A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 44. rész. A Doo-Wop.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 44. rész. A Doo-Wop.

A « doo-wop » a rock and roll egyik alfaja. Csak amíg a rock and roll a déli államok gyapotföldjein és az ott egyéb mezőgazdasági munkát végzők körében születik, addíg a « doo-wop » városi eredetű. Ami mindkettő származási helyét összeköti az a templom. Bár a zenei stílus az 1940-es évek végén alakul ki, és az 1950-es években nagyon népszerű, maga a „doo-wop” kifejezés csak 1961-ben jelenik meg nyomtatásban, amikor a The Chicago Defender című lapban a Marcels „Blue Moon” című dalára hivatkozva használják, éppen akkor, amikor a stílus divatja a végéhez közeledik.

Sokan az elnevezést Gus Gossert rádiós lemezlovasnak tulajdonították, ő maga azonban ezt visszautasítja, mondván, hogy a „doo-wop” elnevezés már használatban volt Kaliforniában a zene kategorizálására, amikor ő azt átvette.

Gus Gossert

Az elnevezés a valamennyi dalban megtalálható, értelem nélküli (szakszóval : nonszensz) szótagsorból, a „doo doo doo doo doo-wop„- ból származik.
Egyes kutatók szerint a név címadó dala a „Just A Sittin’ And A Rockin„, amit a Delta Rhythm Boys vesz fel 1945 decemberében.

Később a Clovers 1953-as „Good Lovin’” (Atlantic Records 1000) című dalában,

valamint Carlyle Dundee & the Dundees 1954-es „Never” (Space Records 201) című dalának refrénjében hallható.

Az első slágerlemez, amelynek refrénjében a „doo-wop” szóval harmonizálnak, a Turbans 1955-ös „When You Dance” című slágere (Herald Records H-458).

1955-ben a Rainbows „do wop de wadda”-ként szépítette meg a kifejezést a “Mary Lee” című dalában.

Az 1956-os országos slágerükben, az „In the Still of the Night„-ban pedig a Five Satins énekel egy panaszos „doo-wop, doo-wah”-t.

A második világháború után kialakulóban lévő vokálharmónia-csoportos éneklési hagyomány a rock and roll és a blues zene legnépszerűbb formája, különösen a fekete tizenévesek körében, kezdetekben a keleti part nagyvárosi központjaiban, Chicagóban és Detroitban élők körében. A « doo-wop » énekegyüttesek 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a tinédzserek szexuális fantáziáját megszólító romantikus balladákra specializálódnak.

Azok a városi tinédzserek, akik nem engedhetik meg maguknak a hangszereket, olyan csoportokat alakítanak, amelyek „a cappella„, azaz hangszeres kíséret nélkül éneklik dalokat, és középiskolai bálokon és más társasági alkalmakon. Kétféle “doo-wop” énekcsoportot különíthetünk el, az egyik, a középosztályhoz tartózó, tanult fiatalokból álló énekcsoport, amelyek tagjai ismerik a kottát és ebből megtanulva a dalokat, mindig ugyanúgy adják elő. A másik a szegényekből álló, akik az utcasarkokon és a lakótelepi lépcsőkön, valamint hidak alatt, középiskolai mosdókban, folyosókon és más visszhangos helyeken próbálnak, a megfelelő akusztikájú tereken, amelyek éppen rendelkezésükre állnak. Így alakítják ki a csoportos harmónia éneklés olyan formáját, amely a fekete spirituálék és gospelzene harmóniáin és érzelemgazdag frazealitásán alapult.

A doo-wop zene nem csak a saját és mások szórakoztatására ad lehetőséget ezeknek a fiataloknak, hanem arra is, hogy kifejezzék érzéseiket és világnézetüket egy elnyomó, fehér dominanciájú társadalomban, gyakran a dalszövegek célozgatásai és rejtett üzenetei révén. Ezekben a doo-wop együttesekben mindennapos a jazzből ismert improvizáció.

A fekete doo-wop együttesek mellett különösen eredményes doo-wop együtteseket alkotnak fiatal olasz-amerikai férfiak, akik fekete társaikhoz hasonlóan durva környékeken (pl. Bronxban és Brooklynban) élnek és vasárnaponként a templomban énekelve tanulják meg az alapvető zenei mesterséget, majd az utcasarkokon énekelve szerezik meg azt tapasztalatot, ami elvezeti őket az új stílushoz. Az olasz doo-wop fővárosa New York. A város összes kerületében működnek olyan doo-wop csoportok, amelyek sikeres lemezeket készítenek.

Néhány New York-i fekete banda nagy sikerű felvétele:




Az 1950-es évek végére és az 1960-as évek elejére számos olasz-amerikai együttesnek vannak országos slágerei: A Dion and the Belmonts az „I Wonder Why„, a „Teenager in Love” és a „Where or When” című dalokkal szerez országos népszerűséget.



A Capris 1960-ban a „There’s a Moon Out Tonight” című dalával szerez hírnevet magának.

A Randy & the Rainbows 1963-ban a top 10-es listán szerepelnek a „Denise” című kislemezükkel.

