A spirituálétól a gospelig 13. rész. A Staple Singers

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig 13. rész.

A Staple Singers

Sorozatunkat ismét fekete gospel együttessel folytatjuk, ám mielőtt történetünkbe belekezdenénk kénytelen vagyok egy megjegyzést tenni. Nincs egyetemesen humánusabb ajándéka Istennek az emberiség számára, mint a zene. A zene az ember örömének és bánatának kifejezését szolgálja tekintet nélkül bőrszínre és politikai meggyőződésre. Az egyetemes értékű zene egyformán mindenkié ősi időktől fogva. Sajnos, olyan időket élünk, amikor a « politikai korrektség » képviselői igyekeznek a zenét a saját ideológiai céljuk szolgájává tenni, bőrszínnel és politikai bélyeggel ellátva azt. Kénytelen vagyok erről említést tenni, ugyanis legutóbb Baz Luhrmann « Elvis » c. filmje szolgál jó példával – igen megdöbbentő módon – arról a liberális törekvésről, hogy a fekete zenét a fehér zene fölé emelje, vagyis a zenébe is beleviszi a liberális ideológiát.

Mondanunk sem kell, hogy ez a felfogás mennyire nem helytálló és Istennek nem tetsző, és ezt Luhrmann-nak pontosan tudnia kellene, ha már annyit foglalkozik a fekete gospellel, ahogy azt a filmben teszi. Egy ilyen kvalitású művésznek fel kell tennie a kérdést önmaga számára : művészetével Istent kell e szolgálnia vagy egy a Sátán rothasztó és hazug ideológiáját. Én a magam nevében megígérhetem, hogy nem fogok letérni a helyes útról és továbbra is úgy kezelem a zenét, legyen az fekete vagy fehér, hogy megmutatom egyetemes mivoltját és az emberiségre gyakorolt hatását, mindenféle politikai felhang nélkül.

E bevezető után folytassuk gospel történetünket.

A Staple Singers

A Staple Singers alapítója a család patriarchája, Roebuck Staples a Mississippi állambeli Winona közelében születik, 14 gyermek közül a legfiatalabbként. Egy gyapotültetvényen nő fel a Mississippi állambeli Drew közelében. Nyolcadik osztály után kimarad az iskolából, előbb a helyi templomi kórusban, majd egy gospel csoporttal énekel vasárnaponként az istentiszteleteken. Már kora gyermekkorában hall helyi bluesgitárosokat játszani és maga is beül hozzájuk és elkezd játszani velük, olyanokkal, mint Charlie Patton, aki a közeli Dockery ültetvényen él, Robert Johnson vagy Son House. 1935-ben megnősül és  Chicagóba költözik a jobb élet reményében. Jelentkezik a Trumpet Jubilees nevű gospel együttesnél felvételre, és fel is veszik. Velük énekel, miközben a raktárakban, építkezéseken, majd később egy acélgyárban dolgozik.

1948-ban Roebuck és felesége, Oceola Staples megalakítják a The Staple Singers nevű énekegyüttest, hogy immár saját gospelegyüttesként énekeljenek a helyi templomokban, gyermekeikkel együtt.

A gyerekek: Cleotha 1934-ben születik, még a Mississippi állambeli Drew-ban. 1936-ban, két évvel később miután már Chicagóba költöztek, a fiú Pervis és a lányok, Mavis és Yvonne már ott születnek. Yvonne az egyik bátyját helyettesíti, amikor azt behívják az amerikai hadseregbe, majd 1970-ben újra. Első nyilvános énekes fellépésük 1948-ban, a chicagói Mount Zion templomban van, ahol Roebuck testvére, Chester Staples tiszteletes a lelkész.

A Staple Singers az 1950-es évek elején kezd felvételeket készíteni a United lemezkiadónál, majd a nagyobb Vee-Jay Records számára, olyan dalokkal, mint az 1955-ös „This May Be the Last Time” , amit a Rolling Stones feldolgoz „The Last Time” címmel.


Első profi szerződésüket 1952-ben írják alá. Korai karrierjük során akusztikus gospel-folk stílusban készítenek felvételeket különböző kiadóknál: United Records-nál, Vee-Jay Records-nál. Az „Uncloudy Day” és a „Will the Circle Be Unbroken?” című számaik bestsellerek ebben az időben.
Újabb kiadókhoz szerződnek, Checker Records, Riverside Records, majd 1965-ben az Epic Records. Az „Uncloudy Day” komoly hatással van Bob Dylanre, aki 2015-ben így nyilatkozik róla:

„Ez volt a legrejtélyesebb dolog, amit valaha hallottam … Még az iskolapadban is rájuk gondoltam … Mavis nagyjából velem egyidősnek tűnt a képen (az „Uncloudy Day” borítóján) ... Az éneke egyszerűen kiütött … Mavis nagyszerű énekes – mély és titokzatos. Hatására már fiatal koromban is úgy éreztem, hogy maga az élet is egy nagy rejtély.”

Az Epichez való átigazolás számos albumot eredményez, köztük a Billy Sherrill által készített “Freedom Highway “című, templomban felvett, élő albumot, amelynek címadó dala egy polgárjogi mozgalmi tiltakozó dal , Pops Staples tollából.

Az Epicnél a Staple Singers 1967-ben a „Why (Am I Treated So Bad)” és a „For What It’s Worth” című dalokkal a mainstream közönség számára is elérhetőbb stílust alakítanak ki.


