A két gézengúz, Jerry Leiber, Mike Stoller

A két gézengúz, Jerry Leiber, Mike Stoller

Ha valaki meghallgatja a „Hard Times” c. dalt, amit Charles Brown vesz lemezre, és amit hitlistás RandB szám lesz 1952-ben, azt hinné az ember, hogy a szerző nagy valószínűséggel egy fekete, aki egy, a feketék által látogatott templomban szívta magába a gospelt, és ház előtti teraszon rokonokkal zenélve sajátította el a bluest.

Ki gondolná, hogy a szerző két felső középosztálybeli Los Angels-i fehér zsidó kamasz, aki él hal a fekete zenéért. Jerry Leiber és Mike Stoller ekkor még már tizenkilenc éves, de első közös dalukat 1950-ben, tizenhét évesen írják. Ez a „Real Ugly Woman” ( Egy igazán ronda nő), amit Jimmy Witherspoon vesz lemezre. Bár ekkor még gimnazisták, a feketék gondolkodásmódját legalább úgy értik, mint maguk a feketék. Nem csoda, hiszen fekete őrületben szenvednek, gyűjtik a feketék által készített lemezeket, csak feketék által látogatott klubokba járnak, és csak fekete lányokba szerelmesek. 1952 még csak 19 évesek, de már két világhírű szerzeménnyel büszkélkedhetnek.

Az első a „Kansas city” c. dal, amit énekes aki csak akad és RandB zenével foglalkozik, az talán mind feldolgozta, elsőnek azonban az RandB énekes, Little Willie Littlefield.

A dal felkelti az RandB keresztapjának becézett Johnny Otis figyelmét, aki arra kéri őket, hogy írjanak egy dalt Big Mama Thornthon-nak, aki zenekarának vezető énekese. A fiúk kocsiba ülnek és elhajtanak Otis házába, ahol a ház mögötti garázsban éppen folyik a próba. Amikor belépnek, a garázsban lévők is halálra válnak, akárcsak a két kamasz. Otis-ék azért, mert nem számítanak arra, hogy két fehér kamasz fog náluk megjelenni, a fiúk meg azért, mert Big Mama olyan, mint egy nősténymedve, hatalmas a termete és a hangja is olyan, amivel azt hinné az ember, hogy csak bömbölni lehet, énekelni nem.

Amikor Otis bemutatja őket Big Mamának, és közli, hogy ők fognak számára dalt írni, Big Mama felcsattan:

Majd pont ez két fehér pöcs lesz képes nekem megfelelő dalt szerezni! Menjetek csak szépen haza, és dugjátok fel magatoknak!

Leiber azonban nem hagyja annyiban:

Sokkal jobb RandB dalokat írunk, mint bármelyik fekete! -csattan fel.

Mire Big Mama:

You ain’t nothin’ but a motherfucker.

Kösz, Mama– mondja Leiber – kész a dal a fejemben.

Ezzel kocsiba pattannak azzal, hogy mindjárt hozzák. Hazarohannak, Leiber gyorsan papírra veti a szöveget, Stoller megkomponálja hozzá a zenét. Tíz percig tart az egész, rohannak vissza Otis-hoz, ahol még tart a próba és megmutatják friss szerzeményüket, a „Hound dog” c. dalt, ami persze elnyeri Big Mama tetszését.

A dal felvételére Los Angelesben, a híres Radio recorders stúdióban kerül sor 1952. augusztus 13-án (Későbbiekben Elvis is gyakran megfordul itt.) A stúdióban újabb nehézségbe ütköznek. Stoller arra kéri Big Mamát, hogy bömbölve, hegyi medve hangján énekelje el a dalt.

Majd, pont te, kis fehér pöcs fogod nekem megmondani, hogy hogyan énekeljek.

Leiber menti meg a helyzetet, azzal, hogy ők nem instrukciókat akarnak adni, csak ők minden egyes dalukat az előadó személyiségére formálják, és – mint mondja- ezt a dalt Big Mama bömbölő hegyi medve hangja ihlette. A másik probléma, hogy maga a dal végtelenül egyszerű, de iszonyatosan trükkös a ritmusképlete. Olyannyira, hogy a zenekar dobosa, Ledard „Kansas City” Bell képtelen eltalálni a helyes ütemezést. Johnny Otisnak kell kijönnie a technikai helyiségből, ahol addig a felvételt felügyelte, és ő maga ül a dobokhoz. A két fiú látja, hogy nélkülük nem lesz olyan a felvételt, amit szeretnének, nagyvonalúan elveszik Otis-tól a produkciós munkát, és ez az első felvétel, ahol Leiber és Stoller nemcsak szerzőként van jelen, de maguk a producerek is. Big Mama mindössze kétszer veszi fel a dalt, a második felvétel kerül lemezre. A lemez 1953 februárjában jelenik meg a Peacock (Peacock 1612) lemezkiadónál, szerzőként Leiber-Stroller [sic]-Otis van feltüntetve.

