Charlie Rich

Charlie Rich

Charles Allan Rich (1932. december 14. – 1995. július 25.) amerikai énekes, dalszerző és zenész. Eklektikus zenei stílusát gyakran nehéz volt besorolni, a rockabilly, a jazz, a blues, a country, a soul és a gospel műfaját foglalta magába.

Élete későbbi szakaszában Rich elnyerte az Ezüst Róka becenevet. Talán leginkább 1973-as két slágere, a „Behind Closed Doors” és a „The Most Beautiful Girl” miatt emlékeznek rá, amelyek az amerikai country kislemezlisták, valamint a Billboard Hot 100 pop kislemezlista élén álltak, és két Grammy-díjat hoztak neki. Richet 2015-ben beiktatták a Memphis Music Hall of Fame-be, 2023-ban a Rolling Stone Magazin a 120. helyre sorolta  minden idők 200 legjobb énekesének listáján.

Rich az arkansasi Coltban született vidéki gyapottermesztők gyermekeként. A Forrest City-i Consolidated High Schoolban érettségizett, ahol szaxofonozott a zenekarban. Nagy hatással voltak rá szülei, akik a Landmark Missionary Baptist Church tagjai voltak; édesanyja, Helen Rich zongorázott a templomban, édesapja pedig gospel-kvartettben énekelt. A család földjén egy C. J. Allen nevű fekete bérlő tanította Richet blues-zongorázni. Az Arkansasi Állami Főiskolára futballösztöndíjjal iratkozott be, majd egy sérülés után átiratkozott az Arkansasi Egyetemre zenei szakra. Egy szemeszter után otthagyta, hogy 1953-ban csatlakozzon az Egyesült Államok Légierejéhez.

Sam Phillipsnek a Sun Recordsnál felvett néhány bemutató dalt, de Phillips azokat „túl jazzesnek” és nem eléggé kommersznek tartotta.

1958-ban Rich a Sun Records rendszeres session-zenésze lett, Lewis, Johnny Cash, Bill Justis, Warren Smith, Billy Lee Riley, Carl Mann és Ray Smith számos lemezén játszott. Több dalt is írt Lewis, Cash és mások számára.

Miután a Sun leányvállalatánál, a Phillips International Recordsnál kezdett el felvételeket készíteni, harmadik kislemeze az 1960-as „Lonely Weekends”  Top 30-as sláger lett.

A Presley-szerű előadásmódja és dallamvezetése hozta el neki a sikert. Több mint egymillió példányban kelt el, és az Amerikai Lemezkiadó Szövetség aranylemezzel tüntette ki. Hét további kislemeze közül azonban egyik sem lett sikeres, bár több dal is az élő koncertjeinek alapdarabja lett, köztük a „Who Will the Next Fool Be„,

a „Sittin’ and Thinkin‘”

és a „No Headstone on My Grave”

Ezeket a dalokat gyakran mások is felvették, különböző sikerrel, mint például a „Who Will the Next Fool Be” Bobby Bland-féle verziója.

Rich karrierje ezután megtorpant, és 1963-ban elhagyta a nehéz helyzetben lévő Sun kiadót, és az RCA Victor leányvállalatához, a Groove-hoz szerződött. Első kislemeze a Groove-nál, a „Big Boss Man” kisebb sláger lett.

A Chet Atkins produceri közreműködésével készülő következő lemezek mind kudarcot vallottak. 1965-ben a Smash Recordshoz költözött, ahol új producere, Jerry Kennedy arra bátorította, hogy dalaiban hangsúlyozza a country és rock&roll stílus elemeit, bár Rich jazz-zongoristának tartotta magát, és gyerekkora óta nem sokat foglalkozott a country zenével.

A Smash első kislemeze a Dallas Frazier által írt „Mohair Sam” volt, egy R&B-hangsúlyos, újszerű rockszám, amely top 30-as popsláger lett.

Több ezer cikkben említették, hogy ez volt az a dal, amelyet Elvis Presley játszott a zenegépén, amikor a Beatles 1965. augusztus 26-án meglátogatta Los Angeles-i otthonában. Azonban egyik ezt követő kislemeze sem volt sikeres. Rich ismét kiadót váltott, és a Hi Recordshoz költözött, ahol blue-eyed soul zenét és straight country-t vett fel, de ismét egyik Hi kislemeze sem került fel a country vagy pop slágerlistákra. Egyetlen Hi Records szám, a „Love Is After Me” (1966) késve vált a fehér soul kedvencévé az 1970-es évek elején.

