Az amerikai country zene története. 8. rész. A tornácról az országos éterbe.

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története. 8. rész. A tornácról az országos éterbe.

Az amerikai country zene kezdetei

Az amerikai country zenéről szólós sorozatunk eddig a különféle stílusokat ismertette, most belekezdünk az amerikai country zene történetének izgalmas kalandjába.

1927 júliusában Ralph Peer, az OKeh Records lemezkiadó vezetője a Tennessee állambeli Bristolban egy kalapgyár kihasználatlan felső emeletén mobil felvételi berendezéseket állít fel.

« Stúdióját » reklámokban hirdeti, így két héten át a környező Appalache-hegységből tucatnyi előadó érkezik, hogy előadják „hillbilly «  dalaikat, főleg miután a hirdetés úgy szól, hogy pénzt is kapnak a felvételért. Ez az amerikai country zene történetében az első alkalom, hogy a déli, fehér, vidéki zenét professzionálisan rögzítik. Ezek a felvételek a Kongresszusi Könyvtárban vannak elhelyezve jelenleg, míg Bristol városát az Amerikai Kongresszus határozatban ismerte el a countryzene szülőhelyeként. Johnny Cash Peer bristoli útját „a countryzene legfontosabb eseményének” nevezte egy interjújában. Míg ezek a felvételek a countryzene ősrobbanását adták, a nagy gazdasági világválság volt az a gravitációs vonzerő, amely megteremtette a country sztárokat és a hallgatók országos univerzumát.

A Peer-féle felvételek előtt az appalache-i zene csak azokra korlátozódott, akik a régióban születtek és nőttek fel. Az 1920-as években azonban az országos válságot előrevetítő helyi, pontosabban vidéki gazdasági válság kiszorítja a farmereket a földjeikről, a hegyi szénbányászokat és a malomipari munkásokat pedig munkanélkülivé teszi. A munkanélküli és kétségbeesett emberek a városokba özönlenek – Atlantába és Nashville-be, de Chicago, Cleveland és Detroit ipari központjaiba is, ahol a vezető politikusok azt harsogják, hogy az új munkásokat „örömmel fogadják, jó bérért„. A farmerek, bányászok és textilipari munkások összepakolják hát szánalmas holmijukat és északra viszik a családjukat. Egyetlen dolgot nem hagynak hátra: hegyeik zenéjének szeretetét.

Amikor a gazdasági válság az ország iparilag fejlett részét is eléri, a depresszió lehetővé teszi, hogy a countryzene országos szintűvé váljon. A lemezjátszók elsorvadtak – 1932-ben az eladások kevesebb mint tizede az 1929-es eladásoknak -, a rádió és a zenegépek lesznek a zene új, olcsó platformjai. 1932-re a korábban 139 dollárba kerülő rádiókat 47 dollárért adják. 1933-ra az amerikai háztartások közel 60%-ának van már rádiója, igaz a családok részletekben fizetik a készüléket. A rádió nyújtja ekkor az egyetlen szórakozási lehetőséget egy olyan időszakban, amikor az emberek a lakbérért alig tudják kifizetni és az ételükért küzdenek. Egy Kentucky állambeli felmérés szerint a rádió

a vidéki emberek befolyásolásának eszközeként felülmúlta a telefonhívásokat, a hírszolgálatot és a körleveleket.

Az Appalache-ból a gazdasági világválság előtt és alatt történt elvándorlás azt jelenti, hogy a vidéki countryzenének városi piaca és vásárlóközönsége lesz.

Az első rádióállomás, amely rendszeresen játszik country előadókat, az atlantai WSB, amely 1922-ben kezdi meg sugárzását. A Fort Worth-i WBAP kövei az első szombat esti „barn dance„-szel, egy élő színpadi műsorral, ami hagyományos appalache-i zenét mutat be. A nashville-i Grand Ole Opry, a nyugat-virginiai Wheeling Jamboree és a Des Moines-i Iowa Barn Dance Frolic gyorsan követi ezeket az adókat, ahogyan hasonló műsorok születnek Tulsától Minneapolisig, Philadelphiától Los Angelesig, Richmondtól Cincinnatiig, sőt a kanadai Ontario-ig.