Big Mama így emlékszik vissza a lemez sikerére:

Éppen turnén voltam a Johnny Otis zenekarával és aznap Daytonban léptünk fel, Ohio államban. Útban a koncert helyszínére az autóban bekapcsoltam a rádiót. Hallom, amint a DJ a következőket mondja: „és egy lemez, ami az egész országot meghódította, a „Hound dog” Willie Mae Thornton-nal. De hisz ez én vagyok! -kiabáltam fel. Amikor a színházteremhez értünk, ez bömbölt a hangszóróból. Mindenki ezt akarta hallani. Én már olyan régen készítettem a felvételt, hogy elfelejtettem a szövegét. Ezért felmentem az irodába, ahol volt lemezjátszó, és ahonnan a dalt bejátszották, és újra és újra meghallgattam, hogy ismét megtanuljam a szövegét. Azon az estén úgy emlékszem, mást nem is énekeltem, újra és újra és újra elő kellett adnom.

A félreérthetetlen szexuális utalásra épülő felvétel rakétaként száguld a hitlisták élére. A kritika nem győzi dicsérni a „rumba bluest”. 1953. március 28-tól tizennégy héten át szerepel az RandB hitlistán, ebből hét héten át listavezető! Április 30-ra az országban a legtöbb példányszámban eladott lemez lesz. Nem csoda, ha születik egy „válaszdal” is, Rufus Thomas veszi lemezre a „Bear Cat” c. dalt a SUN lemezstúdióban.

Hiába a dal, a két dalszerző nem kap egy fillért sem, ugyanis kiderül, mivel még nem érték el a 21 éves hivatalos nagykorúságot, a szerződés, amit Otis-szal kötöttek, nem érvényes. Leiber a következőt meséli:

Egy szép napon megjelent nálunk Los Angeles-ben Don Robey, a Peacock Record képviseletében. Nagyon megijedtünk, mert azt hittük, hogy be akar perelni minket. Szerencsére csak azért jött, hogy a szülők jelenlétében új szerződést kössön, amit a két családban az apa ír alá, mint szülői felügyelő. Ezt követően letett az asztalra egy 1200 dolláros csekket, ami elképesztően nagy összeg volt akkor, de igencsak elenyésző ahhoz képest, hogy mekkora bevételt hozott a lemezkiadónak. Csakhogy amint visszaért Texasba, letiltatta a csekk kifizetését.

A lemez végül kétmillió példányban kel el és a két fiú egy fillért sem lát a dal szerzői jogából mindaddig, míg Elvis Presley 1956 júliusában az RCA-nál lemezre nem veszi. Ekkor kapnak ketten egy 500 dolláros csekket.

A fiúk bepöccennek és joggal. Rájönnek, csak akkor járnak jól, ha saját lemezkiadójuk van, ahol ők fizetik a fellépő művészeket, így 1953-ban megalakítják a Spark lemeztársaságot, és elsőnek lekötik a helyi feketékből álló The Robins együttest.

Két hatalmas sikerszámot is írnak nekik, a „Smokey Joe’s Cafe„és a „Riot in Cell Block #9” c. dalokat. Mivel a lemezkiadás nem az erősségük, a náluk jóval erősebb Atlantic Records szépen felvásárolja kiadójukat, de olyan feltétellel, hogy a két fiú megkapja a lehetőséget arra, hogy valamennyi szerzeményük lemezfelvételének producerei is lehetnek. Ettől kezdve nemcsak dalszerzők, de lemezproducerek is.


Ez az időszak is rendkívül sikeres, két együttest futtatnak az Atlantic-nál, a Drifters-t és a Robins-ból lett Coasters-t. Sorra születnek a slágerek, a „Charlie Brown”, a „Searchin”, a „Yaketi Yak”, a „Stand by me” (Ben E. King-gel) az „On the Broadway” (Barry Mann-nel). Csak a The Coastersnek 24 dalt írnak, amelyek mind felkerülnek az amerikai slágerlistára.

1955-ben saját produkciójukban megjelenik szerzeményük, amit a Cheers énekegyüttesnek írnak, a „Black Denim Trousers and Motorcycle Boots”. A dal megtetszik Edit Piafnak, aki „L’Homme à la Moto” címmel lemezre veszi.


