Az amerikai country zene története 25. A “flatpicking” és a Delmore Brothers története

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története 25.

A “flatpicking” és a Delmore Brothers története

A flatpicking a gitár húrjait a hüvelykujj és egy vagy két ujj között tartott pengetővel történő pengetés technikája.

Ellentétben áll a “fingerstyle” gitárjátékkal, amely az egyes ujjakkal való játékot jelenti, ujjpikkek viselésével vagy anélkül.

Bár a pengető használata számos zenei hagyományban elterjedt, a „flatpicking” pontos kifejezés leginkább az amerikai délkeleti felföldön, az Appalache-ok zenéjéhez, különösen a bluegrass zenéhez kapcsolódik, ahol a vonós zenekarokban gyakran játszanak különböző stílusú zenészek, mind fingerpickinget, mind flatpickinget. A más műfajokban, például a rockban és a jazzben flat pengetőt használó zenészeket általában nem nevezik flatpickernek. Mivel a pengető használata ezekben a hagyományokban általános, általában csak a pengető nélkül játszó gitárosokat jelölik a „fingerpicking” vagy „fingerstyle” kifejezéssel.
Valószínűleg 1930 körül kezdődött a “flatpicking” az amerikai zenében, amikor a gitárosok elkezdtek régi amerikai hegedűdallamokat gitáron feldolgozni, kibővítve a hangszer hagyományos szerepét, ami addig a ritmusgitár-kíséretre korlátozódott, hozzájárulva dallamvezetéshez a basszushúrokon való alkalmi futással. Bár a korai gitárosok, mint például Riley Puckett, hüvelykujjas pengetőt használtak a basszus hangok hangsúlyozására, a stílusnak ezt a részét a flatpickinghez igazították.

A bluegrass dallamstílusa gyakran gyors és dinamikus, hangokat elcsúsztatós vagy a húrt ütlegelős erőteljes pengetés az ujjak gyors keresztjátékával. A bluegrass flatpickerek általában a lapos tetejű gitárokat részesítik előnyben az íves tetejűek helyett, és a nejlon helyett acélhúrokat használnak.

A Delmore Brothers valószínűleg a legjellegzetesebb a “ flatpicking”-et használó, a hillbilly zenét az 1930-as és 1940-es években elterjesztő zenekarok közül.

Delmore Brothers

A gospelből és az appalache-i folkból egyaránt merítve az egyik legnagyobb korai country duett csapattá váltak. Emellett képzett dalszerzők is, szó szerint több száz dal fűződik a nevükhöz, amelyek közül sok tartósnak bizonyult és a country zene standardjává vált. A legfontosabb, hogy azon kevés korai tradicionális country előadók közé tartoznak, akik a korral együtt változtak, és úttörő szerepet játszottak néhány ilyen változásban.

Ők az 1950-es évek rock’n’roll robbanásának előfutárai, akik a hagyományos country-t, a boogie-t és a bluest olyan jellegzetes hangzásban ötvözték, amelyet gyakran utánoztak, de csak ritkán értek el. Később olyan előadók, mint a The Everly Brothers, a Johnny Burnette Rock’n’Roll Trio, a Louvin Brothers, Gene Vincent és Jerry Lee Lewis mind a Delmore Brothers hatása alatt kezdenek zenélni. Mégis, a country zeneipar éveken át figyelmen kívül hagyta őket, míg végül 2001-ben beiktatták őket a Country Music Hall of Fame-be, 30 évvel azután, hogy beválasztották őket a Nashville Songwriters Hall Of Fame-be, és 50 évvel azután, hogy utoljára léptek fel együtt.

Ismerkedjünk meg velük közelebbről!

