Az amerikai country zene története 24. Az amerikai népzene és a country kapcsolata

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története 24.

Az amerikai népzene és a country kapcsolata

Az amerikai népzene(folk music) számos zenei műfajt foglal magában, éppen ezért gyökérzenének (roots music) nevezik. Az Európából bevándorló családok magukkal hozzák dalaikat, amelyeket generációkon keresztül énekelnek ugyanazon családon vagy népi csoporton belül. Mike Seeger zenész egyszer megjegyezte, hogy az amerikai népzene

„…minden olyan amerikai zene, ami befér a főáramlatok repedései közé.”

A “roots music”, azaz a gyökérzene igen széles zenei kategória, amely magában foglalja a bluegrasst, a gospelt, a régi európai eredetű zenét, a jug bandák dalait, az appalache-i folkot, a bluest, a cajunt és az amerikai őslakosok zenéjét is. A gyökérzenét vagy azért tekintik amerikainak, mert az Egyesült Államokban született, vagy azért, mert ott fejlődött ki külföldi eredetből, olyan mértékben, hogy a zenetudósok számára már kifejezetten újat mutat. Azért is tekintik „gyökérzenének„, mert az Egyesült Államokban kifejlődött zenék, köztük a fehér és a fekete rock and roll, a rhythm and blues és a country mindenféle műfajának alapjául szolgál.

American Roots Music

Az angol gyarmati és forradalmi korszak legtöbb dala Angliából, Skóciából és Írországból származik, amit a korai telepesek hoznak át magukkal. Bruno Nettl etnomuzikológus szerint az amerikai népzene azért figyelemre méltó, mert

„gyökerénél fogva egy angol népdalhagyomány, amelyet Amerika sajátos igényeihez igazítva módosítanak.”

Ezért sok amerikai népdal, például azok, amelyeket Francis James Child amerikai folklorista a Child balladák néven ismert balladakatalógusában dokumentált, visszavezethetők a Brit-szigeteken lévő gyarmatosítás előtti eredetükre. Például a „Barbara Allen” c. dal is egy Angliából és Skóciából származó népszerű hagyományos ballada, amelyet bevándorlók vittek be az Egyesült Államokba.

A „Pretty Polly” című gyilkossági ballada, amelyet az amerikai népzene egy másik kutatója, George Malcolm Laws dokumentált, ugyancsak egy korábbi brit dal, a „The Gosport Tragedy” amerikai változata. Vagyis az angol tragédiát átköltik egy amerikai tragédiára, ami az ott lakók számára újsághírekből ismert.

A korai amerikai népzenében játszott tipikus hangszerek tehát európaiak vagy afrikaiak, vagy helyi eredetűek, így a hegedű, a gitár, a mandolin, a szájharmonika, a fife és a dulcimer, valamint az íjas doromb ( mivel ennek a hangszernek nem ismerem a hivatalos magyar megnevezését ezt a nevet adtam neki.) Jimmy Driftwood, akinek az életéről szól country történetünknek ez a része, előszeretettel használta ezt a hangszert.
A balladák mellett az amerikai telepesek számos angol country táncdallamot is importáltak, főként jigeket, reeleket és hornpipeket, amelyeket a közösségi táncok vagy kontratáncok során játszottak.

Az Egyesült Államok délkeleti részén a népszerű helyi népdalok közé tartozott a „Sourwood Mountain„, a „Charming Betsy„, a „Fly Around My Pretty Little Miss„, a „Buffalo Gals„, az „Arkansas Traveler„, a „Turkey in the Straw„, az „Old Joe Clark„, a „Going Down the Road Feeling Bad„, a ” Shady Grove„, a „Katy Cline„, az „Ida Red” és a „Cindy„. Máris egy kitűnő példával állunk szembe, ami bizonyítja, hogy az angol country hogyan válik amerikai fekete rock and roll zenévé, hiszen Chuck Berry az “Ida Red” dallamára írja a “Maybellene” c. rock and roll dalát.


Északkelet és Új-Angliával ellentétben a délkeleti területre jelentős hatást gyakorol az afroamerikai zene, és ennek eredményeként olyan hangszerek, mint a bendzsó, széles körben terjednek el. Az angol tradicionális zene azonban az erős afrikai hatás ellenére mindig jelen volt Délkeleten, ahol olyan régebbi gyermekballadák, mint a „Lord Thomas és Fair Eleanor„, „The Maid Freed from the Gallows„, „Fair Margaret and Sweet William„, „The Wife of Usher’s Well„, „The Two Sisters” és „Matty Groves” maradtak fenn néhány északkeleten is játszott angol ballada mellett, mint a „Barbara Allen„. Máris egy másik bizonyíték az angol country amerikaivá válására, hogy ezt a dalt az Everly Brothers is feldolgozza a “Songs our daddy taught us” (Dalok, amelyeket apánk tanított) c. 1958-as nagylemezén.