1968-ban a Staple Singers leszerződik a Stax Recordshoz, és két albumot adnak ki Steve Cropperrel, ezek a “Soul Folk in Action” és “We’ll Get Over”. Pervis visszatér hozzájuk. 1968-ban, miután Cropper elhagyja a Staxet, Al Bell producer a felvételeiket átteszi a híres Muscle Shoals Sound Studióba, és maga vágja és keveri az overdubokat Terry Manning mérnökkel/zenésszel a memphisi Ardent Studiosban, miközben az együttes egy funkosabb és soulosabb irányba mozdul el.

Ennek köszönhetően a 18. nagylemezüktől – az 1971-ben Stax kiadónál megjelentetett “The Staple Singers” c. nagylemeztől amely No.9. az RandB listán és 117. a Billboard hitlistán – kezdve évente szerepelnek a hitlistákon.

A Staple Singers első Stax-slágere a “Heavy Makes You Happy (Sha-Na-Boom-Boom)” c. dal 1971 elején.

A Luther Ingram és Mack Rice által írt „Respect Yourself” című 1971 végi felvételük a Billboard R&B listán a No.2. , a Billboard Hot 100 listán pedig a No.12. helyen végez. Mindkét sláger több mint egymillió példányban kelt el, és így mindkettő aranylemezt kap a Recording Industry Association of America-tól. A dal témája univerzális vonzerővel bír, mivel közvetlenül az 1960-as évek intenzív amerikai polgárjogi mozgalmát követő időszakban jelenik meg.

1972-ben az „I’ll Take You There” mindkét Billboard-listát vezeti. 1973-ban az „If You’re Ready (Come Go With Me)” a Hot 100-as listán No. 9., az R&B listán pedig No.1.első helyig jut.


A Stax 1975-ös csődje után a Staple Singers leszerződik Curtis Mayfield kiadójához, a Curtom Recordshoz, és kiadják a „Let’s Do It Again” c. dalukat, amelynek producere maga Mayfield. Ez a dal lesz az első popslágerük az Egyesült Államokban.

Pops Staples (Pop Staples néven) egy blues albumot is felvesz “Jammed Together” címmel, amin Albert King és Steve Cropper működik közre.
1976-ban Staples szerepel a The Band utolsó koncertjét dokumentáló filmben, a “The Last Waltz”-ban is (A film1978-ban jelenik meg). Pops Staples a lányaival, valamint Levon Helmmel és Rick Dankóval közösen énekel a „The Weight” című számban. Az együttes a koncerten a színpadon lép fel a The Band-del, de a filmben a hangstúdióban felvett későbbi előadásukat használják fel. A „The Weight” című dalt a Staple Singers már korábban feldolgozta az első Stax-albumukon.

Ettől kezdve azonban nem tudják visszanyerni korábbi lendületüket, csak időnként adnak ki kisebb slágereket. Az 1984-es “Turning Point” című albumon a Talking Heads „Slippery People” című dalának feldolgozásával szerepelnek, amely felvétel a Dance listán a Top 5-ig jut.

1994-ben ismét előadják a „The Weight” című dalt a country előadó Marty Stuarttal az MCA Nashville Rhythm, Country and Blues válogatásán, némileg megteremtve ezzel a fiatalabb korosztályhoz tartozó közönségüket.

A „Respect Yourself” című dalt Spike Lee felhasználja az 1994-ben készült “Crooklyn” című filmjének soundtrackjében.

Pops Staples 2000 decemberében hal meg egy agyrázkódás szövődményei miatt. Cleotha Staples 2013. február 21-én, 78 éves korában Chicagóban halt meg, miután több mint egy évtizeden át Alzheimer-kórban szenved. Mavis Staples folytatja a családi hagyományt, és továbbra is hozzáadja énekesi tehetségét más művészek projektjeihez és saját szóló vállalkozásaihoz egyaránt. 2022-ben kiadja a Levon Helmmel közös “Carry Me Home” című albumát, amelyet 2011-ben rögzítenek a “Helm Midnight Ramble” című koncertjén.

2015-ben és 2019-ben fellép a Glastonbury-n, a 2016-os “Livin’ on a High Note” című albumán pedig egy Martin Luther King prédikáció egyszerű akusztikus verziója szerepel az „MLK Song” című számban. 2018. április 10-én, 80 éves korában meghal Yvonne Staples. 2021. május 6-án, 85 éves korában az Illinois állambeli Doltonban lévő otthonában hirtelen elhunyt Pervis Staples, így Mavis maradt a zenekar utolsó életben maradt tagja.

A 2015-ös “Mavis!” című dokumentumfilm a The Staple Singers történetét meséli el, és követi Mavis Staples szólókarrierjét Pops Staples halála után. A Jessica Edwards által rendezett filmet a 2015-ös South by Southwest Filmfesztiválon mutatják be, majd az HBO 2016 februárjában sugározza.

A Staple Singers 1999-ben bekerül a Rock and Roll Hall of Fame-be, 2018-ban pedig a Gospel Music Hall of Fame-be. Szülővárosukban, Drew-ban, a Mississippi Blues Trail-en, emléktáblával emlékeznek meg róluk.

Pályafutásuk során három alkalommal jelölik őket Grammy-díjra, 1995-ben a legjobb kortárs blues album Grammy-díját nyerik el a “Father, Father” című dalukért.

2005-ben az együttes megkapja az életműért járó Grammy díjat.

(Folyt köv.)