A chicagói Sears, Roebuck & Co. tulajdonában lévő rádióállomás, a WLS, amely akkoriban a „világ legnagyobb áruháza„, ugyancsak helyi pajtatáncot sugároz hatalmas, országos közönségének.

„Ez egy régimódi otthon” – írja az egyik hallgató – „a vacsora nálunk szombat este korán van – egy nagy serpenyő popcorn és egy tál fényes piros alma – pattogó tűz, és a rádió 7 órakor a WLS-re van hangolva – vele maradunk, amíg a műsorvezető el nem búcsúzik”.

1933-ban a National Barn Dance-et az NBC rögzítette és felvételről országszerte közvetítette, így immár a country zene parttól partig terjedt.
Ettől kezdve nemcsak a nagyvárosokba költözött vidéki amerikaiakat vonzzák az egyszerű, régimódi dallamok, amelyeket mandolinon, hegedűn és gitáron játszanak. Manhattan és Brooklyn lakói a New York-i Greenwich Village-ből sugárzott Village Barn Dance-t hallgatják. A Wheeling Jamboree
„Pennsylvania, New York, a vidéki New England és Kelet-Kanada nagy részét” lefedi. Még a városlakó New England-iak is rászoknak a countryzene hallgatására: Bradley Kincaid countryelőadó az 1930-as években Bostonban, Hartfordban, Schenectadyben és a New York-i Rochesterben egyaránt szerepel rádiókban.

Az első countryzenei vidámparkot, a “C-Bar-C Ranch”-ot egy férj és feleség rádiós duó nyitja meg, ahol a látogatók találkozhatnak kedvenc előadóikkal. A farmot 1941-ben nem délre, hanem Maine államba költöztetik.

A “barn dance” a pajtatánc immár nem korlátozódik a vidéki szegényekre. Az 1930-as évek elejére a Briarcliffe Lodge-ban, Hamptonsban, Newportban a Vanderbiltek által szervezett társasági pajtatáncokat tartanak, akárcsak a gazdag Westchester megyében is. Egy Palm Beach-i pajtabálon a társasági hölgyek és urak „gyolcsruhát és overallt, napellenzőt és széles karimájú szalmakalapot öltöttek magukra„. A countryzene a harmincas években parttól partig és a társadalmi-gazdasági határokat átlépve terjed el.

A countryzene népszerűsége újabb lökést kap, amikor megkezdi sugárzását a mexikói Acuna la frontera városának nagy hatótávolságú rádióadója. Amerikai üzletemberek az 1930-as években több rádióállomást a határon túlra telepítenek, hogy kikerüljék az amerikai előírásokat és főleg az adózást. Ezek közül a rádióállomások közül az 500 000 wattos XERA az, amely a legtöbbet nyújt a country zene elterjedéséhez. A határ menti blasterek zenélésre és termékértékesítésre csábítják a bimbózó countrysztárokat. Az állomások jól fizetnek. Ruth Pickard, akinek családja egy határállomáson zenélt, úgy emlékezett, hogy

a hazai állomások akkoriban nem fizettek sok pénzt. Apám, aki egy Mexikóba telepített rádióállomásnál dolgozott, 1000 dollárt keresett hetente, ami akkoriban, a gazdasági válság idején igen sok pénz volt.

Összehasonlításképpen, 1935-ben egy farmon 775 dollárt kerestek egy évben.

Bill C. Malone countryzene-kutató szerint ezek az erős állomások

népszerűsítették a hillbilly zenét az egész Egyesült Államokban, és megalapozták a countryzene nagy népszerűségét a 40-es évek végén és az 50-es évek elején.