Az északkeleti részektől eltérően délen az angol eredetű délkeleti balladák általában erősen módosulnak, szövegüket lerövidítik és kisimítják, csökkentve a strófánkénti hangsúlyok számát. Az a folk zenész, akit most bemutatunk átmenetet képez az európai folk zene és az amerikai country között. Ő maga ugyan a hagyományos európai dallamra támaszkodik, de közel 6000 (!) “népdalt” szerez, amelyek így már eredeti amerikaiak.

Jimmie Driftwood James Corbitt Morris néven látja meg a napvilágot 1907. június 20-án Arkansas államban, Timbo városában.

Az ifjú Driftwood

Driftwood és az egyedi, házi készítésű gitárja

Édesapja, Neil Morris ugyancsak népdalénekes. Apja a “Songs of the Ozarks” című albumon is szerepel. Driftwood fiatalon tanul meg gitározni nagyapja házi készítésű hangszerén. Ezt a gitárt, amely Driftwood élete során immár 130 valahány éves lesz, mindvégig megtartja, egész karrierje során csak ezen játszik. Elmondása szerint a gitár nyaka kerítéslécből, az oldala egy régi ökörzsámolyból, a feje és az alja pedig a nagymamája ágyának fejtámlájából készült. Ez a házi készítésű hangszer egészen egyedi, nagyon kellemes, rezonáns hangot ad.

Driftwood az északnyugat-arkansasi John Brown College-ba jár, később pedig az Arkansas State Teacher’s College-ban szerez történelem tanári diplomát. Tanítói pályafutása alatt azért kezd dalokat írni, hogy diákjainak szórakoztató módon tanítsa a történelmet. Innen ered a sok dal, szinte valamennyi nagyobb eseményhez költött egy dalt, amit a diákok nagy örömmel vettek. Ez a tevékenysége hozza majd el élete legnagyobb sikerét.
Az 1930-as években Driftwood elhagyja Arkansast, stoppal bejárja az Egyesült Államok délnyugati részét. Arizonában benevez egy helyi dalversenyre, amit meg is nyer.

1936-ban Driftwood feleségül veszi az egyik korábbi tanítványát, Cleda Johnsont, visszatér Arkansasba, hogy családot alapítson és folytassa tanári karrierjét. Életének ebben az időszakában Driftwood több száz dalt írt, de zenei karrierjét nem folytatja.
A később híressé vált „Battle of New Orleans” című dalát 1936-ban írja, hogy segítsen egy középiskolai osztálynak, akit éppen az amerikai történelem ezen eseményére tanít.

Az 1950-es években Jimmie Driftwoodra változtatja a nevét, mind nyilvánosan, mind jogilag.
1957-ben egy nashville-i, Tennessee állambeli dalkiadó tudomást szerez Driftwood különleges dalszerzői képességéről és meghallgatásra hívja. Ez olyan jól sikerül, hogy azonnal megkapja élete első lemezszerződését. Driftwood egy interjúban felidézi, hogy a meghallgatás során egy nap alatt mintegy 100 dalát játszotta el, amelyek közül 20-at választottak ki felvételre. Driftwood első albuma, a “Newly Discovered Early American Folk Songs” jó kritikákat kap, de kereskedelmileg egyáltalán nem sikeres.

Az albumon szerepelt a „The Battle of New Orleans” című dal is, de mivel nem felel meg az akkori rádiós szabványoknak a szövegben szereplő „hell” és „damn” szavak miatt, ezért a rádióállomások nem adják le.

Driftwood szerint abban az időben ezeket a szavakat lehetett templomokban prédikáció közben használni, de világi kontextusban nem kerülhettek adásba. E mellett ez a változat túl hosszú, ezért Driftwoodot felkérik, hogy készítsen egy rövidebb cenzúrázott változatot a dalból élő rádiós bemutatás céljára. Johnny Horton énekes, miután meghallgatja a dalt, nyomban felveszi a kapcsolatot Driftwooddal, és közöli vele, hogy szeretné felvenni a saját verzióját.

Driftwood Arkansasból Nashville-be megy és olyan műsorokban való szereplései révén válik népszerűvé, mint a Grand Ole Opry, az Ozark Jubilee és a Louisiana Hayride. Meghívják, hogy énekeljen Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a hagyományos amerikai zene példájaként az orosz vezető 1959-es állami látogatásán az Egyesült Államokban. Az 1950-es években az Opry tagjává válik.

Driftwood karrierjének népszerű csúcsát 1959-ben éri el. Ekkor szerződésben áll az RCA lemezkiadóval. Ebben az évben nem kevesebb, mint hat dala szerepel a könnyűzenei és country zenei listákon, köztük Johnny Horton felvétele, a „The Battle of New Orleans” című dala, amely tíz hétig marad a country zenei kislemezlista első helyén, és hat hétig vezeti a könnyűzenei listát abban az évben. A dal 1959-ben elnyeri az év dalának járó Grammy-díjat.

