A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek 51. rész. The Chantels, a katolikus lánycsapat és egy pimasz harlemi énekegyüttes, a Bobbettes.

Írta:Létrehozva: 2022.04.24.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek 51. rész. The Chantels, a katolikus lánycsapat és egy pimasz harlemi énekegyüttes, a Bobbettes.
Doo Wop sorozat 8. rész.

A korai R&B és rock and roll története és az énekes csoportok hírnevének csarnokába való bekerülése általában azokra a fickókra összpontosít, akik utcai sarki harmóniákat énekeltek, shoobie doobie wop wap waaas-t dúdoltak, sima öltönyöket viseltek, a fejükön kúpos frizurával vagy pompadúrral.
Férfitársaikkal ellentétben a lányok nem “lófrálhattak” az utcasarkokon gyakorolva. A lányok számára nem maradt más hely, mint a templom, így a legtöbb női do-woop együttes templomi kórustagként kezdte pályafutását, így a lányegyüttesek egyaránt kötődtek a gospelhez és a rock and rollhoz.

Így indult Arlene Smith (vezető énekes), Lois Harris (első tenor), Sonia Goring (második tenor), Jackie Landry (második alt) és Rene Minus közös zenei útja is. Közösen énekelni tizenéves korukban kezdtek, amikor a bronxi Páduai Szent Antal iskola kóruspróbáira jártak. 1957-re már több mint hét éve énekeltek együtt. Repertoárjuk egyik alapanyaga a gregorián ének volt, amelyet olyan tökéletesen gyakoroltak, hogy a szólamok váltása már második természetük volt.

Így 1957-ben a gyakorlásuk nagy része a Szent Antal lányöltözőben zajlott. Arlene Smith a lány kosárlabdacsapat tagja volt, és akár nyertek, akár vesztettek, a csoport minden meccs után énekelt. A klasszikus énekesnőnek tanult Smith tizenkét éves korában szólóban lépett fel a Carnegie Hallban. Minden lány énekelt a kórusban, ahol a klasszikus zenét latin énekekkel vegyítették. Életkoruk tizenhárom és tizenhat év között volt.

A lányok a Sequins és a Crows énekcsoport társaságában kezdtek tehetségkutató műsorokra járni a P.S. 60Community Centerben és a Szent Ágoston templomban. Ugyanebben az évben az iskolai csapatuk a Chantelle Szent Ferenc ellen játszott. Az egyik lány azt javasolta, hogy fejezzék be a csoportnév keresését azzal, hogy Chantelle-nek nevezik magukat. Így alakult meg a Chantels.

Ellentétben tehát a fekete do-woop lány csoportokkal, akiknek a dalai a gospelre épültek, a Chantelsre a klasszikus zene és a latin himnuszok voltak hatással. A vezető énekesnő, Arlene Smith klasszikus képzésben részesült, és 12 éves korában klasszikus szólóénekesként már fellépett a Carnegie Hallban. Nem véletlen, hogy a csapaton belül ő szolgáltatta a dalszövegeket és leginkább ő írta a zenét is. A lányokat Richard Barrett, a The Valentines énekese fedezte fel, és 1957 nyarán, amikor Alan Freed rock ‘n’ roll revü műsora során a színfalak mögött arra vártak, hogy találkozzanak bálványukkal, Frankie Lymonnal a Teenagersből.

Richard Barrett és a hírneves énekes hölgykoszorú

Barrett volt az, aki leszerződtette őket a George Goldner tulajdonában lévő End Records. 1957 augusztusában jelent meg első kislemezük a “He’s Gone” (Pop listán No.71) volt, melyet Arlene Smith írt.

1957 decemberében jelent meg második kislemezük, a “Maybe” , amely 1958 januárjában sláger lett (No.15 Billboard Hot 100 listán és No.2 az R&B listán).

A “Maybe” a girl group műfajában meghatározó eseménynek bizonyult. Jelentőségéről Alan Betrock így ír a “Girl Groups” című könyvében:

Megjelenésekor a lemez szó szerint berobbant a köztudatba- hatása és vonzereje egyszerűen tagadhatatlan volt. Barrett egy sor zongorás triolával indítja a lemezt, egy bőgős kórus ugrik be, majd az énekesnő, Arlene Smith kitépi a szívedet a valaha volt egyik legégetőbb és legőszintébb énekes produkcióval. Itt minden összeállt; az egyházi-gospel hatások keveredtek a kommersz rhythm & blues érzékenységgel. A teljesen meggyőző és mélyen megindító “Maybe” még nagyobbat üt, ha az ember rájön, hogy Arlene Smith mindössze tizenhat éves volt a felvételek idején és a lemez még mindig magával ragadja a tinédzsereket és a felnőtteket egyaránt. A Chantels lemezek nem voltak csiszoltak – a durva élek és még az alkalmi rossz hangok is hallhatóak, ha elég erősen keresgélünk -, de a teljes intenzitásuk és atmoszférikus realizmusuk volt az, ami a saját osztályukba emelte őket. A “Maybe” az országos slágerlistán a No. 55. helyen indított és a következő héten már a 32. helyen állt. Mégis ez a hihetetlen népszerűségrobbanás gondot okozott az End Recordsnak, mert egyszerűen nem tudták elég gyorsan kielégíteni a keresletet. Sok városban csempészkereskedők léptek be, akik több ezer kalózlemezt adtak el, mielőtt az End kiadó teljesíteni tudta volna a megrendeléseket….Ezek az eladások és a rendelési eltérések miatt a lemez országosan csak a No.15. helyig jutott, de több mint egy harmad évig a listákon maradt. A “Maybe” nem csak korának egyik legnagyobb példányszámban eladott lemeze volt, de hangzása éveken át nagy hatással volt a zenészekre és producerekre.