További említésre méltó olasz-amerikai doo-wop együttesek: az Earls, a Chimes, az Elegants, a Mystics, a Duprees, a Johnny Maestro & the Crests és a Regents.

Számos doo-wop együttes fajilag vegyes, ami a szegregáció idején a városokban ugyancsak forradalminak mondható. A kezdetben a női doo-wop énekesek sokkal ritkábbak, mint a kizárólag férfiakból álló együttesek. Lillian Leach az, aki 1953 és 1958 között a Mellows énekesnője, aki segít kikövezni az utat más női együttesek számára a doo-wopban, a soulban és az R&B-ben egyaránt.

A gazdagok “doo-wop”-ja

Olyan ismert zeneszerzők, mint Richard Rodgers és Lorenz Hart (az 1934-es „Blue Moon” című dalukban), valamint Hoagy Carmichael és Frank Loesser (az 1938-as „Heart and Soul” című dalukban) már olyan akkordmenetet használnak a slágerekben, amelyet később a doo-wop dalok zeneszerzői jelentősen variálnak egy speciális akkordmenetre, (C-dúr, a-moll, F-dúr, G-dúr) amely annyira hatásos, hogy néha ’50-es évekbeli találmánynak is nevezik. Ezt a jellegzetes harmónia- elrendezést kombinálják a gazdagabb doo-wop énekegyüttesek Tin Pan Alley dalokra jellemző AABA kórusformával.

A Tin Pan Alley egy New York-i zsidó zenei kiadókból és dalszerzőkből álló csoport, amely a 19. század végén és a 20. század elején uralja az Egyesült Államok könnyűzenéjét. Az elnevezés eredetileg egy konkrét helyre utalt: West 28th Street az Ötödik és Hatodik sugárút között, egy emléktábla állít emléket neki. 2019-ben a New York City Landmarks Preservation Commission felvetette, hogy az utca északi oldalán lévő öt épületet Tin Pan Alley Historic Districtként meg kellene őrizni. A hivatal 2019. december 10-én öt épületet (47-55 West 28th Street) egyéni műemlékké nyilvánít.

A legendás New York-i Tin Pan Alley egyik épülete, 1905-ben.

Az 1900-as években Von Tilzer zongorista, akinek a Tin Pan Alley épületben van irodája,úgy módosítja drága Kindler & Collins zongoráját, hogy papírcsíkokat helyez a húrok alá, hogy ütősebb hangzást adjon a hangszernek. Tilzer, amikor egy lapnak nyilatkozik azt mondja:

„A Kindler & Collins zongora pontosan úgy szól, mint egy konzervdoboz. A stílust ‘Tin Pan Alley’-nek fogom hívni.”

A név 1908 őszére szilárdan rögzül, amikor a The Hampton Magazine „Tin Pan Alley” címmel cikket közöl az itt készülő zenei munkáról.
A „The Complete Book of Doo-Wop” című könyvükben a társszerzők, Dr. Anthony J. Gribin és Dr. Matthew M Schiff (akik a „Doo-Wop, the Forgotten Third of Rock ‘n’ Roll” című könyvet is írják) a doo-wop zene 5 jellemzőjét határozzák meg:

1) a doo-wop együttesek által készített vokális zene;

2) a vokális szólamok széles skáláját tartalmazza, „általában a basszustól a falsettig”;

3) nonszensz szótagokat tartalmaz;

4) egyszerű ütem és alacsony hangszerelés; és

5) egyszerű szöveg és zene.

Bár ezek a jellemzők hasznos útmutatót nyújtanak, nem kell, hogy mindegyik jelen legyen egy adott dalban ahhoz, hogy a rajongók doo-wopnak tekintsék, és a lista nem tartalmazza a fent említett tipikus doo-wop akkordmeneteket.

Bill Kennynek, az Ink Spots énekesének gyakran tulajdonítják a „top and bottom” vokális elrendezés bevezetését, amelyben egy magas tenor énekli az intrót és egy basszus szólal meg a refrénben. A Mills Brothers, akik részben azért híresek, mert énekükben gyakran utánoznak hangszereket, evvel komoly hatással vannak az utcai vokálharmónia-csoportokra, akik az „a cappella” feldolgozásokat énekelve szavak nélküli onomatopoiát használnak a hangszerek utánzására. Például a Ravens „Count Every Star” című száma (1950) olyan vokálokat tartalmaz, amelyek egy nagybőgő „doomph, doomph” pengetését utánozzák.

Az Orioles segített a doo-wop hangzás kialakításában az „It’s Too Soon to Know” (1948) és a „Crying in the Chapel” (1953) című slágereivel.