A bérlő farmerek fiai, a két Delmore testvér, Alton (született 1908. december 25-én) és Rabon (született 1916. december 3-án) az alabamai Elkmontban, szegénységben születnek. Tanyán, bérlő farmer fiaiként élnek és nevelkednek, a gospelzene és az appalache-i népzene gazdag hagyományai hatása alatt, amit a rokonság játszik a házuknál, hétvégén. Édesanyjuk, Mollie Delmore gospeldalokat ír és ad elő a templomuk számára. A dalszerzést megtanítja fiainak is, akik nem járnak iskolába, a földeken segítenek apjuknak. A kamaszodó Delmore testvérek a gospel stílusú harmóniákat a hagyományos népzene és a blues gyorsabb gitárjátékával vegyítik, ezzel is segítenek megteremteni a country még kialakulóban lévő műfaját. A szokásos hathúros akusztikus gitár mellett a duó azon kevesek egyike, amelyik a ritka tenor gitárt használta, egy négyhúros hangszert, amely korábban elsősorban vaudeville show-kban terjedt el.
1925-ben a 16 éves Alton édesanyjával közösen megírja első dalát , a „Bound for the Shore” -t, ami az Athens Music Co. kiadónál jelenik meg.

1930-ban a testvérek beneveznek egy versenyre az alabamai Athensben és megnyerik az első díjat, miután több fordulóban legyőznek egy zenekomédiás műsorszámot.

A testvérek 1931-ben készítik első sikeres lemezfelvételüket a Columbia Records-nál, ahová egy meghallgatás után nyernek felvételt. Itt rögzítik a „Got The Kansas City Blues” és az „Alabama Lullaby” című dalokat, amely a főcímdaluk lesz.


1933-ban szerződést kötnek az RCA leányvállalatával, a Victor’s Bluebird nevű lemezkiadóval, és rendszeres fellépői lesznek a Grand Ole Oprynak. Sikerük folyamatosan nő és három éven belül a műsor legnépszerűbb fellépőjévé válnak.

1934-ben The Delmore Brothers turnézni kezd Arthur Smith-szel. A trió a következő három évben együtt készített felvételeket, és több mint 52 lemezfelvételen játszanak együtt mind The Delmore Brothers, mind The Arthur Smith Trio néven. 1935-ben születik meg az első közös felvételük a Bluebird számára. A tehetségkutatókat lenyűgözi Arthur játéka. Egy 1937-es Bluebird felvétel során Alton megfázik és arra kényszerül, hogy mélyebben énekeljen, ami károsítja a hangszálait. E felvételt követően Alton soha többé nem képes olyan magasan énekelni.

Az Opry vezetőségével való nézeteltérések miatt a testvérek 1938-ban elhagyják a show-t. Az Opry elhagyása után a testvérek az észak-karolinai Raleigh-be költöznek, ahol a WPTF rádióállomás ajánl nekik saját műsoridőt. Bár az 1940-es években továbbra is zenélnek és készítenek felvételeket, soha nem érnek el olyan szintű sikert, mint a Grand Ole Opry-ban.

1941-ben a „When It’s Time for the Whippoorwill to Sing” című daluk bekerül a Billboard „Hillbilly” top háromba.

1942-ben a testvérek hivatalosan is leszerződnek a King Recordshoz. Az igazsághoz tartozik, hogy álnéven már addig is számos felvételt készítenek a King Records kiadónál, ugyanis mivel szerződésük a Grand Ole Opry-hoz köti őket, hivatalosan nem szerepelhetnek a kiadónál. Erre a turpisságra akkor derül fény, amikor a duó otthagyja a Grand Ole Opry-t és leszerződik a King-hez. Ekkor ugyanis a kiadó, immár a duó nevével ismét kiadja a dalokat. A korábban álnéven megjelentetett dalok közé tartozik a „Someday You’ll Pay„, a „Remember I Feel Lonesome, Too„, a „Going Back to the Blueridge Mountains„, a „The Last Old Shovel„. Leginkább Alton álnevét használják, ami „Jim Scott” .

Bár létezik egy mítosz, amely szerint a King összes dalát Cincinnatiben vették fel, ez nem igaz. Az dalokat ott veszik fel, ahol a Delmore-ok éppen élnek. A testvérek ugyanis évente két-három alkalommal is más és más városba költöznek, ami azt jelenti, hogy a felvételek helyszínei folyamatosan változnak. A felvételek Indianapolisban, Memphisben, Chattanoogában, Jacksonban, Mississippiben, Athensben, Alabamában, Covingtonban, Fort Smithben, Del Rioban és Houstonban készülnek.