Mivel más Cheers együttesnek írt dalukért is jár szerzői jogdíj Európában, Stoller elhatározza, hogy összeköti a kellemest a hasznossal és első feleségével, Meryl-lel Európába utazik nászútra. A visszafele tartó utat az Andrea Doria tengerjáróval teszik meg. Egy napi járásra vannak New Yorktól, amikor a hajó összeütközik a svéd Stockholm utasszállító hajóval és süllyedni kezd. Stoller a feleségével egy mentőcsónakba kerül, és némi hánykódás után a Cape Ann hajó veszi őket a fedélzetre. A hajó éppen csak kiköt, a csúszós rámpán ott áll Leiber egy váltásnyi száraz ruhával. Amikor összetalálkozik nem a kaland iránt érdeklődik, hanem elkiáltja magát: „Ismét listavezetők vagyunk a „Hound dog”-gal! „Big Mama?” -kérdez vissza Stoller.” „Nem, egy fehér srác, valami Elvis Presley”.

Leiber igen dühös lesz, amikor meghallgatja Elvis felvételét, ugyanis Elvis teljesen átírja az eredeti szöveget. Nem is igen érdekli őket a nagy felhajtás a felvétel körül, különösen, mert Leiber tüdőgyulladással kórházba kerül. Amikor éppen hazaér a lakásába, csöng a telefon. A vonal túlsó végén Tom Parker, aki azt mondja, azonnal látogassák meg, mert fontos feladattal akarja megbízni őket. Leiber két két napot, hogy kicsit összeszedje magát, de Parker erőszakoskodik, hogy szigorú a beosztás, a munka nem tűr haladékot. Leiber akadékoskodik, hogy ő akkor se megy. Mire Parker:

Láttátok a szerződést? Milyen szerződést? Ami Elvis következő filmjének dalairól szól. Szépen írjátok alá, és küldjétek vissza minél előbb!

Ezzel levágja a kagylót. Leiber megnézi a postát, ami felgyülemlett, míg ő a kórházban feküdt. Egy borítékot talál, ami Parker ezredestől jött. Kinyitja. Nincs benne semmi, csak egy üres lap, alul a két név, ahol a szerződést alá kellett volna írniuk. Leiber azonnal visszahívja Parkert:

Mi ez? Egy rossz vicc akar lenni?

Mire Parker:

Nincs itt semmi gond! Ti szépen aláírjátok, a többit majd kitöltjük utólag.

Felhívja Stollert, hogy mi legyen. Stoller azt válaszolja.

Elég megalázó, pénztárgépnek tekintenek bennünket, le sem meri kín, mennyit akarnak nyerészkedni rajtunk. Felejtsük el az egészet, én egy ilyen szarházi menedzsernek nem dolgozom.

A két fiú részéről el is van intézve az ügy.

Hosszú hetek telnek el, már régen elfelejtik a felkérést, amikor 1957 áprilisában Jean Aberbach, Elvis zenekiadójától, a Hill and Range-től felhíja őket, hogy hogyan állnak a dalokkal.

Miféle dalokkal? Hát Elvis új filmjének dalaival.

Ők azt mondják, nem vállalták el, Aberbach erre közli velük, hogy márpedig az ezredes ragaszkodik hozzájuk. Megy a vita egy darabig, majd a fiúk ráállnak, hogy megcsinálják. Erre Aberbach New Yorkba hívja őket és kivesz számukra egy szállodai szobát. Amikor a fiúk megérkeznek, átadja nekik a forgatókönyvet.

Egy hetetek maradt! -figyelmezteti őket.

A két fiatal nyomban beleveti magát a New York-i éjszakai életbe, klubokba járnak, szórakoznak, egy pillanatig sem gondolkodnak azon, hogy komponálni kellene.

Az utolsó napon Aberbach eljön a kész dalokért. A fiúk közlik, hogy nem csináltak semmit. Erre Aberbach odahúz egy fotelt a kijárati ajtó elé és beleül.

Én innen addig el nem megyek, míg a dalok készen nincsenek! -jelenti ki.

A fiúk nekiállnak dolgozni, és négy óra múlva Aberbach kezébe nyomják az „I want to be free”, a „Treat me nice”, a „(You so square) Baby I don’t care” és a „Jailhouse rock” címadó dal kottáját.




A fiúk ezzel mehetnének is, csakhogy ragaszkodnak hozzá, hogy ott legyenek a stúdióban a felvételnél, mert ők tudják csak igazán, hogyan kell a dalaikat előadni. Parker őrjöng, hogy van Elvisnek hivatalos lemezproducere, nincs szükség, hogy a szerzők ott tébláboljanak a stúdióban. Erre Leiber megfenyegeti, amennyiben nem lehetnek ott, nem engedik a dalaikat át Elvisnek. Parkert a gutaütés kerülgeti, de nem tehet egyebet, már nincs idő új dalok megírására mások által, ezért beleegyezik.

