehetségére. Nem tagadta nemi identitását, ami még fontosabb, nem félt attól, hogy erről mindenki más tudomást szerez. Ez abban a korban teljesen egyedi és végtelenül bátor kiállás volt. A mai generációk számára a zenéje talán már nem annyira ismert, mint néhány kortársáé, de annak, akit a blues zene érdekel, tudnia kell, hogy ki a „blues szülőanyja”, tudnia kell, hogy Ma Rainey egy megalkuvás nélküli ikon, aki még hosszú évtizedek elmúltával is utat mutat a fekete előadóknak.