A következetes kereskedelmi sikerek hiánya ellenére az Epic Records 1967-ben leszerződtette Richet, főként Billy Sherrill producer ajánlására. Sherrill segített Richnek, hogy a Nashville Sound balladaművészeként alakítsa át magát egy olyan korszakban, amikor a régi rock&roll művészek, mint Jerry Lee Lewis és Conway Twitty a country formátumban találtak új zenei otthonra. Ez az új „countrypolitikus” Rich-hangzás 1972 nyarán kifizetődött, amikor az „I Take It on Home” a hatodik helyre került a countrylistán.

1973-as Behind Closed Doors című albumának címadó dala még az év elején első számú country-sláger lett, majd a poplistán is a top 20-ba került.

Ezúttal sem okozott csalódást, hiszen a „The Most Beautiful Girl” három hétig állt a country- és két hétig a poplisták élén.

Most, hogy már country-sztárrá vált, a Behind Closed Doors abban az évben három díjat is nyert a Country Music Association-től: A legjobb férfi énekes, az év albuma és az év kislemeze. Az album arany minősítést is kapott. Rich Grammy-díjat nyert a legjobb férfi country énekes előadásért, és négy Academy of Country Music-díjat vihetett haza. Az RCA Victor több állandó dalszerzőjének egyike, Marvin Walters három éven át írt együtt Rich-csel, négy felvételt készített, köztük a népszerű „Set Me Free” címűt.

A „The Most Beautiful Girl” után gyorsan jöttek az elsőszámú slágerek. 1974-ben öt dala vezette a country listákat, és átkerült a poplistákra: „There Won’t Be Anymore” (popszám 18), „A Very Special Love Song” (popszám 11), „I Don’t See Me In Your Eyes Anymore” (popszám 47), „I Love My Friend” (popszám 24) és „She Called Me Baby” (popszám 47).

Az RCA Records és a Mercury Records (a Smash a Mercury leányvállalata volt, amely 1970-ben beolvadt a fő cégbe) is újra kiadta korábban rögzített anyagát az 1960-as évek közepéről. Mindezen sikerek hatására a CMA 1974-ben az Év Előadójának választotta. 1974-ben lemezre énekelte a Benji című film Oscar-jelölt főcímdalát, az I Feel Love (Benji’s Theme) című dalt.

Rich 1975-ben még három top 5-ös slágert ért el, de bár népszerűsége csúcsán volt, elkezdett erősen inni, ami jelentős problémákat okozott számára a színpadon kívül.

Rich problémás alkoholfogyasztása az 1975-ös CMA-díjkiosztón tetőzött, amikor láthatóan ittasan adta át az év előadóművészének járó díjat. Miután végigbukdácsolt a jelöltek nevein, ügyetlenül feltépte a borítékot, elővett egy öngyújtót, és meggyújtotta a győztes nevét tartalmazó papírt. Ezután bejelentette a díj nyertesét:

Barátom, Mr. John Denver.

Egyesek ezt a Music Row által irányított Nashville Sound elleni lázadásnak tekintették; mások azt feltételezték, hogy ez egy tiltakozás volt az ellen, hogy a díjat Denver kapta, akinek zenéjét Rich túl „poposnak” és nem eléggé „country-nak” tartotta. Sokan, köztük az iparág bennfentesei is, felháborodtak, és Rich népszerűsége zuhanórepülésbe kezdett.

Egy 2016-os interjúban Jo Walker-Meador, a CMA egykori ügyvezető igazgatója úgy vélte, hogy Rich részegsége részben azért lehetett, mert neheztelt, amiért az 1974-es díjátadón elért sikere után abban az évben kizárták a jelölésekből. Fia, ifjabb Charlie azt írja a honlapján:

Elmondom, hogy szerintem miért tette.

#1 Úgy gondolta, hogy vicces lesz. Úgy állította be, hogy arról beszélt, hogy a potenciális győztesek valószínűleg idegesek voltak, ahogy ő is az előző évben.

#2 Rossz döntés. Nemrég törte el a lábát egy furcsa balesetben a memphisi otthonában….

