A spirituálétól a gospelig. 2. rész. A jubeliumi időszak és a The Flying Clouds Of Detroit

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig. 2. rész.  A « jubeliumi időszak » és a The Flying Clouds Of Detroit

A gospel zenei stílusnak a gyökerei igen messzire nyúlnak vissza. Ahhoz, hogy jobban megértsük a fekete és fehér gospel kialakulását, ássunk egészen mélyre és nézzük meg a kezdeteket. Ehhez meg kell ismerkednünk a « Jubilee Period » kifejezéssel, amely a bibliai „jubileumi év” kifejezésből származik. A Bibliában ez az időszak a felszabadítás és a helyreállítás éve, amelyet az ősi héber törvények szerint 50 évente kellett megtartani a rabszolgasorban lévő zsidók felszabadításával, az elidegenített földek visszaadásával a korábbi tulajdonosoknak. Ezeken az ünnepeken hagyományosan az úgynevezett “jubileumi kvartettek” léptek fel. A jubileumi kvartettek az 1800-as évek közepéről származnak, az európai kvartetténeklés és az afroamerikai éneklés keverékéből jönnek létre.
Maga a “jubileumi” műfaj a néger spirituáléból alakul ki, és minden esetben gyorsabb tempóban énekelt vallásos szövegeket tartalmaz. A vallási kontextusból eredő jubileumi kvartettek számos vallásos énekegyüttesnek adnak alapot. Ezért van az is például, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi doo-wop együttes énekelt gospelt vagy vallásos dalokat is.

A kvartettek szereplői eleinte szigorúan meg voltak határozva, az első basszus, a második basszus, az első tenor és a második tenor voltak kezdetekben a kvartettek standard tagjai, amelyek négy külön harmóniát énekeltek. Bár a kvartett négy zenészt jelentett, volt olyan időszak, amikor akár hatan is voltak egy adott együttesben.

A huszadik század elején a “Jubilee Quartettek” kivétel nélkül mind népszerű afroamerikai énekegyüttesek az Egyesült Államokban. Ezekben az együttesekben férfi vagy női énekesek közel négyszólamú harmóniában adtak elő formális egyházi és világi feldolgozásokat. Az átmeneti korszakban a jubilee kvartettek segítik a néger spirituálék gospelzenévé való átalakulását. A kvartettek működése három korszakra osztható: a jubileumi (1880-1929), átmeneti (1930-1945) és gospel (1946-1969).

Az eredeti “Jubilee Quartetet” a Fisk egyetem négy hallgatója alkotta, akik közösen hoztak létre egy énekegyüttest. Ez a négy férfi, akik “Fisk Jubilee” néven válnak ismertté, énekesi tehetségükkel finanszírozzák tanulmányaikat 1909 és 1916 között. A négy fiatal: Alfred King, (első basszus) James Myers, (második tenor), Noah Ryder, (második basszus) és John Work II, (első tenor), egy olyan monumentális mozgalmat indít el, amely számos más fekete főiskolán és intézményben válik e zenei műfaj etalonjává.

A Fisk Jubilee énekegyüttes. 1871.

Ahogy teltek az évek, a “Fisk Jubilee” egyre nagyobb elismerést szerez. Egyre többen hallgatják a zenéjüket és kérik fel őket, hogy adjanak koncerteket. Miután az egyetemi diákok látják, hogy, hogy a ” Fisk Jubilee” milyen sikeres, úgy döntenek, hogy létrehozzák a saját, diákok által vezetett kvartettjeiket. Az egyetemek vezetősége messzemenően támogatja e kvartettek létrejöttét, miután látják, hogy a Fisk egyetem mennyi pénzt kap a kvartettnek köszönhetően. A Hampton és a Morehouse College az első azon iskolák között volt, amelyek saját jubileumi kvartettet alakítanak. A jubileumi vartett kezdetben többnyire férfiakból áll, de ahogy telnek az évek, a nők is bekerülnek a jubileumi kvartett világába. Az egyetemi kvartettek annyira sikeresek lesznek, hogy idő után versenyképes utazókórusokat működtetnek, amelyekben az egész diákság kipróbálhatja magát. A “Fisk Jubilee” indítja el tehát azt a mozgalmat hozott, amely lehetővé teszi, hogy még több afroamerikai lépjen be a zene világába.

A kvartettek az amerikai polgárháborút és az emancipációt követő években visszaszorulnak és feketék által látogatott templomokban élnek tovább. Az európai zenetudósok a kvartetteket egyszerűen úgy definiálják, hogy egy négyfős éneklőcsoport; az afroamerikaiak azonban 4-6 fős, jellemzően férfiakból álló csoportot tekintenek kvartettnek, amely 4 különböző szólamban a cappella vagy nagyon kevés hangszer kísérettel adják elő dalaikat.