A countrysztár Patsy Montana így emlékezett vissza:

Chicagóban nagyon korán keltem, és a határállomásokat hallgattam, mielőtt munkába mentem.

A szesztilalom 1933-as megszűnése másik ösztönzője az új hangzás elterjedésének. A bároknak, drogériáknak és éttermeknek egyszerűen szükségük van a pénzérmés „zenegépekre„. A zenegépek viszont ismét fellendítik a lemezkiadást. 1939-re az ország 250.000 új zenegépe évente 13.000.000 lemezt fogyaszt el, és számtalan hallgatót ismertet meg a country zenével. A lemezipar számára, amely attól függött, hogy az amerikaiaknak van-e pénzük arra, hogy lemezeket vásároljanak, amelyeket a nappalijukban lévő fonográfokon játszhatnak le, a közösségi zenegépek jelentik a mentőövet.

Sorra jelentkeznek a Peerhez hasonló stúdiótulajdonosok, akik új, hiteles tartalmakat keresnek. Peer két bristoli felfedezettje, Jimmie Rodgers és a Carter Family lesz az első „hillbilly szupersztár„. Rodgers, „az éneklő fékező” tört be először. Ahogy Peer később a Billboardnak elmesélte:

„El voltam bűvölve, amikor hallottam őt fellépni. Sajátos stílusa volt, és úgy gondoltam, hogy a jódlija önmagában is sikert jelenthet”.

Peernek igaza van. A „Blue Yodel No. 1 (T for Texas)” felvétele után hat hónapon belül Rodgers jogdíja havi 2000 dollár A „T for Texas” „országos jelenséggé” válik.

Az 1930-as évek elejére Rodgers 3-4 millió lemezt ad el egy olyan korszakban, amikor egy átlagos hillbilly „sláger” 10 000 példányban kel el. Rodgers 50 000 dolláros „Blue Yodeler’s Paradise„-ot épít a texasi Kerrville-ben, megelőzve Gracelandet, Elvis Presley memphisi kastélyát.

Jimmie Rodgers a sokat utazó trubadúr, a country zene “atyja”

James Charles Rodgers (1897. szeptember 8. – 1933. május 26.) születési helyeként általában a Mississippi állambeli Meridian szerepel, azonban a Rodgers későbbi életében aláírt dokumentumokban a születési helyeként az alabamai Geiger, apai nagyszülei lakhelye szerepel. Rodgers édesanyja meghal, amikor ő körülbelül hat-hét éves, és Rodgers, a három fiú közül a legfiatalabb, a következő néhány évet különböző rokonoknál tölti Mississippi délkeleti részén és Alabama délnyugati részén, Geiger közelében. Végül hazatér, hogy apjával, Aaron Rodgersszel, a Mobile és Ohio vasútvonal karbantartó művezetőjével éljen, aki új feleségével Meridianban telepedik le. Valószínűleg német vagy holland felmenőkkel rendelkezik.

Már korán kialakul benne a szórakozás iránti vonzódása, és az út csábítása. 13 éves korára már kétszer is szervez és ad vándorkoncerteket, csak onnan tudni, hogy merre jár, hogy képeslapokat küld az apjának, aki azonban haza parancsolja. A vasútnál kezd dolgozni, mint vizes fiú. Itt tanul tovább gitározni a vasúti munkásoktól és a csavargóktól. Vizes fiúként, aki a munkásoknak hordja az ivóvizet, megismerheti az afroamerikai vasúti munkások, a « gandy dancers « néven ismert munkásénekeit. Néhány évvel később fékező lesz a New Orleans and Northeastern vasúttársaságnál, ezt a pozíciót korábban legidősebb bátyja, Walter töltötte be, akit a Meridian és New Orleans között közlekedő vonalon kalauzzá léptetnek elő.