Szóval… A fájdalom miatt a műsor estéjén fájdalomcsillapítót vett be: Rossz ötlet!

Másodszor, ő és egy másik countrysztár gin-tonikot ivott, amíg az öltözőben vártak. A műsor hosszú volt, így mire apának fel kellett volna lépnie, a gyógyszereken felül az italoktól is be volt szédülve. … Elsősorban azt gondolta, hogy ez vicces lesz. Tudom, hogy az utolsó dolog, amit apám akart volna tenni, hogy egy másik zenész bírájának állítsa be magát. Rosszul érezte magát, hogy az emberek azt gondolták, hogy ez egy John Denver elleni nyilatkozat.

Rich karrierjének visszaesését súlyosbította az a tény, hogy lemezei egyre hasonlóbb hangzásúak lettek: popos country balladák, amelyekre vonósokat tettek, és kevés dzsesszt vagy bluest hallhattunk. Nem volt újabb top 10-es slágere, amíg a „Rollin’ With the Flow” 1977-ben a country listák első helyére nem került (valamint az easy listening listák 32. helyére).

1978-ban, a következő év elején leszerződött a United Artists Recordshoz, és az év folyamán az Epic és az UA lemezkiadójánál is voltak slágerei. Az 1978-as slágerei között szerepelt a „Beautiful Woman„,

a „Puttin’ In Overtime At Home„,

és utolsó number one slágere az „On My Knees„, egy duett Janie Fricke-kel. 1978-ban a top 10-es slágerek közé került.


1979-ben Rich mérsékelt sikert aratott kislemezeivel, legnagyobb slágere a „Spanish Eyes” című dal egy változata volt, amely bekerült a country top 20-as listájára.

Az 1978-as Clint Eastwood-filmben, az Every Which Way but Loose-ban saját maga szerepében tűnt fel, az „I’ll Wake You Up When I Get Home” című dallal. 1979-ben ez a dal a harmadik helyen szerepelt a slágerlistán, és ez volt karrierje utolsó top 10-es kislemeze.

1980-ban ismét kiadót váltott az Elektra Recordshoz, és még azon az őszön megjelentette 12. helyezett kislemezét, az „A Man Just Don’t Know What a Woman Goes Through„-t.

Még egy top-40-es sláger következett, az „Are We Dreamin’ the Same Dream” című Gary Stewart-dal.

1981 elején, Rich úgy döntött, hogy eltávolodik a reflektorfénytől. Több mint egy évtizeden át félnyugdíjasként a befektetéseiből élt, és csak alkalmanként adott koncerteket. 1981-ben volt egy kis szerepe a Take This Job and Shove It című filmben, amelyből az utolsó listavezető kislemeze, a „You Made It Beautiful” is származott.

1992-ben Rich kilépett a félnyugdíjból, és a Sire Recordsnál megjelentette a Pictures and Paintings című jazzes albumot, amelynek producere Peter Guralnick újságíró volt.

Pozitív kritikákat kapott, és helyreállította Rich zenész hírnevét, de ez volt az utolsó albuma.

2016-ban Feel Like Going Home: The Songs of Charlie Rich címmel tiszteletalbumot adott ki a Memphis International Records. Tom Waits, aki az 1970-es években Rich előzenekara volt, a Nighthawks at the Diner című albumának Putnam County című dalában említi őt a következő szöveggel:

A rádió Charlie Rich-et köpködi… Az biztos, hogy tud énekelni, az a rohadék.

Charlie Rich és felesége Floridába tartott nyaralni, miután megnézte fiuk, Allan fellépését Freddy Fenderrel a Mississippi állambeli Natchezben lévő Lady Luck Casino-ban, amikor súlyos köhögési rohamot kapott. Miután felkeresett egy orvost a louisianai St. Francisville-ben, és antibiotikumot kapott, tovább utazott. Egy éjszakára megálltak egy motelben a louisianai Hammondban, ahol Rich 1995. július 25-én, 62 éves korában álmában meghalt. A halál oka tüdőembólia volt, A Tennessee állambeli Memphis Memorial Park temetőjében temették el.

Margaret Rich 2010. július 22-én halt meg a Tennessee állambeli Germantownban, és férje mellé temették.

Forrás: Wikipédia