A jubileumi kvartettek több típusra válnak szét. A legismertebb típus természetesen az egyetemi. A másik a “minstrel jubileumi kvartett”, amit már a fehérek fejlesztenek ki. Kezdetben e kvartettek célja a feketék utánzása, kigúnyolása és megalázása. A harmadik típus a “barbershop közösségi kvartettek”, amelyek az 1880-as években alakulnak ki, kizárólag a fekete közösségben. E stílus ismertetőjele a spirituálék, népdalok és a korszak legnépszerűbb dalainak harmonizálása. Ezek a csoportok szabadidős csoportokként indulnak, majd az idő múlásával egyre professzionálisabbá válnak.

Kezdetben a kvartettek csak élőben léptek fel, csak úgy lehetett őket hallani, ha jelen voltak. A technológia újításával, a hangrögzítés fejlődésével a kvartettek nagyon elüzletiesednek és ezzel egy időben elvilágosiasodnak. Ugyanakkor a rádiózás megjelenése gyorsabbá teszi a zenei együttesek elterjedését és a célközönség számára is kényelmesebbé tesz a műfaj hallgatását. A rádióközvetítések jelentősen befolyásolják a kvartett hallgatóságának hallgatási stílusát. A kvartettcsoportok elkezdik lemezre rögzíteni a dalaikat, amely felvételeket a rádióállomások, jellemzően vasárnap délelőtt, a mise idejéhez igazítva játsszák őket. A Southernairies az első afroamerikai kvartett, amelyet a rádióban sugároznak.

A Southernaires 1929-ben alakul és a spirituálék, munkásdalok feldolgozásairól ismertek. Legismertebb daluk, a spirituálé klasszikussá vált “Nobody Knows The Trouble I’ve seen”. 1948-49-benvasárnaponként harminc perces programjuk volt a American Broadcasting Company hálózatnál.

Az egyre népszerűbbé váló kvartettműsorok és a kvartettzene spirituális szövegei végül a gospel rádió programok megszületéséhez vezetnek. Az idő előrehaladtával a kvartettek árucikké válnak a rádiós közvetítésekben (reklámokat adnak el velük, reklámdalokat kell énekelniük) a siker és a népszerűség azonban hamar a crossover-jelenséghez vezet. A huszadik században a kvartett a gospelzene egyik alműfajává fejlődik, miközben segíti a világi és a szakrális zene fejlődését.

Az 1940-es években kialakuló kvartettversenyek, más néven dalcsaták a stílus további népszerűségéhez vezetnek. Ezek a versenyek a kvartett zenei teljesítmény magas színvonalának előmozdítására és fenntartására, a fekete kultúra esztétika és értékek megőrzésére és érvényesítésére, és végül a közösségben a kollektív kifejeződő magatartás létrejöttére szolgáló fórumot szolgálnak. E versenyeket templomokban, középiskolákban, egyetemeken és más közösségi találkozóhelyeken tartják. A versenyzőket trófeákkal jutalmazzák, míg a nagyobb versenyeket haszonra törekvő magánszemélyek és cégek hirdetik és szponzorálják. Olyan csoportok vesznek részt ezeken a versenyeken, mint a The Fairfield Four, a The Dixie Hummingbirds, a Flying Clouds of Detroit vagy a Golden Gate Quartet.

The Flying Clouds Of Detroit

Detroitban létezett a “Winans-klán”, C. L. Franklin tiszteletes és lánya, Aretha, valamint Mattie Moss Clark és a Clark Sisters előtt volt egy másik detroiti előadó, aki ragyogó lemezeket készített, és megmutatta az afroamerikai templomba járóknak, hogy a Motor Cityben kivételes gospelénekesi tehetség van. A “Flying Clouds Of Detroit” a jubileumi harmónia fenséges művelői, akik fénykorukban, a ’40-es és ’50-es években klasszikus felvételeket készítenek, köztük Thomas A Dorsey „Peace In The Valley” című dalának máig meghatározó előadását.

Ahogy Opal Louis Nations gospel-szakértő írja:

A Flying Clouds sosem szerzett országos hírnevet, de mégis tisztelettel emlékeznek rájuk azok, akik elmentek, hogy lássák őket varázsolni, mint a gospel aranykorának egyik igazán nagy acappella kvartettjére.