1924-ben, 27 éves korában Rodgersnél tuberkulózist diagnosztizálnak. A betegség átmenetileg véget vett vasúti karrierjének, ugyanakkor lehetőséget ad neki arra, hogy visszatérjen a szórakoztatóiparba. Vándorló road show-t szervez, az Egyesült Államok délkeleti részén lép fel, amíg megint haza nem kényszerül, miután egy ciklon elpusztítja a sátrát. A floridai Miamiban fékezőként visszatért a vasúti munkához, de végül a betegsége miatt ott kell hagynia az állását. Az arizonai Tucsonba költözik, és váltókezelőként helyezkedett el a Southern Pacific Railroadnál. Kevesebb mint egy évig tartja meg az állást, és a Rodgers család (amelyhez ekkor már a felesége, Carrie és a lánya, Anita is tartozik) 1927 elején ismét Meridianban telepedik le.
Rodgers még ugyanebben az évben úgy dönt, hogy az észak-karolinai Asheville-be utazik. 1927. április 18-án, este fél tízkor Jimmie és Otis Kuykendall a WWNC-n, Asheville első rádióállomásán lép fel életében először. Néhány hónappal később Rodgers toboroz egy csoportot a Tennessee állambeli Bristolból, a « Tenneva Ramblers »-t, és heti egy alkalommal fellép velük a rádióállomáson „The Jimmie Rodgers Entertainers” néven.

1927 júliusának végén Rodgers zenésztársai megtudják, hogy Ralph Peer, a Victor Talking Machine Company képviselője Bristolba érkezik, hogy meghallgatást tartson helyi zenészek számára. Rodgers és a csapat 1927. augusztus 3-án érkezik Bristolba, ahol egy üres raktárépületben meghallgatja őket Peer. Peer beleegyezik, hogy másnap lemezfelvételt készítsenek. Amikor a zenekar megvitatja, hogy hogyan szerepeljenek a felvételen, vita alakul ki, és a helyzet annyira elmérgesedik, hogy a zenekar ott helyben feloszlik, így Rodgers másnap reggel egyedül érkezik a felvételre. Rodgers néhány gitárt bizományban kölcsönöz a zeneboltokból, majd eladja őket, de soha nem fizet az üzleteknek. A zenekar tagjai ezt is a szemére vetik. Augusztus 4-én, szerdán Jimmie Rodgers Bristolban befejezi első felvételét a Victornak. Ez a session délután 14:00-tól 16:20-ig tart és két dalt eredményez: „The Soldier’s Sweetheart” és a „Sleep, Baby, Sleep„. A próbafelvételekért Rodgers 100 dollárt kap.


A felvételek 1927 október 7-én jelennek meg, igen szerény sikert aratva. Novemberben Rodgers New Yorkba utazik, hogy újabb felvételeket készítsen Peerrel. Rodgers megkéri sógornőjét, Elsie McWilliams zenészt, hogy segítsen neki néhány dal megírásában. Sógornője lesz a leggyakoribb „dalszerző partnere.” Közel 40 dalt írnak közösen. Rodgers elmegy a New Jersey állambeli Camdenben található Victor stúdióba, ahol további négy oldalt vesz fel, köztük az 1928 februárjában megjelenő “Blue yodel No.1.” A „T for Texas” néven ismertebb felvételen egy olyan jódli szerepel, amelyet Rogers állítása szerint

„azután tanult meg, hogy egy svájci misszionáriusokból álló csapatot hallott egy templomban tartott bemutatón.„

