Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 5. A Windrush-generáció örökre megváltoztatja a brit zenét

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

5. A Windrush-generáció örökre megváltoztatja a brit zenét

Az angolok megnyerték a második világháborút, de elvesztették gyarmataikat. Amíg a gyarmatok virágoztak az angol társadalom zárt és érintetlen maradt, a gyarmatokon élők nem voltak képesek eljutni Angliáig, nem, hogy ott letelepedni. A háború azonban mindent a feje tetejére állított.

1948. június 22-én egy Empire Windrush nevű hajó kötött ki az essexi Tilbury dokkban. A hajó fedélzetén színes bőrűek érkeztek a Karib-térségből. Az utasok Jamaikából és Trinidad és Tobagóból hozott utasokat, köztük köztisztviselőket, jogi és katonai tisztviselőket, valamint zenészeket, művészeket és háztartási alkalmazottakat.

Az 1948-as brit állampolgársági törvény éppen akkoriban készült a parlamentben, amely (legalábbis papíron) egyenlő állampolgárságot biztosított minden brit állampolgárnak, az anyaországban élőknek és a brit gyarmatokról származóknak egyaránt.

A Windrush utasai közül sokan egy hirdetésre jelentkeztek, mely hirdetés kedvezményes áron kínált hajóutakat Nagy-Britanniába azoknak, akik ott kívánnak letelepedni és dolgozni. A háborúban túl nagy volt a veszteség, szükség volt munkáskezekre. Becslések szerint mintegy félmillió ember élt azzal a lehetőséggel, hogy az „anyaországba” költözzön.

Állást ígértek nekik az újonnan létrehozott Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál (NHS) és a Nemzeti Vasútnál, munkát az acél-, szén-, vas- és élelmiszeriparban.

Amikor azonban megérkeztek az Egyesült Királyságba, a fehér lakosság nagy részének ellenségességével, intoleranciájával és rasszizmusával találkoztak.

Sok esetben megakadályozták őket abban, hogy a magánszektorban munkát vállaljanak vagy magánlakásokban éljenek, és számos nyilvános helyről, például kocsmákból, klubokból, éttermekből és templomokból is kitiltották őket.

Az Egyesült Királyságba való utazás és az azt követő évek sok karibi számára fájdalmas élményt jelentettek. Az új jövőt keresve kitelepítettek lettek, hátra hagyták a megszokott életüket, hogy újjáépítsenek egy olyan országban, amelyet reményeik szerint otthonuknak nevezhettek volna, ám gyakran többet veszítettek, mint amennyit nyertek.

A BlackHistoryMonth.org számára írt történetében Benjamin báró leírja, hogyan javasolta a parlamentben a „Windrush-napot„, de azt a választ kapta, hogy

erre nincs szükség, mert van a Fekete Történelem Hónapja. Ez nem a lényeg – mondta. A hajó 1948-as Tilburybe érkezése a karibi diaszpóra nagy jelentőségű gyújtópontja. Azok számára, akiknek annyi viszontagságot kellett leküzdeniük, ez a nap nagy jelentőséggel bírna.

Első kézből szerzett tapasztalatairól Benjamin így ír:

Sok gyermekkori élményem született ebben az új kultúrában és hihetetlenül ellenséges környezetben jellemformáló volt. Ezek adták meg nekem az eszközöket és a kitartást ahhoz, hogy azzá váljak, aki ma vagyok.

Az Empire Windrush hajó érkezése óriási hatással volt a brit zenére, ami a mai napig megfigyelhető az angol könnyű zenében.

A karibi térség zenéje már akkor is latin-amerikai, afrikai és ázsiai hatásokkal keveredett. Így amikor a karibi művészek és zenekedvelők megérkeztek, a jazz, a reggae a ska, a blues, a gospel, a latin és a calypso robbanásszerű megjelenését hozták magukkal a színpadra, egy olyan időszakban, amikor London csupán a szvingről és a tánczenekarokról szólt.

Idővel a zenei stílusok összeolvadtak. A hangrendszerek kultúrája nagy szerepet játszott a karibi bevándorlók új életében, mivel saját underground esteket és szórakozóhelyeket hoztak létre önmaguk számára, mivel a mainstreamből kirekesztették őket.