A felvételekre április 30-ától kerül sor Hollywoodban, a Radio Recorders stúdióban. A fiúk nem nagy lelkesedéssel mennek el, de amikor találkoznak Elvis-szel, nyomban megváltozik a véleményük.

Egy perc sem telt bele, és tudtuk, hogy egy egészen különleges jelenséggel állunk szemben. Elvis leírhatatlan hatást tett ránk. Olyan volt, mintha egész életünkben egy bandához tartoztunk volna, mintha örök időktől fogva a legjobb barátok lettünk volna. Mindent tudott rólunk, minden gondolatunkat ismerte, és mi is az övét. Lenyűgözött bennünket az egyénisége. Mindig instrukciókkal láttuk el az énekeseket és a zenészeket, elmagyarázva nekik, hogyan is gondoltuk a dalt, amit nekik szántunk. Elvisnek nem kellett magyarázni semmit. Jobban értette a dalainkat, mint mi magunk! – nyilatkozza Leiber.

Elvist lenyűgözi Stoller egyéni zongorajátéka, és Stoller megmutatja neki,a „Treat me nice” zongorakíséretét. A filmen láthatjuk magát Stollert a zenekar tagjaként. Érdekesség, hogy a „Baby I don’t care” c. felvételen Elvis maga játszik elektromos basszus gitáron.

Elvis annyira megkedveli a két fiút, hogy ragaszkodik hozzá, mindig legyenek ott, amikor ő valamelyik stúdióban felvételt készít. A fiúk jól ismerik Elvis tökéletességi mániáját, Elvis hajlandó 50 változatot elkészíteni, csak azért, hogy a dal tökéletes legyen. Egyetlen más előadónak sincs meg a lehetősége arra, hogy addig vegye igénybe a stúdiót, ameddig a kedve tartja. Parker ezt megadja Elvisnek. A fiúk folyamatos összetűzésben vannak Parker ezredessel. Elvis megkéri őket, hogy írjanak neki egy balladát, másnap Stoller Elvis kezébe nyomja a „Don’t” c. számot. Amikor ez Parker tudomására jut, nyomban felhívja őket:

Mit képzeltek, kik a francok vagytok ti, hogy csak úgy odaadtok egy dalt Elvis kezébe? Senki nem léphet közvetlen kapcsolatba Elvisszel, csak rajtam keresztül. Csak a zenekiadója adhat neki dalokat, ti nem! -üvölti.

Leiber csak ennyit válaszol:

Dugulj el! – és lecsapja a kagylót.

Parker folyamatosan meg akar szabadulni a fiúktól, mindenek előtt azért, mert nem szerződnek le Elvis zenekiadójához, a Hill and Range-hez, maguknak tartják meg a dalaik szerzői jogát, így Parker ezek után a felvételek után nem tudja elszipkázni az ötven százalékot. A fiúk pedig kiállnak Elvis mellett, még a katonaság után is sorra írják neki a dalokat, mindaddig, míg végül Parker eléri a célját, és végleg megszabadul tőlük.

Leiber és Stoller 24 dalt komponál Elvis számára, ezek: „(You’re So Square) Baby I Don’t Care”, „Bossa Nova Baby”, „Dirty, Dirty Feeling”, „Don’t”,„Fools Fall In Love”,„Girls! Girls! Girls!”, „Hound Dog”, „I Want To Be Free”,„If You Don’t Come Back”,„Jailhouse Rock”,„Just Tell Her Him Said Hello”,„King Creole”,”Little Egypt”,„Love Me”,„Loving You”,„Santa Claus Is Back In Town”,„Saved”,„She’s Not You (co-written by Doc Pomus)”,„Steadfast Loyal & True”, „Three Corn Patches”,„Treat Me Nice”,„Trouble”,„You’re The Boss”.

Ehhez nem kell kommentár, a dalok önmagukért beszélnek! Kár, hogy Parker kapzsisága végett vett ennek a gyümölcsöző együttműködésnek. Ki tudja, hány Elvis slágerrel lennénk gazdagabbak, ha Parker nem dönt úgy, hogy olyan dalokat tetet be az Elvis filmekbe, amelyekért nem kell jogdíjat fizetni, mint az „Old McDonald”, a „Down by the riverside” és nem köt szerződést olyan dalszerzőkkel, akik könnyen lemondanak a szerzői jogukról csak azért, hogy elmondhassák, Elvisnek írtak dalokat. Ezért nehéz megítélni az ezredest, aki naggyá tette, majd tönkretette Elvist.