A következő két évben ez a felvétel közel félmillió példányban kel el, és Rodgerst sztárrá teszi. Ezután ő határozta meg, hogy a Peer és a Victor mikor készítsen vele felvételt, és telt házas koncerteket ad, amikor és ahol csak fellép. Következő sikerlemeze az 1928 áprilisában megjelenő “In the jailhouse now”, valamint a májusban megjelenő „Blue Yodel No. 2 (Lovin’ Gal Lucille)” a „The Brakeman’s Blues” c. dallal a B oldalon. Szeptemberben lát napvilágot a „Blue Yodel No. 3″/Never No Mo’ Blues” c. lemeze. Novemberben pedig a „Memphis Yodel”/”Lullaby Yodel„.
1929 februárjában a”Waiting for a train” a nagy siker. Áprilisban jelenik meg a „I’m Lonely and Blue”/”The Sailor’s Plea” c. lemeze, novemberben pedig a “Frankie and Johnny”c. lemeze, aminek a története egy igazi gyilkosságon alapszik. Ez ugyanaz a dal, amit Elvis Presley is feldolgoz az azonos című filmjéhez.

A Columbia Picturesnek készít egy rövidfilmet, a “The Singing Brakeman” (Az éneklő fékező) címűt, amely ma már a „Times Ain’t Like They Used To Be: Early Rural & Popular Music From Rare Original Film Masters 1928-35” című DVD- és VHS-összeállításon szerepel, és különböző felvételeket készít szerte az országban.

1930. februárjában jelenik meg a „Blue Yodel No. 6″/”Yodelling Cowboy  c. lemeze 1930. július 16-án Louis Armstrong trombitással és Armstrong feleségével, Lil zongoristával rögzíti a „Blue Yodel No. 9” c. dalt.

1930. július 16-án egy Clayton McMichen által írt és „Prohibition Has Done Me Wrong” címmel rögzített dalt nem adták ki, valószínűleg a Columbiával való szerzői jogi konfliktusok miatt, ugyanakkor Peer úgy érezi, hogy ez „túl korszerű az akkori időkhöz képest„. Novemberben lát napvilágot a „High Powered Mama„/”In the Jailhouse Now, No. 2„c. lemeze.


1931-ben nagy siker a „Blue Yodel No. 8″ (aka Mule Skinner Blues)/”In the Hills of Tennessee” c. lemeze.


Rodgers utolsó előtti felvételei 1932 augusztusában készülnek Camdenben, és a tuberkulózis nyilvánvalóan kezd elhatalmasodni rajta. Ekkorra már felhagy a turnézással, de hetente szerepel egy rádióműsorban a texasi San Antonióban, ahová akkor költözik, amikor a „T for Texas” („Blue Yodel Number 1”) sláger lett. Mivel az országot a nagy gazdasági világválság sújtja, a helyszíni felvételek elmaradnak. Így 1933 májusában Rodgers ismét New Yorkba utazik egy május 17-én kezdődő session- sorozatra. Ezeket a felvételeket egyedül kezdi el, és már az első napon négy dalt fejez be. Amikor egy nap pihenő után visszatért a stúdióba, ülve kell énekelni, mert már nem bír lábon maradni. Visszavonul a szállodájába, abban a reményben, hogy visszanyeri energiáját ahhoz, hogy befejezze a próbált dalokat. A hangmérnök felfogad két session zenészt, hogy segítsenek Rodgersnek, amikor néhány nappal később visszatér. Együtt vesznek fel néhány dalt, köztük a „Mississippi Delta Blues„-t.

A session utolsó felvételéhez Rodgers úgy dönt, hogy egyedül készíti el karrierjének megfelelő lezárásaként a „Years Ago” című dalt.

Ezen az utolsó felvételen Rodgers már annyira legyengült állapotban van, hogy május 24-én egy ápolónő kíséri el, és a dalok között a stúdióba kihelyezett kiságyon kell pihennie. Két nappal később egy New York-i szállodában hal meg tuberkulózisban. Holttestét gyöngyszürke koporsóban vonaton hazaszállítják a Mississippi állambeli Meridianba. A meridiáni Oak Grove temetőben helyezik végső nyugalomra.
Számos felvétele csak évekkel a halála után jelenik meg. A „Take Me Back Again„/”Dreaming with Tears in My Eyes” c. csak 1938-ban, a Bluebird kiadónál.

(Folyt. köv.)