A „Freight Train Boogie” című dalukat, amit 1946-ban a King kiadónál rögzítenek, egyesek szakírók az első rock and roll lemeznek tartják, némi joggal. Legismertebb dalukat, a „Blues Stay Away From Me„-t (szintén a King kiadónál, 1949) pedig Johnny Burnette and The Rock and Roll Trio, Gene Vincent and the Blue Caps, The Louvin Brothers, The Browns, Les Paul and Mary Ford, Doc Watson, The Notting Hillbillies, Marshall Chapman és The Everly Brothers is feldolgozza.


Pályafutásuk során a Delmores több mint ezer (!) dalt ír. A legnépszerűbbek közé tartozik a „Brown’s Ferry Blues„, a „Gonna Lay Down My Old Guitar” és a „Fifteen Miles from Birmingham.”



Gitáralapú felvételeik kulcsfontosságúak abból a szempontból, hogy a gitár központi szerepet kapott a countryban, majd később a rockabillyben és a rock and rollban. A harmadik hangszer, amely számos háború utáni felvételükön szerepel, Wayne Raney szájharmonika játéka.

Wayne Raney (fehér kabátban) és a Delmore tetsvérek

Rabon 1952-ben tüdőrákban hal meg, egy nappal 36. születésnapja után. Alton már közel 1000 dalt publikált erre az időszakra.  Nem sokkal később meghal az apjuk, majd ezt követően szinte azonnal meghal Alton hároméves lánya, Susan. Ennek hatására elveszti érdeklődését a zene iránt, és az amúgy is sokat ivó férfi egyre inkább az üveghez fordul. Visszaköltözik Alabamába, és Huntsville-ben telepedett le. Postásként és üzletkötőként dolgozik, és továbbra is, ugyan csak ritkán fellép és szólóban vesz fel néhány anyagot, mind a gospel, mind a rockabilly területén.

Megírja a “Truth Is Stranger than Fiction” című, nehezen hozzáférhető önéletrajzát (1977-ben posztumusz adja ki a Country Music Foundation), mielőtt 1964. június 9-én a súlyos alkoholfogyasztása miatt kialakult májbetegség okozta vérzésben meghal. A Delmore Brothers munkássága ekkorra már rendkívül nagy hatással van különösen a The Everly Brothers és a The Louvin Brothers harmóniáira. Ez utóbbi duó 1960-ban egy “A tribute to the Delmore Brothers” címmel albumot vesz fel.

Azóta számos Delmore Brothers válogatás és újrakiadás jelent meg. Akár saját dalokat, akár tradicionális dalokat, akár gospelt adnak elő, mind zenéjükben, mind énekükben erős bluesos érzést hoznak. Talán ez az elem teszi lehetővé, hogy a Delmore-ok – több más korabeli előadónál jobban – a későbbi generációk hallgatóihoz is képesek legyenek szólni. Nem lebecsülendőek a földhözragadt lírai társadalomkritikai dalaik sem, amelyek a hétköznapi küzdelmeket és az elveszett szerelmet kegyelemmel és megváltó, jóindulatú humorral kezelik, ritkán folyamodva érzelgős könnyekhez.
A Delmore Brothers 1971 októberében bekerül a Nashville Songwriters Hall of Fame-be, valamint 1989-ben az Alabama Music Hall of Fame-be és 2001-ben a Country Music Hall of Fame-be. A műfajhoz való úttörő hozzájárulásukat a Rockabilly Hall of Fame is tagsággal ismeri el.
A Brother’s későbbi, elektromos gitárokkal és boogie beat-ekkel készült lemezei helyet kapnak a Rolling Stone zenei magazin “History of Rock n’ Roll” című kiadványában.
Bob Dylan 1985. november 10-én a következőt nyilatkozza a Chicago Tribune újságnak:

A Delmore Brothers, Istenem, én nagyon szerettem őket! Azt hiszem, minden harmóniára hatással voltak, amit valaha is megpróbáltam énekelni.

(Folyt. köv.)