A Flying Clouds eredete egészen 1929-ig nyúlik vissza. Ekkor egy tizenévesekből álló detroiti kvartett “Russell Street Usher Board Four”-nak nevezi magát a Russell Streeten álló baptista templom után, ahol vasárnap délelőttönként fellépnek. A korai időkben olyan gyakran változik az összetétel, hogy kevesen emlékeznek az együttes eredeti felállására. A második tenor, John T Evans úgy emlékszik, hogy egy Curry nevű fickó (első tenor), a bariton Robert Ross és a basszus Horace Sirmans, valamint ő maga is tagja volt az 1930-as évek egyik legkorábbi felállásának. 1933-ban Henry Harris menedzserként csatlakozott a csoporthoz. Hírnevük egyre nő és 1942-re felveszik a Flying Clouds elnevezést. A név az akkoriban népszerű autóról származik.

A második tenort éneklő Evans egy interjúban meséli:

Emlékszem, hogy 1936-ban a csoport hajnali ötkor eljött hozzám, hogy megpróbáljanak rávenni, hogy csatlakozzak. Valahová turnéra indultak, és szükségük volt egy szólótenorra. Visszautasítottam őket, de amikor visszajöttek, elkezdtem járni a próbákra.

Harris, a simulékony beszédű promóter számos gospelprogramban énekelteti a Flying Clouds-t. Abban az időben bonyolult harmóniáik és váltott szólamvezetésük revelációnak számított. Evans így emlékszik vissza:

Harmóniaversenyeken indultunk. Ezeket a versenyeket gyakran a Wayne Egyetem nagyágyúi zsűrizték. Egyikünknek sem volt zenei képzettsége. A szólamainkat hallás után tanultuk meg. Azt mondták nekünk, hogy azért nyertük meg olyan gyakran a harmóniaversenyeket, mert jobban szívből énekeltünk, mint azok az énekesek, akik képzett énekesekből álltak. Az első koncertjeinket ingyen adtuk, de amikor már az is sokba került, hogy eljussunk egy-egy műsorra, elkezdtünk fejenként 10 centet kérni.

1940-ben kezdődik a Flying Clouds rádiós karrierje.

Joseph Campau, az Ontario állambeli Windsorban lévő CKLW rádiótól egy gospel kvartettet keresett a szerda éjféli műsorának hátteréül” – emlékezik vissza Evans. „Nyolc együttes jelentkezett a meghallgatásra, de amikor meghallgattak minket, nyomban megkaptuk a szerződést, pedig csak néhány taktust hallgattak meg.

C. L. Morton elöljáró, akinek két fia születik (mindkettőből lelkész lesz), a temploma szószékéről közvetíti a rádiós műsorát. Herbert „Pee Wee” Pickard, a Gospel Harmonettes zongoristája a detroiti WJLB-n emlékezett meg a Flying Cloudsról.

Vasárnap reggel 9.00-kor volt egy rendszeres műsoruk, és mi is voltunk utánuk.

Pee Wee akkoriban a United Gospel Singers zongoristája. Az együttesnek végül két műsora lesz a CKLW-n, az egyik hétfőnként 21.15-kor, a másik csütörtökönként 1.45-kor. A műsorok időpontjának kisebb változtatásával a Flying Clouds sok éven át marad a CKLW-n.

The Flying Clouds Of Detroit

A csoport személyi állománya a háborús évek alatt megváltozik, mivel az egyes tagokat behívják katonának. Számos erős énekes, mint például a kiváló basszusgitáros, Jimmy Ricks, Tiny Powell és a “Spirit Of Memphis” sztárja, Silas Steele, többször is megfordult a Flying Clouds Of Detroit soraiban.
1946 májusában a Flying Clouds megkereste Bob Thiele-t a Haven Records-tól. Thiele éppen akkor alapította a Havent, és tehetségeket keresett. A Haven 1946 folyamán négy rendkívül értékes és ma már nehezen fellelhető lemezt adott ki a Flying Clouds-tól. Az együttesben ekkor Elmer A Stallworth, első tenor; John T Evans, második tenor; Anderson Lee Hall (Dallasból), tenor; Leon Milton Irving (Ervin) a Silver Bells Of Pittsburgh-ből, bariton; és William „Windy” Turner basszusgitáros Arkansasból. Az általuk felvett dalok standard jubileumi dalok voltak – Elisha A Hoffman „I Must Tell Jesus„, Joe Scriven „What A Friend” és Thomas A Dorsey „Peace In The Valley” – de előadásuk, a szuper feszes acappella harmóniákkal és a „Peace In The Valley„-ben a basszusgitáros Turner rendkívüli versével, csodálatos volt.

1947-ben a Flying Clouds két legnépszerűbb felvételét John W Gilbert detroiti Religious Recordings kiadója számára rögzítette. Ezek voltak Fanny Crosby „Savior Don’t Pass Me By” és Lucie Campbell „Something Within Me” című száma. A The Gospel Sound című korszakalkotó könyv szerzője, Tony Heilbut a Flying Clouds „Something Within Me” című olvasatát az 1940-es évek egyik nagyszerű kvartett számának tartja.