A felvétel később több mint egymillió példányban kelt el, és aranylemez lett. A következő felvételek már kevésbé voltak sikeresek, de az End kiadott egy albumot, amelynek eredeti címe « We Are the Chantels » .

Az eredeti borítón az együttes fotója szerepelt. Ezt az albumot hamarosan visszavonták, és újracsomagolták két fehér tinédzsert ábrázoló képpel, a címet pedig The Chantels-re rövidítették.

A várt siker elmaradása miatt az együttest 1959-ben dobta az End, ekkor Arlene Smith szólókarrierbe kezdett. Harris is elhagyta a zenekart, hogy főiskolai tanulmányokat folytasson. Ebben az évben a Richard Barrett vezette Chantelst. Barrett visszasírta együttesét az End-hez, és bár nem az anyakiadónál, de annak leányvállalatánál a Gone-nál további kislemezeket jelentettek meg. 1960-ban Annette Smith (nem rokona Arlene-nek) lépett Arlene Smith helyére. Az együttes kvartettként a Carlton Recordshoz szerződött át, ahol a “Look in My Eyes” című felvételükkel No.14. helyet érték el a pop listán és a No.6. helyet az R&B listán. Ez lett második nagy slágerük volt.

A Carltonnál megjelent többi kiadványuk már nem teljesített ilyen jól. Az egyik dal a “Well I Told You” , egy válasz Ray CharlesHit the Road” című dalára, ami No.29. Helyig fut fel a poplistán.

1962-ben megjelent a következő albumuk a “The Chantels on Tour” címmel, de érdekes módon, a címmel ellentétben a nagylemez nem tartalmaz élő felvételeket, és csak hét számot rögzített az együttes.

A tízszámos albumon másik három számot Gus Backus, Chris Montez és Little Anthony & The Imperials készítette. Az együttes sikerének hatására az End lemezkiadó összedobott egy albumot a részben korábban ki nem adott Chantels felvételekből   “There’s Our Song Again” címmel, amely végül is egy korábban felvett anyagból készült válogatás lemez.

A Chantels még néhányszor váltott lemezkiadót. Bár az 1960-as évek során a az együttes tagjai gyakran változtak, az együttes állandó tagja Jackie Landry, Sonia Goring és Renee Minus maradt. Ez a felállás, valamint Arlene Smith 1970-ben egy kislemezt vett fel az RCA számára. Azt remélték,ezzel szerződést tudnak kötni a kiadóval, ám ez végül elmaradt.

Smith az 1970-es években egy új, Chantels nevű csoport élére állt, amelyben a feltörekvő diszkódíva, Carol Douglas és a Gems egykori énekesnője, Louise Bethune szerepelt, aki az 1970-es években a The Crystals fellépő tagja lesz majd. Smith továbbra is szólóban lépett fel. 1995-ben a megmaradt eredeti Chantels is újjáalakult, és Noemi (Ami) Ortizt szerződtették énekesnőnek. A PBS Doo Wop 50 című különkiadásában Smith újra összeállt a Chantels túlélő eredeti tagjaival, és a “Maybe” című számot az 1997-ben elhunyt Jackie Landrynek ajánlották.

A The Chantels 2002-ben bekerült a Vocal Group Hall of Fame-be. 2001-ben bekerültek a Rock and Roll Hall of Fame-be való felvétel végső szavazásába, de annak ellenére, hogy az 1950-es évektől kezdve doo-wop együttesek között folyamatosan szerepeltek a Rock and Roll Hall of Fame szavazólapjain, a The Chantels nem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy bekerüljön a rock and roll halhatatlanjai sorába, egészen 2009 szeptemberéig, amikor kiderült, hogy ők egyike a 12 jelöltnek, akiket 2010-ben beiktatnak a Rock and rollHallba of Fame-be.