A punk rock és az újhullámos zene olyan műfajokból alakult ki, mint a dub, a ska és a reggae, és az 1970-es évek közepén-végén a ska újjáéledt olyan együttesekben, mint a The Specials és a Madness.

A zenei technológia ugrásszerű fejlődésével olyan elektronikus zenei műfajok jelentek meg, mint a dubstep, a jungle, a garage, a grime és a drum and bass. Ezeknek a stílusoknak szigetországi meghonosodása mind a bevándorló karibiaknak köszönhető.

A Karib-tengerről Nagy-Britanniába hajózó ezrek között izgalmas új zenészek érkeztek, akik közül sokan már a hazájukban ismertek és népszerűek voltak.

Mona Baptiste, a fiatal trinidadi énekesnő, szaxofonos és színésznő az Empire Windrush fedélzetén érkezett Nagy-Britanniába, és vált nemzetközi sztárrá.

Mona Baptiste aligha lábjegyzet a brit zenetörténetben, de Németországban és Nyugat-Európa más részein is még mindig jól ismerik, annak ellenére, hogy több, mint 25 éve halt meg – mondta David Horsley történész egy 2018-as előadásában.

De a háború utáni években London virágzó fekete zenei szcénája volt az, ami igazán elindította őt a siker útján, és a showbiznisz néhány legnagyobb nevével lépett fel egy színpadon.

Mona megtörte a sztereotípiákat – mondta Benjamin Zephaniah író a The Bookseller című lapnak 2022-ben, amikor Baptiste-ról írt életrajzi könyvet.

Ő nem tartozik a férfiak közé, sem a volt katonák közé, akik Nagy-Britanniáért harcoltak, sem azok közé, akik a Karib-tengeren azt gondolták, hogy „segítek újjáépíteni az anyaországot”. Ő nem arra gondol, hogy eljön és dolgozik a vonatokon, a buszokon vagy a gyárakban. Ő sztár akar lenni.

És sztár lett, angol, francia és német nyelvű zenét vett fel, többi között Nat King Cole „Calypso Blues” című dalának feldolgozását. Miután Németországban letelepedett, filmszerepeket is vállalt, többek között George Gershwin Porgy és Bess című művének szoprán szerepét játszotta a keletnémet televízióban.

A hajóval megérkeztek a calypsoniak is. Lord Beginner, a már akkor is ünnepelt trinidadi énekes volt, amikor 1948-ban bevándorolt Angliába Lord Kitchenerrel és Lord Woodbine-nal együtt, miután az előző évben együtt turnéztak Jamaicában.

Nagy-Britanniába érkezve Beginner zenei karrierbe kezdett, London-szerte klubokban játszott, Kitchener pedig „Calypso King„-ként vált ismertté, miután a „London is the Place for Me” című, ma már híres slágerét énekelte a várakozó sajtónak, amikor az Empire Windrush hajóról a szárazföldre lépett.

Kitchener, akinek valódi neve Aldwyn Roberts volt, az első 5000 karibi bevándorló ikonjává vált. Zenéje az otthonról és egy olyan életről szólt, amelyre sokan vágytak, de nem térhettek vissza.

Róla szól a „Lord Kitchener csicskása voltam” c. The New Vaudeville Band dala, amit már a magyar zenekedvelők is jól ismernek.

„Lord Kitchener inasa voltam

Olyan jóban voltunk

Mindig ott voltam, hogy kivasaljam az öltönyeit és kitisztítsam a csizmáit.

És cserébe, mint mindenki tudja,

nekem adta az összes régi ruháját.”

A dal sikerén felbuzdulva egy ruházati butik nyílt „ I Was Lord Kitchener’s Valet„ néven az 1960-as évek „Swinging Londonjában„, amely butik azzal szerzett hírnevet, hogy antik katonai egyenruhákat népszerűsített divatcikkként. Az I Was Lord Kitchener’s Valet-t Ian Fisk és John Paul nyitotta meg, akihez hamarosan Robert Orbach is csatlakozott, 1965-ben a londoni Portobello Road Notting Hill 293. szám alatt működött. Az üzlet vásárlói között volt Eric Clapton, Mick Jagger, John Lennon és Jimi Hendrix is.

A Beginnerhez és Kitchenerhez hasonló művészek robbantak be a brit zenei életbe, és segítették a calypso nemzetközi sikerét az 1950-es években.

(Folyt. köv.)