A Tin Pan Alle szerzőknek valamint a harmincas évek nagy gazdasági válsága okozta népvándorlásnak köszönhetően, amikor nagyszámú fekete főként Georgiából, Floridából és a Karolinából New Yorkba vándorol a negyvenes évek elejére New York lesz a doo-wop világfővárosa. Az 1940-es években a város fekete fiataljai elkezdik énekelni a saját városi RandBs stílusát, amely doo-wop néven válik később ismertté. Az afroamerikai csoportok, mint pl. a Ravens, a Drifters, a Dominoes, a Charts és az úgynevezett „madárcsoportok”, mint a Crows, a Sparrows, a Larks és a Wrens, a RandB-t ötvözik a gospel zenével, amelyet a templomban énekelve sajátítanak fel. Az utcai éneklés szinte mindig „a cappella„; a dalok felvételekor azonban, a stúdióban hangszerkíséretet adnak hozzá. Nem véletlen, hogy ezen énekcsoportok többsége Harlemben él és énekel az utcákon és tereken, ugyanis a feketéket a jogi és társadalmi szegregáció, valamint az épített fizikai környezet korlátai arra kényszerítik, hogy az 1950-es évek eleji New York City bizonyos, számukra hivatalosan kijelölt részein éljenek. Ezek az együttesek saját kerületeikkel, utcaköreikkel és utcáikkal azonosulnak. A többségi fehér társadalomtól való tényleges elzártság növeli társadalmi kohéziójukat, és ösztönözi a kreativitásukat az afroamerikai kultúra berkein belül. A fiatal énekesek itt is nyilvános helyeken próbálják dalaikat: utcasarkokon, lakótelepi lépcsőkön, metróperonokon, bowlingpályákon, iskolai mosdókban és biliárdtermekben, valamint játszótereken és hidak alatt.

A dél-karolinai származású Bobby Robinson független lemezproducer és dalszerző Harlemben, aki segít népszerűsíteni a doo-wop zenét az 1950-es években.

Bobby Robinson 1965-ben.

A zenei üzletbe 1946-ban száll be, amikor megnyitja a „Bobby’s Record Shop„-ot a 125. utca és a Nyolcadik sugárút sarkán, az Apollo Színház közelében, ami az afroamerikai előadók ismert helyszíne. Az Apollóban tehetségkutató versenyeket tartanak, amelyeken a közönség tagjai tapssal jelezik tetszésüket. Ezek jelentik a doo-wop előadók számára a fő csatornát ahhoz, hogy a lemezcégek tehetségkutatói felfedezzék őket. 1951-ben Robinson megalapítja a Robin Recordsot, amely később Red Robin Records lesz, és elkezdi felvenni a doo-wopot. Neki köszönhető a Ravens, a Mello-Moods és sok más doo-wop énekegyüttesek dalainak lemezre rögzítése. Az apró üzletet arra használja, hogy egy sor lemezkiadót indítson el, amelyek számos slágert adnak ki az Egyesült Államokban. Robinson alapítja vagy társalapítója a Red Robin Records, a Whirlin’ Disc Records, a Fury Records, az Everlast Records, a Fire Records és az Enjoy Records és még ki tudja hány lemezkiadónak.

Arthur Godfrey tehetségkutató, hosszú ideig (1946-1958) futó a reggeli rádióműsor a CBS-en, olyan New York-i helyszín, ahonnan néhány doo-wop együttes országos ismertségre tesz szert.

Arthur Godfrey

1948-ban az Orioles, akkor még Vibra-Nairs néven, Deborah Chesslerrel, a menedzserükkel és fő dalszerzőjükkel megy a városba, és szerepelnek a műsorban. Bár csak a harmadik helyet sikerül megszerezniük, Godfrey mégis kétszer is visszahívja őket. Miután lemezszerződéshez jutnak, hat lemezoldalt készítenek, amelyek közül az egyik egy Chessler által írt doo-wop ballada , az „It’s Too Soon to Know„. Ez a dal a Billboard országos “Legtöbbet játszott Juke Box Race Records” listáján a No.1. első helyig jut, és ami az első eset egy doo-wop dal esetében, a lemez felkerül a mainstream poplistára, ahol a No. 13. helyig jut.

A Du Droppers 1952-ben alakul Harlemben. A zenekar tagjai tapasztalt gospelénekesek, az 1940-es évek gospel együtteseinek volt tagjai. A Du Droppers legmaradandóbb dalai közé tartozik az „I Wanna Know” és az „I Found Out (What You Do When You Go Round There)„, mindkét felvétel a Billboard R&B listájának No.3. helyét éri el 1953-ban.


Frankie Lymon, a Teenagers énekese. Ő az első fekete tinibálvány. Harlemben születik, ahol az utcán kezd el doo-wop dalokat énekelni barátaival. Előbb csatlakozott egy együtteshez, a Premiers-hez, és segít a tagoknak, Herman Santiagónak és Jimmy Merchantnak átírni egy általuk komponált dalt, így születik meg a „Why Do Fools Fall In Love„, amivel a csapat meghallgatásra megy a Gee Recordshoz. Santiago túl beteg ahhoz, hogy a meghallgatás napján énekeljen, ezért Lymon éneki helyette a „Why Do Fools Fall in Love” leadjét. A kiadónak tetszik a dal és a csoport Teenagers néven szerződik le a kiadóhoz, Lymon vezető énekessel. A dal megjelenése után gyorsan az első számú, listavezető R&B dal lett az Egyesült Államokban, és 1956-ban a hatodik helyet éri el a poplistán, az Egyesült Királyságban is az első számú popsláger lesz.

(Folyt. köv)