Az együttes első Religious Recordings kiadványát, a „Bye & Bye„-t eladták a King Recordsnak, amely nem tett semmit a népszerűségük kiszélesítéséért. Ismét furcsa körülmények vezettek ahhoz, hogy az együttes 1949. április 16-án leszerződött az Ivin Ballen-féle Gotham Recordshoz. A szerződés, amelyet eredetileg a philadelphiai Silveraires számára készítettek elő, akik 1949 januárjában kezdtek el felvételt készíteni a Gotham számára, az ő nevüket kifeketítették, és a Flying Clouds nevet írták rá! Evans azt állítja, hogy az együttes soha nem készített felvételeket a Ballen számára, bár emlékszik rá, hogy 25 dollárt fizettek neki dalonként és felvételenként körülbelül ebben az időben. Ez ugyanaz a csekély mértékű előlegezett jogdíj, amit a Gotham általában kapott

William Turner basszusénekes ekkorra már kilépett a csapatból, és helyére Luther Williams került, aki körülbelül egy évig maradt a Flying Cloudsnál. 1950-ben a baritonista Leon Milton Irving (Ervin) meghalt, helyére James Copeland került. Williams helyére a híres birminghami kvartettből, a Heavenly Gospel Singersből ismert basszusénekes, Porterfield Lewis került.
A Flying Clouds Of Detroit ebben az időben volt a népszerűség csúcsán, olyannyira, hogy országszerte más Flying Clouds nevű együttesek alakultak, elsősorban Floridában, New Yorkban, Kaliforniában, Alabamában és Dél-Karolinában.

Annyi Flying Clouds csoport volt a környéken, hogy be kellett jegyeztetnem a nevet – emlékezett vissza bűnbánóan Evans.

A New York-i Rochesterben működő WHAM televíziós csatorna hosszú távú szerződést ajánlott a Flying Cloudsnak, ha Rochesterbe költöznek. Szintén 1950-ben a Flying Clouds felvételt készített a King Recordsnál. 1951-ben szakadás történt a sorokban, Stallworth magához vette Hallt és Turnert, és másokkal együtt a Mello-aires lett belőlük. Az együttes egy 78-as felvételt készített a Gotham számára, de nem sokkal később feloszlottak, Stallworth és Turner pedig belépett a szolgálatba. A Flying Clouds folytatta, bár csak 1953 áprilisában vették fel újra a lemezt, az Evangelist Singers Leroy Barnes-szal közösen, Ernie Young Nashville-i székhelyű Nashboro impresszuma számára.
A Flying Clouds ismét eltűnt négy évre, mielőtt 1957-ben felbukkant a JVB Recordsnál, a legendás detroiti lemezbolt tulajdonos Joseph Von Battle kiadójánál, aki John Lee Hookertől Aretha Franklinig mindenkit felvett. Ekkorra már csak Stallworth, Evans és Lewis élte túl a Flying Clouds számos változását, és Willie Banks, valamint egy tenorénekes, akire csak Simms néven emlékeznek, alkották az együttest. Ez a csoport végül lemondott az a cappella-felvételekről, és a két JVB-lemezen (az egyiket a Checker kiadónál újra megjelentették) Washboard Willie volt a mosódeszkán és Calvin Frazier a gitáron.

The Flying Clouds Of Detroit

A csoport még néhány számot rögzített a JVB számára. Ezeket bérbe adták a Chess/Checker-nek, de soha nem adták ki. Lassan a csoport hírnevét és népszerűségét háttérbe szorították az 50-es években felbukkanó keményebb gospel kvartettek. Amikor Willie Banks elhagyta a Flying Clouds Of Detroitot, hogy a ’60-as évek elején csatlakozzon a Jackson Southernaires-hez, az gyakorlatilag a halálos ítéletet jelentette a veterán harmonizátorok számára.
A következő évtizedekben a Flying Clouds Of Detroitot a fekete egyház szinte teljesen elfelejtette. A fehér blues- és gospelrajongók egy kis, de lelkes klikkje azonban elkezdte felkutatni a szuperlatív 78-as lemezeiket és rádióátirataikat. A ’90-es években a Gospel Heritage Records kiadott egy Flying Clouds Of Detroit albumot, amelyet Ray Funk állított össze szakszerűen, 2002-ben pedig az Interstate/Heritage kiadónál megjelent a „Flying Clouds Of Detroit 1942-1950” című CD, amelyet a neves Opal Louis Nations állított össze. Ezek a szeretettel felelevenített felvételek egyértelműen bizonyítják, hogy a jubileumi harmóniaéneklés több ezer képviselője közül csak kevesen érték el a Flying Clouds Of Detroit magasságait.

Források:
crossrhythms.co.uk
blackmusicscholar.com
(Folyt. Köv)