A dal története

A New Orleans-i csatát 1815. január 8-án vívta a Sir Edward Pakenham vezérőrnagy vezette brit hadsereg és az Andrew Jackson altábornagy vezette amerikai hadsereg, New Orleans francia negyedétől nagyjából 8 km-re délkeletre, a mai Chalmette külvárosában, Louisiana államban.
A dal a New Orleans-i csatát írja le egy amerikai katona szemszögéből; a dal könnyed hangnemben meséli el a csata történetét. A dalt számos előadó rögzíti, de a nagyközönség Johnny Horton énekest köti ehhez a dalhoz. Horton verziója Daniel Emmett „Dixie” című dalának első 12 hangjának idézésével kezdődött. A dal végén egy tiszt vezényletével számolva menetel, miközben a dal elhalkul. Johnny Cash verziója is igen sikeres, Cash a dalt az 1972-es “America: A 200 Year Salute in Story and Song” c. albumán jelenteti meg.

Újabb bizonyítéka a rock and roll és a folk egymásra hatásának, hogy Bill Haley is feldolgozza 1979-ben megjelenő “Everyone Can Rock and Roll”  c. albumán.

A dal Horton féle feldolgozása listavezető a U.S. Billboard country kislemezlistán, a Billboard Hot 100-on, az U.S. Cash box listán, listavezető No.1. Ausztráliában és Kanadában.
A Billboard magazin rangsorában, amely a Billboard Hot 100 slágerlista első 50 évének legjobb dalait sorolja fel, a „The Battle of New Orleans” a No. 28. helyet szerezi meg és ezzel az első számú country zenei dal, amely ezen a listán szerepel. A Western Writers of America tagjai minden idők 100 legjobb western dala közé választják.

A dallam

A dal egy jól ismert amerikai hegedűdallamon, a „The 8th of January” címűn alapul, amely dátum ugyancsak a New Orleans-i csatára utal.

A dal sikere nyomán Driftwood fellép a Carnegie Hallban és a nagy amerikai folkzenei fesztiválokon, mielőtt 1962-ben hazatérne az arkansasi Timbo városába. 1962-ben Driftwood lemezfelvételi karrierje során Grammy-díjat nyer a “Wilderness Road”, a “Songs of Billy Yank and Johnny Reb” és a “Tennessee Stud” című dalokért is. Driftwood dalait többek között Eddy Arnold, Johnny Cash, Hawkshaw Hawkins, Homer és Jethro (a „The Battle of Kookamonga” című paródia), Odetta és Doc Watson is rögzíti. 1959-ben Driftwood vendégként szerepel a “To Tell The Truth” című televíziós vetélkedőben.

Az 1960-as években egy ideig a Preservation Hall New Orleans-i jazz zenekarral turnézik az Egyesült Államokban és Európában, bár külön fellépőként. Hazatérve folkloristává válik, megalapítja a Rackensack Folklore Society-t, a helyi népdalénekesek és zenészek egyesületét, és fellép a helyi megyei vásáron Mountain View-ban. Driftwoodot mélyebben kezdi érdekelni az amerikai népzene, ezen belül is az arkansasi népzene, ezért ezeket gyűjti és feldolgozza. E mellett a helyi népzenei előadókat népszerűsíti, akiket a környéken ismer. Meghívja a Mountain View-i közösség tagjait, hogy lépjenek fel egy általa kitalált fesztiválon. 1963. április 19-én és 20-án tartják meg először ez a fesztivált, amely az évek során egyre csak nő és átalakul az évente megrendezett Arkansas Folk Fesztivállá, amely eddig több mint 100 000 embert vonzott.

Driftwood segít létrehozni az Ozark Folk Centert az ozarki hegyvidéki kultúra megőrzése érdekében. A Folk Center később beolvad az Arkansas State Park rendszerébe, és ma is népszerű turisztikai célpont.

Driftwood akkor kezd el foglalkozni környezetvédelmi kérdésekkel, amikor az Egyesült Államok hadseregének mérnöki testülete a Buffalo folyó gátját tervezi. A terv ellen van, mert szerint az felborítja a hely ökológiai egyensúlyát. Tiltakozása sikerrel jár, ami végül a Buffalo National River létrehozásához vezet. Driftwoodnak jelentős szerepe van a helyi erdők megőrzésében, amely területek később az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálatának kezelésébe kerülnek. Ő veszi fel azt a saját dalát, amely a látogatóközpontban található idegenforgalmi filmben is hallható.
Driftwoodot környezetvédelmi erőfeszítéseiért kinevezik az Arkansas Parkok és Turizmus Bizottságának igazgatójává. A washingtoni Kennedy Center for the Performing Arts tanácsadó bizottságába is beválasztják. A népzene terén szerzett széles körű ismeretei miatt a National Geographic Society zenetudósává nevezik ki.

Későbbi életében Driftwood szívesen ad ingyenes koncerteket középiskolásoknak és egyetemistáknak. Szívrohamban hal meg 1998. július 12-én, az arkansasi Fayetteville-ben, 91 éves korában.

(Folyt. köv.)