A The Bobbettes története

Hét héttel a ChantelsHe’s Gone” megjelenése előtt egy másik New York-i lánycsapat, a The Bobbettes a “Mr Lee“-vel került a slágerlistákra, bár a későbbi kiadványaikkal nem voltak ilyen sikeresek. Ők pimaszok voltak, pörgősek, és nem szenvedtek viszonzatlan szerelemtől.
Az együttes története nyolc, kilenc és tizenegy év közötti lányok időtöltéseként kezdődött a New York-i Harlemben. A lányok iskolatársak voltak, akik 1955-ben kezdtek el énekelni a 109-es iskola kórusában. Harlem Queensnek nevezték el magukat, és helyi amatőr esteken léptek fel.
A következő két év során a nyolcas fokozatosan kvintetté zsugorodott. Miután felléptek az Apollo Színház híres amatőr estjén, nem nyertek, csak kiszélesítették az amúgy is növekvő rajongótáborukat.

A Bobettes

Hamarosan felfedezte őket James Dailey lemezproducer, aki egyben a menedzserük is lett, miközben az Apollo Színház amatőr estjén adtak koncertet, és lemezszerződést kötöttek az Atlantic kiadóval. 1905 Second Ave és a 99. utca sarkán lévő lakótelepen éltek a lányok, és az épület folyosóin és a földszinten a játszótéren énekeltek. Dailey úgy érezte, hogy a “The Harlem Queens” nem megfelelő név öt tizenéves lány számára, ezért megváltoztatta a nevet Bobbettes-re.

Dailey lemezszerződést szerzett nekik az Atlantic Records lemezkiadóval, és 1957 februárjának végére már a stúdióban voltak. Az első négy felvételük csoportos szerzemény volt, és ez nem volt véletlen. Az első tizennyolc felvett dalukból tízet ők írtak.

A csoport már írt néhány dalt, és az egyik, a legendás “Mr. Lee” c. volt. Mr. Lee egy valós személy – a Bobbettes néhány tagjának – a tanára volt. Az együttes első kislemeze 1957 júniusában jelent meg. Bár a dalszöveg dicsérőleg szól “Mr. Lee“-ről, az eredeti szöveg a legkevésbé sem volt hízelgő. A lányok mérhetetlen ellenszenvet éreztek a tanár iránt, és a dal eredetileg gúnyolódásként íródott. Az Atlantic A&R vezetőinek kérésére az együttes átdolgozta a szöveget, hogy kereskedelmileg eladhatóvá tegye. A “Mr. Lee” lett a legismertebb tanár Amerikában, mivel a lemez 1957 júliusában a top tízbe került.

A kislemez, a “Look at the Stars” című dallal a B oldalon, a legnagyobb slágerfelvételük lett, a Billboard Pop kislemezlistán a No.6. helyen végzett, és négy hétig az R&B listán is az első helyen állt. Ezzel a Bobbettes lett az első lánycsapat, amely egy olyan listavezető R&B slágert adott ki, amely a pop top 10-ben is szerepelt. A dalt később Diana Ross feldolgozta az 1987-es “Red Hot Rhythm & Blues” című albumának európai változatán. A “Mr. Lee“-n Jesse Powell tenorszaxofonon, Allan Hanlon és Al Caiola gitáron, Ray Ellis zongorán, Milt Hinton basszusgitáron és Joe Marshall dobon játszott. A Billboard a No. 79. helyre nevezte a dalt a Minden idők 100 legjobb lánycsapat dalát tartalmazó listáján.

Miután az Atlantic számára egy sor újdonságnak számító dal sikertelen maradt, felvették az “I Shot Mr. Lee” eredeti változatát. Az Atlantic azonban ezt nem volt hajlandó kiadni, így az együttes elhagyta a kiadót és leszerződött Teddy Vann-nal, majd a kis Triple-X kiadónál kiadtak egy új verziót, amely gyorsan kezdett el emelkedni a listákon, végül a Billboard Hot 100-on a No.52. helyig jutott, mire az Atlantic kiadta a dal saját verzióját.


A következő néhány évben ezt a kislemezt olyan további felvételek követték, mint a “Have Mercy Baby“, a “You Are My Sweetheart“, a “You Belong to Me” és a “Dance with Me Georgie“. Ezután leszerződtek az End Recordshoz, és kiadták a “Teach Me Tonight” és az “I Don’t Like It Like That” (válasz Chris Kenner “I Like It Like That” című dalára.) Bár az “I Don’t Like It Like That” felvétele volt a lányok utolsó slágerlistás lemeze, egy sor lemezkiadónál folytatták a felvételeket, többek között a Diamond, az RCA Victor és a Mayhew számára készítettek lemezeket, mielőtt 1974-ben feloszlottak. Emellett hosszú évekig turnéztak oldies körökben, miután újraalakultak az eredeti feloszlásuk után. A Bobbettes további felvételei közé tartozik az “Oh My Pa-Pa“, a “Speedy“, a “Zoomy” és a “Rock and Ree-ah-Zole (The Teenage Talk)”. “I’ve Gotta Face The World” című kislemezük az RCA Victortól, ami egy északi soul kislemez.

1980-ban Jannie Pought-ot 34 évesen egy idegen halálra késelte New Jersey-ben.

(Folyt. köv.)


[There are no radio stations in the database]